- Tagozatos iskola, különórák, szereplések, több órás gyaloglások mellett mire jutott még idő, mit tudott kínálni a korabeli Marcali egy kisfiúnak?
Az általános iskolai időszakban a Kandler-fagyi volt a minden, meg Máriafürdő és a foci és a Medosz meg a Vörös Meteor melletti szurkolás. A hétköznapi edzések oldalvizén kuglizóknak 1-1 forintért állogattuk a bábukat fáradhatatlanul, a késő esti focizások melléktermékeként pedig a Bácsicsék felőli csalitosban ismerkedtünk meg a különböző cigimárkákkal: a három forint körüli Munkás, Kossuth, Terv marha erős volt, a Harmónia meg a 4.40-ért megjelenő első füstszűrős Fecske már könnyebb. Hogy miből finanszíroztuk? Zsebpénzünk, havi apanázsunk ugye nem volt, viszont az építkezéseken itt-ott eldobált színesfémdarabok kilójáért két forintot fizetett a MÉH. Na, abból majdnem megvolt a pakli Sellő, már csak azt kellett kiszámolni, melyikünk merjen bemenni a vasút melletti vendéglőbe Puska Karcsi bácsihoz „az apjának” venni...Óh , a „Vasúti” a maga gesztenyefákkal takarózó udvarával, az ódon, faragott, apácarácsos faépítményeivel, kuglipályájával kívül, belül pedig az öltönyös, olajos képű cigányzenekar a kockás abroszos asztalok között!Az utcánkban először az állatorvosnál, a kötélgyártó mesternél meg a festőnél jelent meg „ televíziós készülék „ - a hiánygazdálkodás speciális terméke, egyben státuszszimbólum. Családunk ekkor még közületi kasznit nézett: a Posta kultúrtermébe jártunk át, ahol a földig érő dohányfüstbe burkolt parányi Kékes villódzó fényét bámultuk: az Angyalt, a Louvre fantomját...A 66-os londoni VB-t már Gelencsérék óriási Munkácsyja (vagy Alba Regiája?) előtt töltöttük - a 3:1-re végződő magyar-brazil első góljánál Gyuri bácsi térden csúszott a készülékhez, és a képernyőt átölelve csókolgatta Benét, a mi fiúnkat. A település határában két irányban is, Bize felé a Fácánosban illetve a vasúton túl létezett egy számunkra kissé misztikus, kissé rettegett, ugyanakkor szervesen a természetbe ágyazottan egzisztáló milliő, a cigánytelep. Az utóbbit elkerülve értük el az egykori boronkai frontvonalat, ahol a terület 1944-45 telén többször is gazdát cserélt. Szüleink állandó frászban voltak szegények, nehogy aknára lépjünk, vagy valami lövedékkel játszva kárt tegyünk magunkban, egymásban.
- Minden marcali kötődés ellenére a középiskolát mégis Pécsett kezdted. Miért?
- Mert akkoriban alakították át a marcali gimnáziumot szakközépiskolává, és kétséges volt a gimnáziumi osztály indítása. A szüleim nem akartak kockáztatni, így kerültem a Leöwey Gimnázium orosz tagozatára. De aztán mégis lett gimnázium, én pedig visszajöttem a zömében régi osztálytársak közé. Különös módon abban a formátlan világban nagy formátumú tanáregyéniségek, érdekes-karakteres személyiségek vettek körül bennünket, és gyakoroltak máig tartó, gyakran emlegetett hatást ránk. - Például? - Például a mindig dohányfüstbe burkolózó, óriási tudású, tekintélyes Ambrus tanár úr, az igazgatóhelyettes, az akkor új és divatos „ egészségmegőrző „ Superfilt szipkával a szája szögletében óvott bennünket a homlokunkba fésült hajtól, mint idétlen divattól, ami által elveszítenénk az identitásunkat. Egyetemi színvonalon megkomponált foglalkozásain hallottunk először sejtbiológiáról, öröklődésről, rajzoltuk a DNS és RNS molekulákat.Vagy a jóvágású Fokos (Fokvári György), aki értelemszerűen a lányokra gyakorolt nagyobb hatást, mi inkább azt lestük, mikor dobja közénk a kosár- vagy kézilabdát, hogy játszhassunk végre. Ha túlságosan fáradt volt, sötét szemüveget vett fel, és ilyenkor engedékenyebbnek is bizonyult.Rettegve tisztelt fizikatanárunk, a különös-hallgatag Kállai Miklós egypárunknak elmondta - velem együtt, és szigorúan orosházi tájszólásban - ,hogy „fiam, a tudásod nulla, de ilyen érdemjegy sajnálatos módon nincsen, úgyhogy neked még felelned kell az egyesért”. De ki tudná elfelejteni Botos tanár urat, aki a szüneteket a fiúvécék ellenőrzésével töltötte, a cigaretták elkobzása céljából. Dohányzott egyébként, óra alatt is, akkoriban ez természetesnek számított.
Szeretettel gondolok vissza Kőszeghy kanonok úr unokaöccsére, Karcsi bácsira és német szakos feleségére, Nóra nénire, aki az osztályfőnököm volt. Gál tanár úrról csak azért nem beszélek most, mert róla külön is írtam a Marcali Múzeum felkérésére - most talán csak annyit, szerintem nincs ember, aki a hatvanas - hetvenes években volt gimnazista Marcaliban, ha azt mondják neki: kisgál, ne tudná, kiről van szó.Egy elsuhanó szoknya költőiségét pedig a magyaros szép Szoliváné reprezentálta az ágaskodó érdeklődésű nagykamaszoknak. Irigyeltté is tett engem a fiúk körében, mert némi zongoratudásom révén oda engedett keveredni az általa vezetett irodalmi színpadhoz, a gyönyörű lányok közelébe...
- A tanuláson kívül mivel telt az idő? Mire emlékszel?
- Az iskolában is és az iskolán kívül is élénk közösségi, kulturális- és sportéletet lehetett élni. A könyvtár - ahol sok időt töltöttünk - szinte havonta szervezett, bonyolított le Író-olvasó találkozásokat, 60-70 érdeklődő mindig összejött, és ezek valóban nagyon izgalmasak, vonzóak voltak. Vártuk a jelesebb hétvégeket, az elmaradhatatlan házibulival. Szólt az Illés, a Metró meg a Koncz, „a lelkünk összeért” ahogy a nóta mondja, és fontos kellék volt a nem egészen legálisan birtokolt fekete címkés cseresznye is.A laktanyák és a gimnázium ifjúsága - természetesen KISZ-védnökség szárnyai alatt - élénk kapcsolatot ápolt, ennek révén kerültem Sipos Janó barátommal (Sipos Gyula költő fia, Pestről hozták ide gimnáziumba!) a belső laktanya beat-zenekarába. Könnyűzenei kották és felvételek hiányában csak rádióból „kagylózgattuk” a menő nyugati számokat, próbálgatva akkordjaikat beazonosítani. Szegényes felszerelésünkkel nem álmodhattunk arról, hogy a soundot is sikerül interpretálni, de a rengeteg gyakorlás eredményeként a februári szalagavatón már mi játszhattuk a talpalávalót a Tiszti Klubban.Borzasztó sok idő telt el azóta, de a kamaszkori társakból álló kis csapatunk ma is összetart - így a régi barátokkal beszélgetve hol sírunk, hol vihogunk a „hogy is volt” -okon egymással vagy megkopó-átszíneződő emlékeinkkel vitatkozva, továbbszínezve, foszlányaikat toldva, kiegészítve.
Húzogatjuk a „múlt mélységes mély kútjából” az emlékcserepeket:„vedernyi szépet,csigát sárgát, kéket,hajnalt, alkonyt, régi szellőket,színeket és szeretőket,Barátainkat, Szeretteinket.” Utóbbiakat sajnos már egyre többször csak folyamatosan kopó emlékeink idézhetik...O.I.
Az idő vasfoga, vagy egy kései rajongó jóvoltából hiányzik a tablóról Ihász István fotója.