Feregyházán volnánk, a múlt század ötvenes éveinek közepe táján. A Fehéregyháza nevű szép kis faluról van szó természetesen, de így senki se hívta, legfeljebb az idegenek meg a hivatalosságok. Amikor a kép készült, pár éve már elvesztette önállóságát, összevonták Felsőzsitfával, azóta Somogyzsitfa a neve.
A két kisfiút az anyukák - jó barátnők - gondosan, szépen felöltöztették, ünneplőbe, ahogy azt kell ilyen nem mindennapi eseményhez, mint a fényképezkedés.
Józsika pár éves csupán, Jancsika már nagyobbacska.
Józsika riadt, kicsit bizonytalan, kicsit csodálkozó tekintettel vizsgálja a dolgokat - mi a csuda történik itten? De szemmel láthatóan biztonságban érzi magát: egyik kezével Jancsikára támaszkodik, a másikkal saját magába kapaszkodik – így már minden rendben ...Fess legényke ő, mint akit skatulyából húztak ki! Minden úgy van, ahogy anya eligazította, a nadrágon a ráncok, a gombok, kantárok pontosan a helyükön. A szék neki ugyan túl magas még, talpak a levegőben, de szépen, illedelmesen, nem ám holmi kalimpálós pózban ! / Közbevetőleg : Urak! Mai hatvan- hetvenesek! Van olyan, akinek nem volt ilyen betétes, fekete - fehér ünnepi cipője? És kantáros nadrágja? Csikófrizurája? /
Jancsika mint bölcs nagyfiú, hanyag eleganciával öleli át a kis gyámoltalant, fölénye elvitathatatlan. Szemében csibészes huncutság bujkál - óh, ő már tud egyet s mást erről a világról! Akarata erősödőben, egyénisége formálódóban: Lám, az ünnepi cipőt is hogy lerúgta a lábáról - pedig nyilván rá is ráadhatták - de önhatalmúlag felülbírálhatta a szülői önkényt, hisz napnál világosabb , hogy ilyen rekkenő hőségben sokkal jobb „meztélláb” az ember gyerekének!
Két kisfiú az élet elején. Még akármi lehet belőlük, és bármi megtörténhet velük. Jó is, rossz is. Vajon milyen sors vár rájuk? Az apák nemzedéke alig egy évtizede tért haza a háborúból, fogolytáborokból, malenykij robotból még annyi ideje sem. Nemrég még a padlásokat söpörték, akik pedig azokban az őszi napokban túl sokat ugráltak, már állami koszton élnek ...És ők mire nőnek fel? Jutnak - e nekik boldog békeévek? Ebben a korban a vágyaknak csak a fantázia mélysége szabhat határt, a való világ törvényei sok szerepet nem játszanak. Mi járhat vajon a fejecskékben, milyen álmaik voltak?
Űrhajósok biztos nem akartak lenni, mert az akkor még nem volt föltalálva. Szép nagy autóra se vágyakozhattak, mert ilyesmi meg közel - távol nem volt senkinek. / Kicsi se. Csúnya se. Semmilyen se. / Egzotikus utazások? Ugyan.
Külföldre a faluból a felnőttek legfeljebb a frontra vagy lágerbe, hadifogságba jutottak el. Nem vártak karácsonyra se legót, se okostelefont a Jézuskától, legfeljebb feldíszített karácsonyfát , sapkát, kesztyűt, esetleg labdát, csattogós lepkét vagy kicsi mentőautót. De nem volt ez szegényes gyerekkor, egyáltalán nem. Lehetett bandába verődve játszani egymással, lombsátrat építeni, macskákat kergetni, madárfészkeket tanulmányozni. Barátkozni, ismerkedni a világgal, tapasztalatokat gyűjteni hol mások, hol a maguk kárán. És olyan, de olyan szabadságban élni!
Teltek - múltak az évek, a kisfiúk kamaszokká serdültek, a nyolcadikat is befejezték, azaz - ahogy akkoriban mondták – kimúltak az iskolából. Mivel jó tanulók voltak, mindketten gimnáziumban folytathatták a tanulást Marcaliban, életkoruknak megfelelően három év különbséggel. Bejárók voltak, hajnalban az ő buszuk ért be a legkorábban a pályaudvarra.
Minden nap, szombaton is, ősztől tavaszig koromsötétben. Társaiktól - egymástól függetlenül - az Öcsi becenevet kapják, amire a szűkebb ismeretségi, baráti körben a mai napig hallgatnak.
A természettudományok érdeklik őket, és itt aztán vitathatatlanul jó kezekbe kerülnek, nagyformátumú pedagógusok csiszolják elméjüket, formálják jellemüket: „az” Ambrus és „a” Kállai tanár urak.
Miután Jancsika Jánossá, Józsika Józseffé érett, egyikük műszaki pályán, másikuk orvosi egyetemen tanul tovább.
Családot alapítanak, egzisztenciát teremtenek maguknak. Végtére is mindketten gyógyítanak, egyikük embereket, másikuk gázkészülékeket. József egész életére Marcaliban marad, János a marcali kórház belgyógyászatán töltött idő után Tapsony köztiszteletben álló orvosa lesz, de végleges otthonának ő is Marcalit választja.
Mint mindenkinek, nekik is akadtak megpróbáltatások, voltak kanyarok is az életükben, de a befutott pálya összességében kerek. Egy élet szorgalmas munkájával megteremtették maguknak a feltételeket a békés, kiegyensúlyozott, biztonságos öregséghez, a többi már nem rajtuk fog múlani, az már náluk nagyobb hatalmak kezében van.
Jandrics József és dr. András János, jó egészséget, derűs esztendőket kívánunk!