" Rorate coeli desuper et nubes pluant iustum..."
/ Harmatozzatok egek, onnan felülről, és ti felhők, hullassátok az igazat/
Izajás 45,8
- Az advent rendjét ma már nyilván választott hivatásának törvényei szabják meg. De hogyan élte meg kisfiúként a várakozás, az elcsendesedés időszakát a faluban, ahol gyermekkorát töltötte?
- Az én kisgyerekkorom a legkeményebb ötvenes évekre esett, de egy barátságos, szép kis faluban éltem: Várvölgyön, a Tátika és Rezi vonzáskörzetében, nem túl messze innen. Ami életre szóló élmény, kitörölhetetlen emlék, az a hajnali misék csodája, ahogy a rorate hívó hangjára minden irányból homályba burkolózó alakok sietnek a templomba.
Én amióta az eszemet tudom, mindig is pap akartam lenni, Várvölgyet pedig vallásos emberek lakták, akik a hitüket azokban a nehéz években is megtartották. Minden gyerek járt hittanra például, kivétel nélkül mindegyik. Elkészítettük az ádventi koszorút is, persze szigorúan benn a templomban, akkor még szó se lehetett róla hogy - ami ma olyan természetes -, kinn a téren, ünnepélyes keretek között gyújtjuk meg a gyertyákat.
Anyagiakban végtelenül szegények voltunk, de lelkiekben gazdagok. Fel sem merült bennünk, hogy a karácsonyfa alá ajándékokat várjunk, de vásárlási láz nélkül is szép tudott lenni az ünnep.
Az ádvent nekem a várakozás szentségét jelenti, ahogy Pilinszky írja: „ Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, aki van - ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki a miénk. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart. „
- Említette, hogy mindig is papnak készült. Ez gondolom tudatos iskolaválasztást is jelentett.
- Igen. Győrbe kerültem a Bencés Gimnáziumba, ahol a bátyám is tanult. Akkoriban nagyon kevés egyházi iskola működhetett, így aztán jóformán mind szerzetesek tanítottak, Győrben is csak egyetlen egy világi tanár volt, a testnevelő. Nagy hatással volt rám rendkívül szigorú orosztanárunk ( eredetileg persze görög - latin szakos ), Nádasi Alfonz, aki ha elégedetlen volt velünk „ a teremtés jóvoltából világra született vizibarom” - nak nevezett bennünket. Eleinte megütköztünk ezen az abban a világban szokatlan hangon, később aztán megtudtuk, hogy nemesebb értékek védelmében „ verte „ belénk ilyen kíméletlenül az orosztudást. Ő volt egyébként Kodály Zoltán lelki gondozója, gyóntató papja, a család akaratának megfelelően végtisztességben is ő részesítette. De nem tudok megrendültség nélkül gondolni Miksa atyára /Bánhegyi Béla / sem, akit elvittek tőlünk. Felfüggesztették, mert az akkori nyakatekert világban beépített gyerekek is voltak közöttünk, akik addig provokáltak, amíg lett is mit jelenteni. A közelmúltban egy szerencsés véletlen hozzásegített, hogy a KÉSZ marcali csoportjának zarándokaival újra végigjárhattam diákkorom helyszíneit Győrben.
- A szülőfaluval mennyire élő a kapcsolata? Gyakran jár vissza?
- Nem. Nincs már kihez ugyanis. Sajnos csak a temetőbe mehetek, nem él már ott senki rokonom. Én három év alatt veszítettem el a teljes családomat. A bátyám - aki élsportoló volt, focista - 39 éves korában halt meg egy akkor még kezelhetetlen betegségben, őt alig egy év múlva követte az Édesanyám, aztán két évvel később elment az Édesapám is. Egyedül Margit nagynéném maradt meg nekem, aki öregkorában itt lakott velem. Az idén tavasszal, 94 éves korában temettük el.
- Kamaszéveit a bencéseknél töltötte, később mégis a piaristáknál kötött ki. Miért?
- Tanítani szerettem volna. Érettségi után az ELTE történelem - orosz szakán tanultam tovább, és közben végeztem a teológiát, szerzetesnek készültem. A piaristáknál legendás, nagy formátumú tanáregyéniségekkel kerültem kapcsolatba, ilyen volt például Medvigy Mihály, Jelenits István vagy Kincs Lajos páter: nevüket nem egy közismert, sőt világhírűvé lett volt tanítvány örökítette meg, emelte a halhatatlanságba. A hadsereg is megtalált természetesen, 24 hónapig voltam katona Baján. Kemény időszak volt. Parancsnokunknak érthető módon nem mi voltunk a kedvencei, az volt a jelszava, hogy a férgese úgyis kihullik.
De volt közöttünk valaki, aki pár évvel idősebb volt nálunk, aki összefogott, irányított minket, és tartotta bennünk a lelket: Várszegi Asztrik, a későbbi pannonhalmi főapát. Maradandó karácsonyi emlék, ahogy szentestére ostyát szerzett nekünk, megáldoztatott bennünket, liturgiát tartott. Mindezt a katonaságnál, a lövészárok mögött! Együtt voltunk, és segítettük egymást, összefogtunk mind, a szerzetesektől a szektatagokig, és azóta is tartjuk a kapcsolatot egymással. Hiába, nem volt kibúvó, a papnövendékeknek ugyanúgy teljesíteniük kellett a katonai szolgálatot, mint bárki másnak - Veress püspök úr például Marcaliban volt katona.
- Lassan 25 éve lesz már, hogy Marcaliban szolgál. A hivatásából eredő tennivalókon túl milyen értékek mentén szerveződik az itteni élete?
- Én már korábban is jártam itt. Ide hívattak be, itt próbáltak meggyőzni, hogy legyek békepap. Az érvelés lényege az volt, hogy jobb lenne nekem, ha nem egy nyomorult pusztán kellene megöregednem. - Ott is van oltár - válaszoltam, amit persze retorzió követett. Mindenképpen meg kívánom jegyezni, hogy Révai József, akkori marcali plébános volt az is, aki a számkivetettségben megkeresett, és megkérdezte, van - e miből élnem. Nekem két példaképem van, II. János Pál és Teréz anya. Olyan szerencsés vagyok, hogy személyesen is találkozhattam Teréz anyával, még piarista növendékként a városmajori templomban. Egészen kicsi, vékony teremtés volt, de a kisugárzásának erejét soha nem fogom elfelejteni. Magyarországi tevékenységéhez egy rózsadombi villát ajánlottak fel neki, de ő a leghatározottabban visszautasította, nem találta missziójához illőnek sem magát az épületet, sem a környezetet. A VIII. kerület sűrűjét, a Tömő utcát választotta inkább. De Ferenc pápa is arra szólított fel bennünket, hogy a perifériákra kell menni, az elesettek világa legyen fontos számunkra.
„Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem . - Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bízó lelkeket . És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp. „/Rituale Romanum/
Ezért is kezdtük el már húsz éve a kórházlelkészséget, akkor, amikor még nem létezett hivatalosan. Végzem ezt annak szellemében, hogy nem a halált viszem, hanem az életet. Kezdetben ugyanis, éppen szokatlan volta miatt, némely beteg nagyon megrémült, amikor meglátta a papot. Egy ilyen kórházlátogatáshoz kapcsolódik életem egyik legkülönösebb történése is. Egy számomra ismeretlennek tűnő haldoklót oldoztam fel, és szolgáltattam ki neki a betegek kenetét. Csak utána tudtam meg, hogy ő volt az, aki nekem életemben a legtöbb szomorúságot okozta. Somogyvári működésem idején ő volt az a traktoroslányból lett településvezető, aki a jelentéseket írta rólam, és minden lehetséges módon megkeserítette az életemet. A Gondviselés ajándékának tekintem, hogy megkaptam ezt a próbatételt, és kiállottam: egyformán kell szeretnünk egymást, testvérek!
Bőven találhatunk magunk körül olyan területeket, ahol elkél a segítség, fontos lenne a figyelem. .Azt látom, hogy ma nem érték az idős ember, hogy nagy a rejtett szegénység, hogy nem mindig azok kérik és kapják a segítséget, akik valóban rászorulnának. Az igazán elesetteket gyakran csak véletlenül találjuk meg, ha egyáltalán megtaláljuk. Rendszeresen felkeresem az idősek otthonát, ma éppen a Végvári utcában jártam, a Tesco mögött. Megtalálhatjuk a feladatokat, akár anyagi támogatás, akár lelki vigasz tekintetében, közösségeink megtartó erejéről nem is beszélve. 
Fontos szerepet töltenek be az életemben a zarándoklatok is, rendszeresen szervezzük őket, hazai és külföldi helyszínekre egyaránt. Óriási hatással volt rám, és azt hiszem, minden résztvevőre, az idei portugáliai utunk. Fatimában jártunk, a jelenések 100. évfordulójára szervezett nemzetközi zarándoklaton. Imakörünk tagjai öt éven át spóroltak erre az útra, havi öt-ötezer forintot félretéve - vannak közöttünk minimálbérből élők is, ez volt az az összeg, ami még senkinek se jelentett vállalhatatlan terhet. A helyszín különlegességét az fokozta, hogy Fatimában az imádság nem valamilyen csodatételért folyt - mint például Lourdes-ban a betegek gyógyulásáért -, itt a csoda maga az imádság volt:100-150 ezer ember imádkozott egyszerre, mindenki a maga nyelvén, de együtt. Magam pedig misézhettem a Jelenések Kápolnájában.
Pilinszky Jánosra hivatkoztam beszélgetésünk elején, befejezésül is az ő életművének szellemével összhangban szeretnék szólni: Vallom, hogy az embereknek a legfontosabb, hogy szeretve legyenek.
Sursum corda!
O.I.
„Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek...Ti nem is sejtitek, milyen széppé és varázslatossá tettétek az életet , amely magában fárasztó és unalmas...Amikor megjön a december , hajnali misére tartotok . A hajnali kék ködben, amely olyan , mint a szilva hamva , süveges , lámpás emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé , és teli torokkal énekeltetitek az „ Ó , fényességes szép hajnal „ kezdetű ódon adventi éneket .A nappalok egyre rövidebbek lesznek , a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb . És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak . „
/ Kosztolányi /