A tavasztól őszig tartó időszak az érettségi és osztálytalálkozók évadja is.
"Szétszór a sors, mint szél a port" - énekli emberemlékezet óta minden ballagó diák, szerte az országban, mindenütt. A szavakat tartalommal azonban igazán a múló évek töltik meg, vannak az egykori diáktársak között olyanok, akik akár évtizedekig se látják egymást, és a várost sem, ahol felnőttek. Nem csoda hát, hogy nagy izgalommal és körültekintő szervezéssel zajlik a készülődés a várva várt találkozásra.
Ezúttal két olyan érettségi találkozóról értesülhettünk, ahol negyvenöt illetve hatvan évvel ezelőtt végzett egykori gimnazisták gyűltek össze.
Varga Kati / Göncz Gézáné / és Samu Arika / Friss Tiborné / szedte össze az 1974-ben végzett IV.d osztály tanulóit, hogy feleleveníthessék a közös élményeket, és beszámoljanak egymásnak életük, sorsuk alakulásáról is. Osztályfőnökük, a nagy tiszteletnek örvendő matematikatanár, Kiss József sajnos nem él már, így az osztályfőnöki órát egykori orosztanáruk, Osváth Anna tartotta meg. Megemlékeztek halottaikról is - öten vannak már -, köztük a sikeres felvételije után nem sokkal baleset áldozatává vált Kövesdi Zsuzsiról, de ez az osztály gyászolja Kiss Lacit is, akinek Marcali sportcsarnoka viseli a nevét.
Örömmel vették számba, hogy megállták helyüket az életben, orvosként, ügyvédként, mérnökként, pedagógusként egyaránt. Vannak, akik messze kerültek a várostól, pedig szüleik egykor jelentős szerepet töltöttek be Marcali életében - Bistyák Klári például, akinek édesanyja sokakat tanított, édesapjára pedig az egykori katonák emlékezhetnek, vagy Nádor Böbe, a legendás tanítónő, Nádor Erzsi néni leánya. És vannak persze, akik főiskolai, egyetemi tanulmányaik végeztével hazajöttek, és felnevelték a következő nemzedéket, mint Bezzeg Judit vagy Kila Zoltán, ügyvédként dolgoztak, mint Balázs György.
Jó munkához idő kell: a 45. érettségi találkozóra sikerült befejezni az érettségi tabló elkészítését is, az alaposan megfontolt munka eredményének látható bizonyítékát örömmel adjuk közre...
Hiába, hogy eltelt hatvan év, hiába, hogy immár a nyolcvanhoz vannak közel az egykori kamaszok, ahogy az osztályterem megtelik, pillanatok alatt épp olyan éktelen lárma kerekedik, mint ahogy az "volt egyszer rég". Csizmadia Ilonka / Horváth Lászlóné /, a fáradhatatlanul lelkes szervező próbál rendet teremteni a zsivajgó csapatban, mert össze kell kapniuk magukat: jön a tanár! Földesi Ferenc, egykori földrajztanáruk érkezett meg, némettanárnőjük, Kőszeghy Károlyné Nóra néni csak a távolból tudja köszönteni őket. A többi tanáruk meghalt már, ahogy az osztálytársak közül sem élnek már kilencen...
Alapító atyáknak számítanak ők a gimnázium történetében, egymás szavába vágva mesélik a ma már hihetetlennek tűnő egykori körülményeket: a mai szakmunkásképző épületében kezdtek, még nem volt vízvezeték, az utcáról hordták a vizet, a tantermeket pedig keresztbe állított szekrényekkel választották el egymástól.
Két év után költözhettek át a Mayer-házba, ahol már szertárak is voltak, a családos tanárok lakhattak az udvaron kialakított lakásokban, akiknek nem volt családjuk, azok pedig az iskola épületében kaptak egy-egy szobát. Szoros kapcsolat alakult ki a tanárokkal, sokat voltak együtt tanítási időn kívül is - ismerkedési és klubdélutánok, közös, az egész iskolát megmozgató kirándulások színesítették a diákéletet. A szép Csizmadia Ilonkán is egy ilyen alkalommal akadt meg egy másik osztályba járó fiú, Horváth Laci szeme, egy életet éltek aztán le együtt, két fiúk született. A fiúk és két unokájuk is ebben a gimnáziumban érettségizett. / Egyik fiúk közismert ügyvéd a városban, és önkormányzati képviselő is. /
Ebből az osztályból nősült Botos Endre tanár úr, Schablauer és Széll tanár uraknak pedig a gyerekei jártak az osztályba. Egyikük sem Marcaliban él, de többször megfordulnak a városban: Az örökké vidám Széll Katinak Márta testvére ma is itt él, a napjainkban is aktív kaposvári ügyvéd Schablauer Zolit - azaz a Sabit - pedig gyakran látni szülei sírjánál a temetőben. De ebbe a csapatba tartozott Zsinics Zsuzsa is, aki itthon maradt, sok-sok kis marcali óvodás szerencséjére, akiket nagy szeretetben nevelt egy egész munkás életen át. Sajnos nem él már az osztálytársak közül Szigeti Marika, a későbbi itteni tanítónő, és Sebjenics Laci sem, akit sokan ismerhettek Budafai László néven, mint városi könyvtárigazgatót.
Az emlékezés néma fájdalmának egészséges vidámsággal felcsattanó hang vet véget:
- Gyerekek! - szólítja meg maholnap nyolcvan éves társait / ám a hely szelleméhez tökéletesen passzoló módon / valaki - arra emlékeztek -e mit vihogtunk össze Hoffman úr tánciskolájában egymás kétballábain?!
És folyik tovább a vidám csevegés, megállíthatatlanul.
Szívből kívánjuk, hogy legyen még sokszor ötévenkénti találkozójuk, és épen, egészségesen lehessen itt rajta mindenki!
O.I.
