A háború alatt a marcali kastély földszinti nagytermében kórházat alakítottak ki. Arról persze szó sem lehetett, hogy ennivalót is kapjanak a betegek, a napi élelmet a hozzátartozóknak kellett bevinni. Ekkor járt életében először az épületben az a pár éves kisfiú, akit az elemózsiás kosárral együtt magával vitt az édesanyja a beteg családfőhöz.
Nem sokkal később ez a kisfiú páciensként is megfordult itt, két dolog él benne elevenen azóta is ebből az időből: az éterszag és a sokak emlékezetében megőrződött nagyszerű nővér, Kucsera néni szerető gondoskodása. Honnan is sejthette volna, hogy felnövekedvén, egész életének középpontjában ez az épület fog állani ...
- Hány év is ez pontosan?
- 1964-ben álltam munkába a marcali kórházban, és hetente két napot még ma is dolgozom - válaszol a kérdésre dr. Borsos Sándor, nyugalmazott főigazgató főorvos. Ez idáig 58 év összesen, a többit majd meglátjuk.
A Borsos-család jelenlétét Marcaliban az 1770-es évektől őrzi írásos bizonyíték, a főorvos lokálpatriotizmusa tehát cseppet sem véletlen. Hiába csábították másfelé is hosszú pályafutása alatt, ha némi töprengés után is, de a vége csak az lett, hogy maradt.
- Miért?
- Több oka van: a gyökerek, a város, a család.
- Haladjunk sorjában: gyökerek.
- A Kaposvári utcában születtem, ott nevelkedtem. A szüleimnek földjei voltak, abból éltünk, amíg ez lehetséges volt. Amikor aztán jött a téeszesítés, és kezdett veszélyessé válni a gazdák helyzete, apám elvállalta a postai csomagszállítást, remélve, hogy így megússza a kollektivizálást. A csomagok szállításához ugyanis kocsi és lovak kellettek, a lovaknak élelem, azt meg kell ugye termelni, ahhoz pedig föld kell. Az elgondolás logikus volt ugyan, de nem eredményes, a számítás nem vált be. Olyannyira nem, hogy mivel én akkor már orvostanhallgató voltam, rám gyakoroltak nyomást: Ha maradni szeretnék az egyetemen, jó lenne, ha az otthoniak értenének a szóból ... Szerencsére apám az új helyzetben is megtalálta a helyét, dolgozott a telekkönyvnél / a későbbi földhivatal / meg a tsz-irodán is. A testvérem családja is Marcaliban élt, ő tűzoltóként dolgozott, sajnos meghalt már. Ide kötött a gyerekkorom, az iskolatársak, a csodálatos középiskolai évek.
- Honnan ered az orvosi pálya vonzása? Családi indíttatás?
- Nem, egyáltalán nem, ez egyértelműen az iskolám hatása. Akkor lett gimnázium Marcaliban, én az első évfolyamon érettségiztem.
Fiatal, energikus tanárok érkeztek az induló gimnáziumba: Veress Attila, Botos Endre, akik nagy lendülettel láttak munkához. Veress Attila lett a biológiatanárom - aki igazgató is volt - az ő személyisége döntötte el a sorsom, jelentkeztem a pécsi egyetemre, és a marcali gimnáziumban megszerzett tudás elégnek bizonyult: felvettek. A régi osztálytársakkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de már erősen fogyatkozunk: ma is egyikük temetéséről jövök éppen - Szabó Gizi ment el.
- A város megtartó ereje miben mutatkozott meg?
- Mindig azt érezhettem, hogy megbecsülnek itt. Lakást kaptunk például, ami nagy szó volt akkor. Mesés környezetben, a könyvtár mögött a parkban. Előtte két évig a szüleimnél éltünk, egy alig tíz négyzetméteres szobában, vaskályhával, ahogy kell ...
Támogatták a munkámat, biztosítva volt a szakmai előmenetelem: szakvizsgáztam, előbb adjunktusi, aztán másodfőorvosi, később osztályvezető főorvosi kinevezést kaptam. Pályám utolsó évtizedében pedig a kórház főigazgatója lettem. Legbüszkébb a Batthyány-Strattman László -díjra vagyok, ami az egyik legmagasabb szakmai elismerés. Emellett átvehettem a Marcali Városért kitüntetést és Marcali Város Díszpolgára is lettem. Megtisztelő volt számomra, hogy a Somogy Polgáraiért Díj tulajdonosa is lettem, valamint megválasztottak országgyűlési képviselőnek is, én pedig igyekeztem legjobb képességeimet mozgósítani, megszolgálni a bizalmat, elérni a kórháznak, a városnak, amit csak lehetett.
- Milyen körülmények fogadtak a hatvanas évek közepén egy friss diplomás fiatalembert a marcali kórházban?
- Már korábban eldőlt, hogy én haza szeretnék jönni. Harmadéves koromban itt töltöttem a nyári belgyógyászati gyakorlatomat, és rendkívüli hatással volt rám, amit tapasztaltam. Aki esetleg azt hitte, hogy egy isten háta mögötti „faluban” - 1961 - et írtunk! - nyilván valami egyszerű színvonalú ellátás folyhat, ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna! Olyan orvosok fordultak meg itt, és formálták személyiségükkel a légkört, állították fel a szakmai igényesség normáit, mint a Bécsben, a híres Eppinger professzornál szakvizsgázott, és Romhányi professzorral közösen publikáló Vajda László, vagy Martin tanár úr , a híres „hegyi doktor”, a szülészetet elindító, tragikus sorsú Czipri Mátyás, a fővárosi klinikához szokott Viczián Antal, hogy csak néhány nevet említsek.
Az én mentorom Deák János lett, az ő irányításával ismerkedhettem meg a belgyógyászattal, a tőle tanultak egy életen át elkísértek: stílusban, módszerekben, hozzáállásban. Az ő édesapja evangélikus püspök volt, és már a családból hozta magával a klasszikus műveltséget, a szakmai és emberi tisztesség iránti elkötelezettséget. Mondhatom, imponáló volt, amit itt láttam. Az egésznek volt egy családias hangulata, magától értetődő módon segítette mindenki a másik munkáját. Csak egyetlen példa: A manzardban orvosszálló működött akkor, nemcsak egyedülállóknak, családostól is laktak ott, kisgyerekkel. De ha az ügyeleten összetorlódtak a feladatok, akkor maguktól, kérés nélkül is lejöttek a kollégák, lényegében otthonról, mert úgy érezték, elkel még a kezelőben néhány segítő kéz.
A nővérek, orvosok ismerték a betegeiket, megvolt az az emberközeli légkör, ami a gyógyítómunka szempontjából is elvitathatatlanul hasznosnak bizonyul. Közvetlenség, de szigorú szakmai rend - úgyhogy eldöntöttem, én itt akarok dolgozni, haza fogok jönni.
A kórház orvosai 1968 tavaszán - hátsó sor :Vojkovics Imre , Gulogi Ilona , Hajnal Éva , Henth József
középen :Jekisa Sándor , Nyárádi Albert ,Borsos Sándor , Tóth Béla , Fejes Júlia , Straub János
ülnek : Szabó Jenő , Pozsár József , Fodor Tamás ,Viczián Antal , Deák János , Kertesy Endre , Csonka Sándor
- Még akkor is, ha ez a döntés súlyos magánéleti problémát generált?
- Hát ez az. Nagyon nehéz helyzet volt, de a feleségem - nem utoljára tapasztalt! - nagyvonalúsága ezt is megoldotta. Mivel ez őt sújtotta jobban, beszéljen hát erről inkább ő:
-Egyetemi ismeretség a miénk, én is Pécsett voltam orvostanhallgató, de mivel ő idősebb nálam, előttem még hosszú évek álltak az egyetemen, amikor ő már végzett, és eldőlt, hogy Marcaliba jön. Aki élt a hatvanas évek elején, annak van fogalma az akkori közlekedési viszonyokról, telefon nélküli világról. Azok között, ilyen távolságról működőképesen fenntartani egy távkapcsolatot, előre tudható volt, hogy lehetetlen. És én döntöttem. Félbehagytam az egyetemet, és eljöttem vele Marcaliba.
-Mit szólt ehhez a család?!
- Édesapám, aki maga is orvos volt, nem élt már ekkor.
Nagyon korán, 44 éves korában meghalt, édesanyám egyedül maradt öt gyerekkel. Felnőtt fejjel, már özvegyen tanult tovább, állt munkába, de mindannyiunkat taníttatott. El lehet képzelni, mit érzett, amikor elmondtam neki, mit akarok csinálni. Végül elfogadta és tiszteletben tartotta a döntésemet, de arra figyelmeztetett, hogy a döntésem következményei és a vele járó felelősség ettől kezdve egyedül az enyém ...
- Azért ennyi év alatt csak adódott olyan helyzet, amikor eljátszottál a gondolattal, lehetett volna ez másképp is.
- Nem bántam meg soha. Teljesnek éreztem, érzem az életemet. Találtam magamnak helyet így is az egészségügyben, innen tanultam tovább, laborasszisztensként dolgoztam, én is egész életemben ebben a kórházban.
Egyszer megkérdezték tőlem, mit szólnék hozzá, ha egyszer valamelyik gyerekem állna elém ugyanilyen döntéssel. Lebeszélném róla, válaszoltam, mert akiért ilyet meg lehet tenni, olyan ember csak egy van a világon. Mellettem.
- A család Mohács környékéről származik, ugye?
- Csak félig, az anyai ágon. Apám erdélyi, Sepsiszentgyörgy környékéről való, onnan jött Pécsre, az egyetemre. Mivel azonban ösztöndíjjal került ide, végzett orvosként természetesen vissza kellett mennie. Később úgy hozta a sors, hogy újra átkerültünk ide. A család vándorlásából ki lehet következtetni a múlt század első felének magyar vonatkozású történéseit.
Különös megnyilvánulása a sorsnak, hogy már itt, Marcaliban, régi fényképek nézegetése közben derült ki, hogy a férjem példaképe, Deák főorvos úr és az én édesapám évfolyamtársak voltak az egyetemen.
- Milyenek voltak az első évek Marcaliban?
- A maguk nehézségeivel együtt is nagyon szépek. Én elsősorban feleség és anya szerettem volna lenni, és ez sikerült is. Megszületett a kislányunk, majd a kisfiúnk, nagyon örültünk az első saját otthonunknak. Sajnos, a bölcsődébe nem sikerült bejutnunk, nagyon kevés volt a férőhely, és azt a nálunk jobban rászorulóknak tartogatták. Szerencsére a nagyszülőkre ebben is számíthattunk. A reggelek úgy néztek ki, hogy én a Kopári sarokig eltoltam a kicsit abban a kis fakocsiban, amit akkoriban kapni lehetett, ott már várt bennünket az apósom, ő tolta tovább a kocsit a Kaposvári utcába, én pedig szaladtam tovább dolgozni a kórházba. Azért az esős napokat szívesen kihagytam volna ...
- Én is besegítettem - szól közbe a férj -, én voltam a biciklista doktor. Ha éppen nem dolgoztam, én szállítottam a gyerekeket a biciklimre szerelt kisülésben. A hétvégi ügyelet régen úgy működött, hogy szombaton reggel bementünk a kórházba , és hétfőn este jöttünk ki. Hogy azért a gyerekek lássák közben az apjukat is, a feleségem minden vasárnap délután a látogatási idő alatt behozta őket hozzám. Ez bizony nagyon jólesett.
- Érdekes: akármerre kanyarodunk a beszélgetésben, valahogy mindig a kórháznál kötünk ki.
- Nyilván nem véletlenül. Magam is ezt jelöltem meg a Marcaliban tartó okok egyikének. Kórház máshol is volt, de nekem az itteni volt fontos. A légkörről, az elődök által felállított normákról már esett szó, de ez a kisvárosi kórház az én egész pályafutásom alatt olyan szakmai tempót is diktált, amire így visszamenőleg is határozottan büszkék lehetünk.
Állandóan napirenden volt az egészségügyi ellátás, a kórház fejlesztése, a társadalombiztosítás teljessé válásával a feladatok is nőttek. Eleinte csak kis lépésekben tudtunk haladni, de folyamatosan. Valami mindig épült, valami mindig korszerűsödött, valami újat mindig megtanultunk.
Az egykori orvoslakások átalakításával létrejött rendelőintézetben a szemészettől az onkológián át a fogászatig minden egy helyen fogadta a járóbetegeket, még ambuláns kislabor is működött. Mivel a szakrendeléseket a kórház orvosai látták el, a gyógyítómunka emberközeli és nagyon hatékony tudott lenni. Lényegében „egy kézben” futott össze minden, a betegek is nagyobb biztonságban érezhették magukat.
Rendszeres kapcsolatban voltunk a körzeti orvosokkal - mai kifejezéssel: háziorvosok -, havonta tartottunk közös megbeszéléseket. Az volt a szokás, hogy a körzeti orvosok végigjárták a kórház osztályait, mindenhol eltöltöttek valamennyi időt, hogy lássák, pontosan mi folyik ott. Hogy hova küldik a betegeiket, mit tud ez a kórház, mire számíthatnak, milyen eszközök állnak rendelkezésre helyben is. Termékeny kollegális viszonyban voltunk egymással, a betegekkel kapcsolatos fontos információkat tudtunk megosztani magunk közt, a minél eredményesebb kezelés érdekében.
Ma is úgy érzem, a gyógyításban részt vevő valamennyi dolgozó együttműködésében valahogy megvolt a helyes arány: jó közösség, a linkségre csábító bratyizás nélkül. Most is úgy gondolom, hogy a beteget ellátó
orvosoknak kell megtalálniuk egymást, nem pedig a betegségében amúgy is elesettebb embert kell küldözgetni egyik helyről a másikra.
A kisebb-nagyobb, de összehangolt lépésekben fejlődő, később nagyobb szabású rekonstrukciót is maga mögött tudó kórházban „fénykorában” 390 betegágy, 70 orvos, összesen 520 kórházi dolgozó állt a betegek rendelkezésére. Ez sok ember több évtizedig tartó közös, elszánt munkájának volt az eredménye, de megérte. Megérte, mert lett egy olyan kórházunk, ahol a leggyakrabban adódó egészségügyi problémák, kialakuló betegségek helyben kezelhetők. Ha pedig úgy alakult, hogy „magasabb” helyre kellett tovább küldeni valakit, az sem jelentett gondot - minden osztály szoros kapcsolatot tartott a klinikákkal. Ez és az az igény, hogy minél több mindent lehessen helyben megoldani, hogy a beteg minél kevesebbet utazzon, folyamatos szakmai fejlődésre sarkallta a csapatot.
- Például?
- Meg tudtuk oldani a hasi sebészet teljes palettáját, a traumatológia területén sem volt szégyenkezni valónk, a megyében elsőként nálunk végeztek gamma szegezést, arthroskópos sportsebészetben is az élen jártunk. A pécsi klinika után az egész Dunántúlon itt, ebben a kórházban vezették be először a laparoszkópos hasi sebészetet. De magam is a pécsi klinikán gyakoroltam be a májbiopsziát, a nyirokcsomó-punkciót. Ezekért már nem kellett elmenni sehova, megcsináltuk itt.
- A kórház fejlődésével párhuzamosan a személyes pálya is szépen ívelt felfelé.
- Igen. Lehet ezt hívni szamárlétrának vagy karriernek, de tény: Ha az ember végigjárja ezt az utat, elidőzik minden lépcsőfokon, csak nagyobb tapasztalatot szerez, és gyakorlatiasabban tud irányítani, vezetni is. Jobban átlátja döntései következményeit, megvalósulásuk esélyeit.
De magában az orvosi munkámban is nagy szerencsének tartom, hogy egy olyan időszakban kerültem a pályára, amikor - főleg egy kisebb kórházban - a szakmán belül szinte minden területtel foglalkozni kellett. Deák főorvos úr tanítványaként pedig én is azt vallom, hogy az lehet jó orvos, aki a szakmai tudás mellett a világ dolgaihoz is értelmiségi mentalitással tud közelíteni. Van valamelyes rálátása a társadalom működésére, személyiségét folyamatosan finomítja, csiszolja az emberi kultúra minden vívmánya.
- Azért csak hosszú út volt ez az idegen nagyvárosba érkező vidéki fiatalember „otthontalanságától” a sokszorosan kitüntetett, konferenciákon előadó, tudományos közleményeket publikáló főigazgató főorvosi státuszig!
- Amikor megérkeztem Pécsre, a kollégiumban fehérvári fiúk voltak a szobatársaim. Rögtön láthattam, mi minden hátrányom van. Felmértem a hiányosságaimat, és nekiálltam pótolni. Ezer színű, pezsgő kulturális élet volt ott, akkor indult a - később világhírűvé vált - Pécsi Balett, remek színház működött.
Az én időmben ingyenes volt a kollégium, tűrhető ösztöndíjat kaptunk. Akkor is normálisan meg tudtunk élni, ha nem akartunk túlzottan a szüleink terhére lenni. Futotta hangverseny- és színházbérletre, meg tudtuk venni a belépőket a múzeumokba, kiállításokra, könyvtárba jártunk. Ha úgy vesszük, innen indulva tényleg hosszúnak tűnhet a bejárt életút, de belülről megélve nem. Nem voltak benne ugyanis nagy ugrások, szép lassan, szervesen épült fel mindez. Egész életemben azt a munkát végezhettem, amit szeretek, a kitűzött célok, az előttem álló feladatok pedig maguktól is vittek egyik státuszból a másikba.
Azt gondolom, mindenhez a legfontosabb a lelki egyensúly, a belső béke. Elégedett vagyok az életemmel, az életünkkel.
Ehhez persze meg kellett találni a megfelelő partnert is - mutat a feleségére, akit a családról kérdeztünk:
- Gyerekeink jóvoltából négyszeres nagyszülők vagyunk, és mindegyikükben sok örömünk telik. Bea lányunk folytatta az apja hivatását, Sanyi fiúnk ugyan hű maradt a természettudományokhoz, de nem orvos, hanem tanár lett - Barcson tanít a Dráva Völgye Középiskolában, a feleségével együtt.
Különös módon szövődnek a szálak egy család életében, megismétlődnek helyzetek, hogy aztán más befejezést nyerjenek.
Elmeséltem, hogy édesanyám nem volt boldog tőle, amikor otthagytam az egyetemet, nem léptem apám örökébe. De a húgom később felvette ezt az elejtett szálat, orvos lett.
A lányunk életében pedig az ismétlődött meg, ami velem történt: egyetemi szerelem, a fiú előbb végez és hazamegy, jó nagy távolságra: Drezdába.
De ez már más kor, más nemzedék, van mód a kapcsolat folytatására úgy is, hogy Bea Pécsen marad, és befejezi a tanulmányait, összeházasodnak. Bea szemész, a vejünk pedig érsebész. Mindkét gyerekük felnőtt már, Flórián nemcsak filozófus és történész, hanem írogat és fordítással is foglalkozik. Anna, a kisebbik, művészettörténetet tanul, mindketten Berlinben élnek. Egyikük se folytatta a szüleik és a nagypapa pályáját. Ez a szál mintegy búvópatak, tanárfiúnk, Sanyi nagyobbik gyerekének sorsában tör felszínre: Péter orvostanhallgató. Náluk a kisebbik, Bálint még középiskolás, majd ezután dől el, végül hol köt ki.
A németországi unokák éltek azzal a lehetőséggel, ami ott szokásban van. Az ugyanis, hogy a fiatalok az egyetem megkezdése előtt egy évre karitatív munkára mennek egy olyan országba, ahol erre szükség van. Így kerültek Minszkbe és Szentpétervárra, ahol sérült gyerekekkel foglalkoztak, illetve az idősgondozásba segítettek be. Közben meg tudtak tanulni egy újabb idegen nyelvet, megismertek egy országot, és az elesettek világáról is szerezhettek tapasztalatot. Ez biztos, hogy hatással lesz egész életükre, személyiségükre.
A távolság ellenére szoros kapcsolatban lehetünk egymással - Barcs szinte a szomszédban van, de a mai technika mellett Drezda is „közelebb” van Marcalihoz, mint a mi fiatalságunk idején Pécs volt Marcalihoz. Én egyébként is szeretem rajta tartani a szemem mindenen, szeretek tudni mindenről - neveti el magát.
- Így szokta meg - veszi át a szót a családfő -, a mindennapok terhe egész életünkben elsősorban a feleségem vállát nyomta. Kiegyensúlyozott, nyugodt légkört teremtett a családban, amit mögöttem tudva nem volt nehéz a hivatásomra koncentrálni. Pedig soha nem volt főállású háziasszony, a kórházban is becsülettel helytállt végig.
Az időskor csodálatos ajándéka nézni a gyerekeinket, és látni, hogy bennük, az ő családjaikban folytatódnak, tovább élnek azok az értékek, amik szerint mi törekedtünk élni. Pedig nem volt divat itthon a prédikáció, csak látták, hogy történnek a dolgok. Ha ők ezt követendő modellnek érzik, akkor talán nem csináltuk rosszul.
- Hogy telnek a napok mostanában?
- Még két nap bemegyek a kórházba, a hét többi napján pedig aktív pihenéssel, olvasással, horgászattal, Balaton-parti családi nyaralónk gondozásával, nyugalomban, de változatosan. Sokat sétálunk, túrázunk, kirándulgatunk. Keszthelyre van bérletünk a színházba. Kiegyeznénk vele, ha a mai állapot még sokáig fennmaradhatna, így, ahogy most van.
Egészségben, szeretetben, biztonságban.
Háromszáz év telt el azóta, hogy a Borsosok jelen voltak - vannak Marcaliban. Bár jelenleg a családunk tagjai közül senki nem él a városban, ki tudja, mikor, melyik nemzedék, melyik ága tér majd vissza a gyökerekhez, mint az a bizonyos búvópatak...
