- A karácsonyhoz való viszonyunk , az ünnepben betöltött szerepünk folyamatosan változik az idő múlásával, első, de egy életet végigkísérő élményeink gyerekkorunkból származnak.
Neked mi jut eszedbe, ha gyerekkorod karácsonyaira gondolsz?
- Én egy környékbeli faluban, Sávolyon voltam kisgyerek, édesapám ott volt iskolaigazgató. Szolgálati lakásban laktunk, így szinte az iskola udvarán nőttem fel, együtt a többi gyerekkel, akik félig-meddig családtagnak számítottak. Advent idején édesanyám apró ajándékokat is készítgetett nekik, mindig mindenki kapott valamit: csillogó papírból hajtogatott díszeket, kis horgolásokat, ilyesmit. Általában hó borította be az egész falut, szép, nagy hó, a házat pedig jellegzetes illatok lengték be, a fahéj, a sülő bejgli, a káposzta illata.
A karácsonyfa feldíszítésének ideje alatt a nagyobb, már „beavatott” gyerekek feladata volt, hogy távol tartsák a kicsiket a háztól. Engem is fáradhatatlanul szánkóztatott a bátyám egész délután, huzigálta szegény a szánkót fel-alá a gyönyörű, térdig érő hóban. Én pedig mesésen éreztem magam, önfeledten merültem el a falusi tél csodájában. Ebbe az idilli csendbe hasított bele egy nagyfiú hangja, aki ösztönösen kiáltotta oda a bátyámnak: Mi az Valér, karácsonyfa-díszítés van nálatok?
Egy pillanat alatt lett oda a varázslat, visszacsinálni ezt már nem lehetett. Hazamentünk szépen, elmondtuk, mi történt. Megbeszéltük a szüleinkkel, hogyan is van ez akkor, a fát aztán együtt díszítettük tovább. Emlékeim szerint nem éltem meg tragédiaként a dolgot, tudomásul vettem, hogy ezek szerint ez így van.
Ami igazán szomorú emlékem, az egy másik karácsonyhoz kapcsolódik. Valóságos csodának számító ajándékot kaptam akkor: egy dobozban két kis csésze volt, alátétekkel együtt. Gyönyörködve bámultam a kezemben tartva, amikor a bátyám odakapott, hogy elvegye tőlem - meg akarta nézni ő is. Természetesen leejtettük, és összetörött. Összeszedtem a kis cserepeket, szépen becsomagoltam, eltettem, és szinte egy életen át őriztem. Hurcoltam magammal költözésről költözésre, alig pár évvel ezelőtt tudtam csak megválni tőle.
Mert egyébként a mi gyerekkorunkban az ajándékok többnyire házilag készültek: falusi bácsik fabrikálta fajátékok, otthon varrt babaruhák, ilyesmi. Igaz, nálunk az volt az elv, hogy könyv nélkül nincs karácsony. Ma is őrzöm az első mesekönyvet, amit kaptam: A világszép nádszálkisasszony.
- Miért kerültetek Marcaliba, és más lett-e itt a karácsony?
- Annyiban lett más, hogy itt mindennek más lett a mérete, és ez a hozzájuk kapcsolódó tartalmakra is kihatott. Azért jöttünk el egyébként, mert édesapámat ide helyezték a tanács művelődési osztályára, aztán édesanyám is munkába állt, megváltozott az életünk. 1959-ben történt mindez, az ötödik osztályt már itt kezdtem Marcaliban. Szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy még ötödik osztályból is kettő van! Ráadásul, amikor hazamentem látogatóba a faluba, meghallottam, hogy azt mondják a felnőttek, oda jár az Elza a polgáriba. El nem tudtam képzelni, mi az a polgári, csak törtem a fejem, miért nem iskolába járok, miért polgáriba. Megkérdezni nem akartam senkitől, de sokat töprenghettem rajta, ha ma is ilyen élénken emlékszem rá. 
Tudomásul vettem, hogy itt az ünnep is megkettőződik, az iskolában télapó van, otthon meg karácsony. Így volt ez akkor mindenütt, természetesnek tartottuk, és nem kevertük a dolgokat. De a faluból hozott szokások jobban beépültek az emberbe annál, hogy eltűnjenek nyomtalanul, csak úgy abba lehessen hagyni őket. A mai napig csak nagyobb közösségben tudok gondolkodni, mint a szűken vett család. Szeretek most is valami apróságot - ha mást nem, akkor egy kis figyelmet, időt, érdeklődést - ajándékozni a régi ismerősöknek, főleg azoknak, akik magukra maradtak.
A közösség összetartása és egyúttal megtartó ereje nélkülözhetetlen - ezt az élményt hoztam magammal a faluból, és ez elkísért egy életen át.
- Marcalit is megszerethetted, hiszen mindössze nyolc évet éltél itt - felső tagozat, gimnázium - a főiskola elvégzése után mégis visszajöttél Pécsről.
- Hazajöttem, igen. Egykori iskolámba, volt tanáraim közé kollégának. Nem volt itt akkor más pályakezdő, fiatal tanár se igen. Szeretettel fogadtak, és mindenkitől rengeteg segítséget kaptam. Azon kevesek közé tartozom, akik nemcsak azt mondhatják el magukról, hogy egykori iskolájukba kerültek vissza tanítani, hanem azt is, hogy onnan is mentem nyugdíjba, soha nem tanítottam máshol, csak itt.
- Tanárként törekedtél rá, hogy az iskolai élet részévé tedd a karácsonyi ünnepkört?
- Magától értetődik, már kisgyerekként ezt láttam otthon is, édesapám iskolájában. Azt is ott tanultam meg, hogy az ünnep akkor az igazi, ha mindenki hozzájárul valamivel, akármilyen csekélységgel is. A kicsiből tud a nagyobb dolog is kinőni, ez itt is így történt. Egy betlehemi verssel kezdődött, amit megtanult az egyik, az osztályomba járó kisdiák, ezzel aztán bekopogtattunk a szomszéd osztályba is. A vers mellé később ének is került, mindig akadtak segítőkész kollégák is, egyre nőtt a részt vevők száma, terebélyesedett a műsor, a végén már a tornatermet is megtöltöttük, és közösen ünnepeltünk.
A nyolcvanas években pedig elkezdtük a betlehemezést a város üzemeiben. Ez úgy indult, hogy az egyik diák édesapja - aki egyébként katonatiszt volt - épített nekünk egy gyönyörű betlehemet, elkészítettük a jelmezeket - ezek felettébb egyszerűek-, de ötletesek voltak: felturbózott svájci sapka, plédből formált palást például. Kissné Ható Bea kolléganőm hozta az énekkart, és elkezdtük járni a várost, ahogy a régi korok betlehemezői is tették. Mentünk a város üzemeibe, a vasúton túli üzemtelepre, ahogy akkoriban hívták - Mechanikai Művek, Május 1. Ruhagyár stb. Tanítás végeztével elindultunk a Noszlopy Iskolától, és vonultunk végig a városon. Gyalog - régen még a gyerekek is tudtak gyalog járni ...
Mindenhol örültek nekünk, megvendégeltek bennünket egy kis süteménnyel, jutott pár szem szaloncukor is a gyerekeknek, odavarázsolódott az ünnep hangulata egy délutánra a gyárfalak közé. A sors vetett véget az egésznek, összetört a betlehem. Hiába próbálkoztunk, többé már nem sikerült eredeti szépségében helyreállítani.
Később, amikor egy évfordulóhoz köthetően az intézmény múltjával foglalkoztam, megtudtam, hogy a régi polgári iskolában külön karácsonyi önképzőkört is szerveztek. Felelevenítettük ezt a hagyományt is, nagy érdeklődés mellett, szép sikerrel. Bőle Ági kolléganőm varázslatos hátteret teremtett a gyönyörűen feldíszített könyvtárral, és mindig akadtak segítők. Magyar Vendelné, Nyakas Andrea és a többiek, igazi motorjai voltak mindennek, lehetetlen felsorolni mindenkit.
Nem tartozik szorosan a karácsonyhoz, de a hagyományokhoz igen, és szeretném elmondani, hogy mivel a marcali polgári iskola a Klebelsberg - programnak köszönheti létrejöttét, elhatároztuk egyszer, hogy végigjárjuk a program keretében felépült többi környékbeli iskolát. Szabóné Zsuzsával végig is jártuk - nem üzemelnek már eredeti funkciójukban, a legtöbb kocsma lett mára már. Sic transit gloria mundi...
- Felnőttként, új családot alapítva, előfordul, hogy ütköznek a különböző hagyományok, az egyik családban ez a szokás, a másikban meg az, nem lehet egyszerre jelen lenni mindenütt, szoktak ebből konfliktusok keletkezni. Te megéltél ilyen ütközést?
- Nem. Nem kellett, a sors a maga kegyetlen módján „megoldotta” ezt. 25 éves koromra már nem éltek a szüleim, már nem kellett, mert nem volt hova menni. A férjem szülei Felsőrajkon éltek , bennük találtam meg az én elveszett családomat. Hasonló gondolkodású emberek voltak, hasonló hagyományokkal. Annyi volt a különbség, hogy náluk, miként az egész faluban, narancsillat lengte körül az ünnepet. Mint megtudtam, azért, mert régen évente egyszer, karácsonykor lehetett csak narancsot kapni, így mindenkiben ez kapcsolódott a karácsonyhoz, és ez meg is maradt.
Amire pedig felnőttek a gyerekeink, és nekik is saját ünnepük lett, magára maradt az anyósom, ezért már nem mi utaztunk oda, hanem ő jött hozzánk.
- Most mi nálatok az ünnepi menetrend? Hogy zajlik az ajándékozás?
- Mindenki itt él a közelünkben, nem nehéz a szervezés. Többnyire úgy van, hogy a Szenteste a legszűkebb családé, és az ünnep első napját töltjük együtt nálunk. Hogy meddig maradhat így, nem tudjuk, hiszen maholnap az unokák is felnőttek lesznek, saját családdal majd, esetleg más szokásokkal is. Dehát ez az élet rendje, őrizzük is a hagyományokat, meg változtatunk is rajtuk.
Az ajándékozásban igyekszünk elkerülni a tárgyak túlburjánzását. Élményt, közösen eltöltendő időt szoktunk ajándékozni egymásnak, és valami nagyon személyhez kötődő apróságot, a figyelem és a szeretet jeleként.
Azt vallom, és a rám bízott fiatalokat is arra próbáltam nevelni, hogy jó, ha van sok csillagszóród, de jobb, ha a csillagokat magad szórod. O.I.