A megbecsülés és a szeretet megannyi jele tette ünnepélyessége mellett is bensőségessé azt a vasárnapi szentmisét, amelyiken Iván atya a várostól, a város pedig tőle búcsúzott el. A szertartáson világnézettől és felekezeti hovatartozástól függetlenül, egységesen megjelentek Marcali vezetői, ezzel is kifejezve, hogy harminc esztendős szolgálata alatt Kiss Iván nemcsak a katolikus lelkek pásztora volt, hanem a település mindennapi életének meghatározó tényezőjévé is vált.
Tízezer nap, harminc év, egy emberöltő.
Ennyi lett végül, ami akár több is lehetett volna, ha a betegség kényszerűségből nem zárja le a pályát.
Pedig nem így kezdődött, az indulás nem sok jóval kecsegtetett akkor: A pásztor nélkül maradt nyáj úgy szakadt három részre, mint egykor az ország. Amint hírét vették a hívek, hogy az illetékes püspök őt szánja utódnak a Révai József halálával megüresedett helyre, körükben élénk mozgolódás támadt: ki ezt, ki azt látta volna szívesebben Marcaliban, de - mint utólag kiderült: szerencsére - akadtak olyanok is, akik neki szavaztak bizalmat. Ezek a harcok akkor az egyházközség belső ügyének számítottak, a város nem igazán értesült róla.
Ám ahogy teltek - múltak az évek, nemcsak a hívek sorakoztak fel egyre egységesebben mögéje, hanem azok is kezdték megtanulni, és növekvő tisztelettel emlegetni a nevét, akik a templom belsejét tán sose látták azelőtt. Így lett ő „az új plébánosból" „az Iván" később Iván atya. Mindenkinek.
Hogy tudta ezt elérni?
Részben a hivatásából is fakadó, karizmatikus személyisége varázsával, részben pedig mindenre kiterjedő figyelmével és szívós munkával.
Nem lehetett nem észrevenni, hogy a katolikus közösség életét egyre több újdonság színesíti, ami a hitéletet is gazdagítja, meg a város egészéhez vezető utat is szélesíti.
Szétfeszítené a terjedelmi korlátokat, ha megkísérelnénk felsorolni azokat a kirándulásokat, zarándoklatokat, amiket mind - mind ő szervezett, vezetett, Czestohowától Fatimán át Lourdes-ig, Márianosztrától Andocson át Pannonhalmáig. Az életre szóló élmények gyűjtögetése mellett a résztvevők közösséggé is kovácsolódtak, megtapasztalhatták a hitben való összetartozás erejét, meghittségét.
Lassan megtelt a templom fiatalokkal, megalakult az Ifjúsági Katolikus Szövetség. A semmiből indultak, és mára már mindenki megtanulta Marcaliban, kik azok az „ikszesek", vagy poénosabban: ixesek. Kedves, jó szándékú ifjú emberek, akik nemcsak programjaik szervezésében vannak tele leleményességgel, hanem ott is ott vannak, ahol meg kell fogni a munka végét: tették a dolgukat saját otthonuk, az X-ház kialakításában éppúgy, mint a gombai templom felújításánál például. / A sort itt is lehetne folytatni .../
Ugyancsak minden előzmény nélkül kezdődött, majd teljesedett ki a szentmisék zenével történő gazdagítása, az egyszemélyes kísérletezéstől a Fény Gyermekei zenekar szívet- lelket gyönyörködtető muzsikájáig, ami nélkül már el se lehetne képzelni az ünnepeket a marcali templomban. Pedig - ahogy általában a szokásoktól való eltérést - ezt is fogadta némi idegenkedés először, de ezt az atya nem letörte, hanem szépen megszelídítette.
Lehet, hogy ez volt Iván atya olyannyira sikeres működésének egyik vagy talán legfőbb titka?
Nem vaskézzel térített, hanem szeretettel terelt, és kivárta, amíg megérik az idő, ami majd úgyis őt fogja igazolni.
Egyre-másra születtek meg, majd szilárdultak lassan hagyománnyá olyan események, mint a katolikus bál, a hittantáborok, anyák napi ünnepségek, vagy az egész várost megmozgató adventi gyergyagyújtás. És még annyi minden más is.
Fontosnak tartotta, hogy a hit támogató ereje eljusson az arra leginkább rászorulókhoz, az elesettekhez, az idősekhez, a betegekhez. Megszervezte és rendszeressé tette a kórházlátogatásokat, a közös imádkozás mellett türelemmel és odaadó szeretetet sugározva beszélgetett el az idősotthon lakóival. / Ez utóbbiak közös búcsúajándékra gyűjtöttek pénzt, amit szerettek volna személyesen átadni, ám erre sajnos nem nyílott módjuk . /
Lett helyi csoportja a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének, lett karitász, lettek különböző kisközösségek, imakörök. Marcali plébánosa töretlenül hitt benne, hogy az elfogadás, az együttműködés, a közösségekben és a közösségért végzett munka is teremthet hitet. Igaza volt.
Marcaliban kezdődő szolgálatának idején már állt a Gizella templom, de élettel - és különféle berendezési tárgyakkal vagy feladatának teljesítéséhez szükséges eszközökkel - már neki kellett megtölteni. Felkarolta a gombai templom felújítását, lelkes segédcsapatára, az ikszesekre támaszkodva sok minden készülhetett el „társadalmi" munkában, de a közösség ereje segített a bizei templom rendbetételében is: Ki csillárt adományozott, ki terítőt hímzett, hogy az ünnepi szentmisére érkező püspököt méltó körülmények fogadhassák. Jobban néz ki ma már az Orbán kápolna belső tere is, amihez kapcsolódóan új hagyomány született, a terménybetakarítási hálaadó szentmise.
A szó szoros értelmében véve tetőtől talpig megszépült a plépániatemplom az elmúlt évtizedekben: a torony megroggyant keresztjének helyreállításától a padokon át padlóig.
Folytathatnánk a sort még sokáig, lenne mivel. Volt, aki megtette ezt, elkészítette a számvetést a templomatya, Király Jenő, aki fáradhatatlan és önzetlen segítségével kísérte végig az atyát a szolgálatban.
Ahogy a búcsúszertartáson dr. Gyulai Botond akolitustól megtudhattuk, mindezek mellett Iván atya a marcali évek alatt mintegy kétezer alkalommal keresztelt, legalább ötszázszor esketett, és háromezer-ötszázszor temetett. Ez hatezer szertartás, átlagosan számolva évi kettőszáz. Ehhez jöttek még a szentmisék, a különböző egyházi ünnepekhez, eseményekhez kötődő feladatok. Szinte hihetetlen, mi minden fér bele egy tevékeny, odaadással teljesített hivatás harminc esztendejébe!
Utolsó marcali szentmiséjén közvetlen segítői mellett a közélet meghatározó szereplői - polgármester, országgyűlési képviselő, közgyűlési alelnök - is felszólaltak. Egyikük sem a kötelező protokoll ilyen alkalmakkor megszokott frázisait puffogtatta. Szavaikon átsütött a személyes érintettség, a szeretet, a megbecsülés, a tisztelet és a hála. Ez önmagában is kifejez mindent, nem szorul további magyarázatra.
Megindítóan szép gesztussal búcsúzott a hívők közössége: Képviselőik a templomából utolsó alkalommal kivonuló plébánosuknak egy -egy szál rózsát nyújtottak át, az utolsót Gelencsér Róbert, az egyházközség világi elnöke. Összesen harmincat, az együtt töltött évek számát jelképezve.
Ez alkalomból a Marcali Katolikus Újság - önkormányzati támogatással - különszámot jelentetett meg Kiss Kálmán irodavezető szerkesztésében. Az igényes kivitelű kiadványban sorra köszönnek el az atyától mindazok, akik részesei voltak - lehettek a vele, általa megteremtett értékek születésének.
Kiss Iván elköltözött Marcaliból, már Keszthelyen él.
Ha azonban egyszer mégis meggondolná magát, és visszajönne, a város örömmel fogadná, és lenne az otthona nyugdíjas éveiben is. Ám ha ez már nem lehetséges, akkor is velünk marad.
Velünk marad, mert amit megteremtett, tovább él: az értékes életmű halhatatlanná teszi alkotóját.
Iván atya jó pár évvel ezelőtt advent idején interjút adott lapunknak. Az akkori beszélgetés felidézésével kíván szerkesztőségünk jó egészséget, hosszú, békés, boldog nyugdíjas éveket!