Idén februárban ünnepelte 100. születésnapját Marcali legidősebb polgára, Gelencsér Istvánné, a járvány miatt azonban csak szűk családi körben lehetett őt felköszönteni.
Pedig nagyon sokan ismerik: Egy negyed évszázadot dolgozott végig a kórházban, alig van a város régebbi lakói között olyan, akinek a családjában ne akadna valaki, akit Mária néni segített a világra.
Szakmai sikerekkel és személyes tragédiákkal teli, változatos életútjának állomásait leánya, Zsuzsa és veje, Horváth Károly segítségével sikerült felidézni.
Egy Tolna megyei kis falu, Kisszékely grófi birtokán született, és ott is nőtt fel, az első világháborút követő nehéz években. Örökre megőrződött benne a kép, ahogy a dermesztő hidegben, hóna alatt az aznapra szükséges tűzifával bukdácsol a hatalmas hóban, útban az iskola felé. Tüzelőről ugyanis a diákoknak volt kötelességük gondoskodni.
Varrónőnek tanult először, mert azt a faluban is meg lehetett oldani, a korabeli szokásoknak megfelelően 18 éves korában férjhez is ment, rá két évre pedig megszületett a kisfia, Miklóska. Az idillikus, boldog ifjúságra azonban hamarosan sötét árnyékot vetett a háború - férjét katonának vitték, az élet egyre keservesebb lett. Ám a fiatalasszony egyszer csak hírét vette, hogy a rohamosan szaporodó sebesültek ellátására a pécsi klinika munkaerőt toboroz, ápolónőképzőbe vár jelentkezőket.
Néhány vonalkában három év története :
1948-at írunk - az egyetem már nem magyar és nem királyi , sőt , Erzsébet sem . Szegénység és igénytelenség , megteszi a régi fejléc is , majd belehuzigálunk !
Meghányták-vetették a dolgot, és végül úgy döntöttek, meg kell ragadni az alkalmat, menjen csak el, a nagyszülők majd gondoskodnak addig a kisfiúról. Így lett a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem hallgatója 1944-ben.
A képzeletben élő szép egyenruha, a ropogósra keményített fityula álomképe meg a véres valóság között feszülő ellentét komoly próbatétel volt ám - az első császármetszés alatt háromszor lett rosszul, ki is kellett vinni a műtőből ... De professzora bízott benne és visszahívatta, ő pedig megkeményítette magát, és azért se adta fel!
Minden újra szépnek látszott. Sikeresen elvégezte az iskolát, a háborúnak vége lett, a férje szerencsésen túlélte, már útban volt hazafelé, a kisfia szépen cseperedett.
És ekkor egy pillanat alatt omlott össze minden.
A férje örökre tisztázatlanul maradt körülmények között út közben meghalt, a kis Miklóska pedig valamilyen akkoriban gyakori fertőzésben, feltehetőleg tífuszban hunyt el hirtelen.
Ez a váratlanul rátörő, megsemmisítő erejű kettős tragédia aztán egész életét beárnyékolta: Örökre megkeserítette, olykor-olykor meg is keményítette a szívét, ami néha emberi kapcsolataira is teherként nehezedett.
Messzire indult, maga mögött hagyni a múltat, előbb Kéthelyre került bábának, majd az ötvenes évek első felében megkezdte szülésznői tevékenységét a marcali kórházban, ahol egészen 1979-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott.
Első főnöke Czipri Mátyás volt, akire nemcsak szakmai tudása miatt nézett fel, hanem emberileg is kötődött hozzá. A főorvos meghurcoltatása majd tragikus halála idején, amiben csak tudta, támogatta a manzardban meghúzódó családját, és menekülésüknél is segédkezett. Az intézmény kitűnően működött dr. Viczián Antal irányításával. A legtöbb időt a pályán dr. Fodor Tamás mellett töltötte, aki nemcsak a szülészet vezetője, hanem egy ideig az intézmény igazgatója is volt, és akit nemcsak tiszteltek, hanem őszintén szerettek is a munkatársai. Ideális vezető volt: emberséges, megértő, empatikus személyiség. De jó szívvel őrizte meg emlékezetében a vele vagy az irányítása alatt dolgozó szülésznőket, Zsinicsné Manyát, Kallóné Jutkát vagy éppen Simonné Erzsikét, akivel - minő morbid játéka a sorsnak! - életük alkonyán ismét összekerültek egykori munkahelyükön, de immár betegként az ápolási osztályon.
A szakmai vitákat, az egykori súrlódásokat már rég békévé oldotta az emlékezés, és igen „így múlik el a világ dicsősége", azóta már Mária néni köztiszteletben álló utódja, a nagyra becsült Tisza Ica is nyugdíjba ment. De hát a szülészet sincs már meg!!!
Pedig valamikor régen egy összeszokott gárda dolgozott itt, éveken keresztül változatlan felállásban. Családias légkör honolt az ódon falak között, ahol a munkatársak nemcsak egymást, hanem betegeik nagy részét is jól ismerték, aminek a gyógyításban is mutatkozott haszna.
Amíg a szülők - orvosok, nővérek, különféle kórházi dolgozók - a munkájukat végezték, gyerekeik csapatostul játszottak, rohangáltak a nagy parkban, és amikor valamelyik felnőttnek akadt pár perce, az rájuk nézett vagy rendet tett köztük. De emlékezetesek az egykori majálisok is, amikor együtt szórakoztak a munkatársak és családtagjaik, rangra, beosztásra való tekintet nélkül. A felnőttek apró ajándékokat, főleg édességeket adtak össze, amit a gyerekek kaptak meg, afféle zsákbamacska - játék keretében.
Sógornők egymás közt
Bertalanné Gelencsér Ilonka néni a kórház sebészetén volt ápolónő , a férje ugyanott műtős .Ahogy mindenki ismerte , Ilon néni, a háború után a kaposvári kórházban teljesített szolgálatot . Amikor megtudta , hogy megérkezett a vonat a szabaduló hadifoglyokkal ,végigjárta színház melletti parkban további sorsukra váró elgyötört embereket , marcaliakat keresve . Merthogy vajas kenyeret vitt nekik ... Ő már nincs közöttünk , pár nappal a 100. születésnapja előtt halt meg . Lánya is Marcaliban él , a ma is aktív, fodrászként évtizedeket végigdolgozó Szita Istvánné Bertalan Ibolya .
Mária nénit mindenki kemény asszonynak ismerte, akinek nem nagyon lehetett ellent mondani, akit az isten is vezéregyéniségnek teremtett. Nem volt más választása. Úgy alakult a sorsa, hogy meg kellett tanulnia egyedül megállni a helyét, egyedül vállalni a felelősséget mindenért. Miután Marcaliba került, másodszor is férjhez ment, megszületett a kislánya, Zsuzsanna Beáta. Aki azt gondolja, hogy annyi szenvedés után végre harmonikus családi élet köszöntött rá, alaposan téved. Zsuzsika mindössze négy éves volt, amikor Gelencsér István egy későn diagnosztizált vakbélgyulladásban meghalt, a kislány apa nélkül nőtt fel. Mária néni pedig hozzá szigorította magát a magányhoz, a továbbiakban abban a hitben élte az életét, hogy a férfiszerepet is saját magának kell betölteni a családban, hogy csak magára számíthat.
Öregségére a lányáékhoz költözött, kisunokája, Ádám pedig meghozta életébe a meghittséget, a kölcsönös szeretet élményét. Nevelésébe megbízható felelősséggel segített be amikor csak szükség volt rá. Talán az sem egészen véletlen, hogy Ádám lett az a családban, aki felnőve visszakanyarodott a nagymama pályájának színterére, az egészségügybe. Az orvosi hivatást választotta, traumatológus - ortopédorvosként dolgozik Pécsett. Ott, ahonnét a nagymama olyan sok évvel ezelőtt elindult. Marcaliból is kerülnek hozzá betegek, akik nem győzik dicsérni alaposságát, kedvességét. Mária néninek pedig még megadatott, hogy a dédunokájában, Ádám négy és fél éves kislányában, Emmában is gyönyörködhetett.
Minden jó, ha jó a vége. Ne legyünk telhetetlenek - ennél többet nem kívánhatunk.
