A marcali plébánián - és egyúttal a város közéletében - jelentős változás történt idén nyáron: Iván atya harminc év szolgálat után átadta helyét Tomanek Ferenc Áronnak, a helyi katolikus közösség új pásztorának. Vele beszélgettünk.
- A szikár életrajzi adatokon kívül alig tudható valami Önről. Honnan indult, milyennek képzeljük el a családot, ahol nevelkedett?
- Szüleim negyedik gyermekeként jöttem világra, két nővérem és bátyám után. Anyai ágon Szentendréről származunk, apai ágról pécsi és erdélyi gyökereink vannak. Édesapám Máramarosszigeten született, de fiatalon Siófokra költözött édesanyjával és bátyjával, aki 1956-ban elhagyta az országot és végül Angliában telepedett le. Apukámat mindig is érdekelte a történelem, de nem volt lehetősége a továbbtanulásra, így agronómus lett, majd anyaggazdálkodóként dolgozott. Érdeklődését a történelem iránt azonban egész életében megőrizte, mély és alapos ismereteket szerzett, mindig csodáltam, mennyi mindent tud és mi mindenre emlékszik.
/Gyerekként/
- Megtudhatunk valamit az édesanyjáról is?
- Édesanyám az egészségügyben dolgozott, később viszont négy gyermekének nevelése, a háztartás töltötte be az életét. Így sokkal jobban jelen tudott lenni a család mindennapjaiban, a saját gyerekkorom egyes epizódjairól is nemritkán az ő visszaemlékezései alapján van tudomásom. Például arról, hogy járni se tudtam még, de már kiszöktem az utcára, a földön mászva.
- Tudat alatt már akkor is hajtotta a megismerés vágya ... Egyébként hogy telt a gyerekkora?
- Azt mondják, nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek voltam. Szerettem olvasni, barkácsolni és érdekelt a Rubik-kocka, valamint a sakk is, miután apukám a fodrásznál várakozva megtanított a lépésekre. Gyakran elvittek szüleim a templomba, és egyre inkább otthon éreztem magam a plébánián is. Jó közösséget és barátságokat köszönhetek ennek, melyek egy része mind a mai napig tart. Hittanos tábor, közös kirándulások, biciklizések nélkül el se tudtam volna képzelni a nyarat, mint ahogy hozzátartozott a testvéreimmel és unokatestvéreimmel töltött idő nagymamánknál Szentendrén. Az egyik atya tanított meg pingpongozni a plébánia udvarán. Volt olyan is, hogy az esti szentmise után késő estig ütöttük a labdát a káplán atyával – aki később bérmaapám lett – míg végül a plébános telefonált a szüleimnek, hogy legyenek szívesek, jöjjenek értem és vigyenek haza. És a balatoni fürdések is hozzátartoztak az életemhez, Siófokon ez magától értetődő volt, ráadásul igen közel laktunk a parthoz. Akkor mindezt természetesnek vettem, később értékelődött fel bennem, miután elkerültem otthonról.
Készítettem magamnak íjat is, amivel kitartóan lövöldöztem. Akkor még nem sejtettem, hogy majd lesz egy „igazi” íjam is, amit a papszentelésemre kapok ajándékként barátaimtól…
Én is szerettem focizni, akár teniszlabdával is. Gyakran így töltöttem az iskolaudvaron az ebéd utáni időt, amíg a délutáni hittanórára vagy a matekszakkörre vártam.
- Tizenkét évesen elhagyta szülővárosát, hatosztályos gimnáziumba ment Esztergomba, a ferencesekhez. Érzett már magában valami vonzódást ahhoz a világhoz, vagy ez akkor még egyszerűen szülői ráhatás volt?
- Nehéz elválasztani egymástól a kettőt, a rokonságban erős hagyománya volt ennek az iskolának, olyannyira, hogy az óvoda elvégzése után egyből oda akartam menni. A légkörnek, amiben felnőttem, nyilván van szerepe abban, hogy úgy gondoltam, ott jó lesz nekem.
- És jó lett?
- Igen. Bár nem kis váltás az otthon fészekmelegéből másik városba költözni, a kollégium huszonöt fős termébe, ahonnan csak két-három havonta lehet hazamenni, hiszen szombaton is van tanítás. A városba se mehettünk ki, amikor csak kedvünk támadt, megszabták ennek idejét is. De bent is bőven volt lehetőség a tartalmas időtöltésre: osztályfőnökünk előírta nekünk az órarenden kívüli sportolást is, ennek köszönhetően kezdtem el röplabdázni, amit nagyon megszerettem. A tornatermet használhattuk esténként is, a szigetre sokszor kiengedtek minket futni vagy focizni, a hálóban is volt pingpongasztal, amit használtunk is, amikor csak lehetett. De a sport mellett a könyvkötészettel is ismerkedtünk, valamint lelki programok is részét képezték mindennapjainknak: a ferences szerzetesek által szervezett vagy vezetett közös imádságok, elmélkedések, gyónási lehetőségek. Mindez az iskolával, a kulturális programokkal kiegészülve, és legfőképp a diáktársakkal, akik az ország legkülönfélébb helyeiről jöttek, igen változatos, kerek életünk volt a ferences gimnáziumban és kollégiumban.
/Érettségi/
- Hogyan dönti el egy fiatalember, hogy katolikus pap lesz?
- A „hivatás” szó igen kifejező: a papság sem pusztán döntés kérdése, hanem előtte van valami titokzatos: valaki hív. Merem remélni, hogy Isten a papságra hívott. Édesanyám visszaemlékezése szerint már kisgyerekként azt mondtam, hogy én pap szeretnék lenni. Ez nyilván nem jelentett akkor egy tudatos, komoly döntést, de azt jelezheti, hogy hamar meggyőződtem arról, hogy érdemes komolyan venni a hitet. (Most is azt vallom, nem lehet pusztán hobbiként, szokásként vagy hagyományként venni a hitet.) Gyerekkorom meghatározó élményei a mindennapos közös családi imák, a közös részvétel a szentmiséken. A nagyszombat esti szentmise a Krisztus feltámadását meghirdető Öröménekkel mind a mai napig életem legboldogabb eseményei közé tartozik.
Kisiskolásként elkezdtem ministrálni, és úgy néz ki, nem csak a körülöttem lévőkre figyeltem a templomban, hanem magára a szentmisére is, és megérintett, amit hallottam. Egyszer édesanyám megkérdezte tőlem, hogy miért szeretnék pap lenni, és én kicsit csodálkozva kérdeztem vissza, hogy ő nem hallja a misén Jézus felszólítását: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” ?
Szerettem tehát a templomot, a szentmisét, a közösséget és sok papot megismertem. Jó volt látni, mennyire különbözőek, de abban mégis megegyeznek, hogy a papi hivatásra igent mondtak, szeretik Istent és papként próbálják segíteni az embereket. Persze nem elcserélni akartam velük az életüket, hanem a saját utamat kerestem. De ebben segítség volt már hamar meglátni, hogy a papsággal – mint ahogy a hittel, annak kihívásaival együtt is – nem leszek kevésbé szabad, nem rám erőltetnek valamit, ami tőlem idegen, hanem igazán önmagam lehetek, ha Istennek igent mondok.
/Római szemináriummal/
- Töprengett máson is?
- Az iskolában a matematika volt a kedvenc tantárgyam, emelt szintű érettségit tettem belőle és kacérkodtam a gondolattal, hogy a matematikus szakra jelentkezek. Akkor még akár matektanárként is el tudtam képzelni magam. A családban való élet is vonzó volt természetesen.
/Diakónusszentelés/
- Mi volt az úton az az állomás, ami eldöntötte, mi lesz az, amire egyértelműen fel akarja tenni az egész életét?
- A végleges döntést Róma közelében, egy személyesen kísért lelkigyakorlat során hoztam meg. Ez egy csendben eltöltött hét volt, a Szentírás olvasásával, befelé figyeléssel, vagyis Istenre figyeléssel. A lelkigyakorlat alatt annyi volt a kapcsolat a külvilággal, hogy naponta húsz percet beszéltem a jezsuita lelkivezetővel, visszatekintve az elmúlt nap belső történéseire, és még útmutatást is kaptam a következő napra: mit gondoljak át életemről, Istennel való kapcsolatomról, valamint melyik részt olvassam el a Bibliából, imádságom alapjául. Ezen a lelkigyakorlaton tudtam kimondani teljes szabadsággal és elhatározással az igent a papi hivatásra.
/Papszentelésem - bátyámmal/
/Keresztelő után a családdal/
- A felkészülés éveiben és felszentelése óta is többfelé járt, sokat láthatott, tapasztalhatott.
- Valóban. A kaposvári egyházmegyébe jelentkeztem papnak, Balás Béla püspök úr Budapestre küldött tanulni, majd két év múltán Rómába, ahol összesen öt évig tanultam. A római kollégiumba több, mint 10 országból érkeztünk, az egyetemre pedig a szélrózsa minden irányából.
A papképzés gyakorlati éve alatt megfordultam Csurgón, a főváros VIII. kerületében és egy olasz plébánián is. Rómából hazatérve Kaposváron lettem káplán a Szent Imre Plébánián, Varga László atya segítőjeként.
Amikor püspök lett, akkor az ő megbízásából ugyanazon a plébánián maradtam, immár egyedüli papként.
A plébániákon a kereszteléstől kezdve a temetésig sok és sokféle élethelyzetben és lelkiállapotban lévő emberrel találkozom. Plébánosként pedig egy sor gyakorlati problémát kell megoldani - a törvényi szabályozástól a gazdálkodáson át a technikai megoldásokig -, ami egy közösség vagy egy épület fenntartásához, biztonságos működtetéséhez mind-mind szükséges.
/Kaposvári búcsúmise/
Kaposvári időszakomra esett a covid is, ami alatt a működés új formáit kellett megtalálni. Nemrég jutottam el csak addig, hogy igazán otthon érezzem magam a plébánián a közösségben, ottani teendőimben. De püspök atya megbízásából új feladatot kaptam, Marcaliba kerültem.
- Mik voltak az első benyomások?
- Ez egy másik város, így természetesen más környezet várt, mint amit megszoktam. Számomra ismeretlen volt mindenki és új minden helyzet, szerencsére sok segítséget kaptam és kapok a plébánián. Eddig egy templomot bíztak rám, itt szempont a több templom a közösségéről való gondolkodásban és a miserend kialakításában is.
Az elején furcsa volt, hogy Kaposvárhoz képest az itt kialakult szokások szerint korábban kezdődik az esti szentmise, de úgy látom, ez igazodik ahhoz is, hogy Marcaliban esténként előbb elcsendesedik az utca.
Kaposvár belvárosa után élmény volt számomra – és még mindig az – a tágasság, a nagy terek léte, és a viszonylagos természetközeliség.
Például többször botlottam mókusba a plébánia udvarán, megörültem a kertben repkedő denevéreknek és cinegéknek, vagy örömmel pillantottam meg a vezetékeken ülő fecskéket, amikor a rolleremmel gurultam a gombai templom felé.
- Milyen tervekkel érkezett Marcaliba?
- Azt szeretném hirdetni, amit az Egyház mindig is vallott: Isten szeretetből elküldte a Fiát a világba, hogy megváltson minket bűneinktől és megossza velünk örök életét, az élet teljességét. Egyházat alapított, hogy benne Istennel és a többi emberrel megélhessük a szeretetközösséget. Az újdonság abban lehetséges, hogy milyen formában éljük meg a hitünket plébániai közösségként és hogy miként hirdetjük a többieknek ennek örömhírét. Az első évet legfőképp a beilleszkedésre szánom. A közösségnek megvan a kialakult élete, amit először meg kell ismernem, terveket csak erre építve érdemes szőni. A tervek pedig csak akkor válnak valósággá, ha az emberek nyitottan fogadják. Én is igyekszem őrizni magamban a nyitottságot a javaslatokra, melyek a hit megélését és a közösséget erősítik.
/Újmise/
- Mikorra reméli, hogy már otthon fogja érezni magát nálunk?
- Előző helyemen több év kellett hozzá, mire valóban otthon éreztem magam. A személyes kapcsolatok kialakulásához sok idő, találkozás, beszélgetés kell. De papi és plébánosi feladataimban már most egyre inkább feltalálom magam.
A legnagyobb segítséget pedig már a költözésem előtt megkaptam: amikor először jöttem Marcaliba, Iván atya végigvezetett a számomra új és idegen helyen. A templomba belépve viszont megnyugtató érzés fogott el: ó, hát ez ismerős, Jézus itt is jelen van! Isten házában otthon vagyok.