Az idén már hatvan esztendeje annak, amikor egy fiatal, még csak a húszas éveiben járó házaspár érkezett Marcaliba, két apró gyerekkel. A férfi ősztől a település egyetlen, nagy létszámú általános iskolájának lesz az igazgatója, az asszonyka meg óvónőként fog dolgozni a frissen elkészült szép új intézményben. / A „Parkiban”, ami küllemével sehogy se tudta belopni magát a lakosság szívébe, egyszerűen csak istállónak hívták ... / Nem sejtik, hogy ez a számukra idegen, ismeretlen helység végleges otthonukká válik majd, ahol a család nemzedékeken keresztül áll a város szolgálatában.
- Honnan indultak, és hogyan keveredtek Marcaliba?
- Én Nagybajomban nőttem fel - kezdi az emlékek felidézését túl a nyolcvanon és immár özvegyen dr. Kiss Lászlóné , Márta néni -, és mivel mindig tanítónő szerettem volna lenni, Kaposvárra jelentkeztem a Képzőbe, fel is vettek. De mivel egyre több óvónőre volt szükség, az összes lányt, mind a harminchármunkat egyik pillanatról a másikra áttettek az óvónő képzőbe.
- És ezt elfogadták?
- Nem kérdezték a véleményünket. Nem volt ez akkoriban szokás. Először csak tudomásul vettem, de aztán megszoktam, később meg is szerettem. A barátnőm édesapja Iharosberényben volt iskolaigazgató, és én megígértem neki, ha végzek, oda megyek óvónőnek. Az ígéretemet később persze megbántam, de betartottam.
- Miért kellett ezt már előre megbánni?
- Ez egy kicsi falu volt, az akkori közlekedési viszonyok között eléggé el volt zárva a világtól. Féltem a magánytól, az unalomtól, hiszen alig pár embert ismertem. De minden másként alakult. Ott találkoztam a férjemmel, aki miután letöltötte a katonaidejét Aszódon, oda ment tanítani.
- Odavalósi volt?
- Nem. Nagyatádról származik, és ahogy a mienkébe, úgy az ő életükbe is belegázolt a háború. Nekem nem lett testvérem, mert apám még orosz fogságban is lehúzott három és fél évet , mire haza keveredett én már szinte nagylány voltam
...A férjem édesapja pedig odaveszett a fronton, az anyósom szegény meg ott maradt egyedül a három gyerekkel. Annak, hogy ő tanulhasson, esélye se lett volna, ha nem lett volna három nagybátyja is pap, akik közül az egyik Pápán volt szerzetes. Ő karolta fel a családot, és vitte egymás után a két nagyfiút a pápai tanítóképzőbe, ő egyengette az útjukat. De hogy meglegyen minden tanévkezdésre a tanszer, a ruha, a cipő, a nyarakat végig kellett dolgozni keményen, az első naptól az utolsóig.
Közben a világ megint fordult egyet, a szerzetesrendeket feloszlatták, a három bácsi élete háromféleképpen alakult. Aki a férjem mentora volt, az Esztergomba került a ferencesekhez a papneveldébe. Élete végéig ott szolgált, ott is van eltemetve a templomba. A másikukból kántor lett, amennyire a körülmények engedték, lelkében, életmódjában tartotta a fogadalmát. A harmadikuk megpróbált beilleszkedni a világi életbe, családot is alapított, de tragédiák árnyékolta életében soha nem tudta többé megtalálni a lelki békéjét.
- Hogyan folytatódott kettejük közös élete, ami ezek szerint Iharosberényben kezdődött?
- Összeházasodtunk, megszületett Buci, azaz Lacika, a kisfiunk, a férjem igazgatóhelyettes lett az iskolában, én pedig óvónőként inkább gyerekgondozó voltam, mint nevelő. Egy falu óvodáját akkoriban olyannak kell elképzelni, mint valami szezonális napközit. Az asszonyok a földekre jártak dolgozni, amikor vége volt ősszel a betakarításnak, otthon voltak.
Ki ismer magára, gyerekek?
Télen nem volt szükség az óvodára, nem is jöttek a gyerekek. Hanem amikor tavasszal megkezdődött a munka a mezőn, akkor meg már kora hajnalban lerakták a kicsiket az óvoda elé, azok meg szegénykék ott lesték, hogy kinyitják-e végre az ajtót. Az én feladatom ilyen körülmények között így főleg az anyai gondoskodás pótlása volt. Megcsinálni azt, amire dologidőben az asszonyoknak végképp nem maradt energiájuk: mosdatás, fésülés, körömvágás.
Hamarosan szednünk kellett a sátorfánkat, mert a férjemet Zákányba helyezték iskolaigazgatónak. Szerencsére nem sokáig kellett ott maradnunk, nem szívesen emlékszem vissza az ott töltött időre. Zákány a határsávba tartozott ugyanis, és mai fejjel felfoghatatlan mértékű zaklatásnak voltunk kitéve. Nemcsak mi, az egész falu. A kötelező éberség jegyében még éjszaka is jöttek ellenőrizni, a saját anyám is csak engedéllyel jöhetett el meglátogatni bennünket. A legegyszerűbb, a leghétköznapibb helyzetek megoldása is elképzelhetetlen procedúrával járt.
Nem csoda, ha megkönnyebbültem, amikor elkerülhettünk Böhönyére, ahol szép új iskola épült - ami ma is áll -, és a férjemet nevezték ki oda igazgatónak.
- Milyenek voltak a böhönyei évek?
- Azokban az időkben egy faluban értelmiségi vagy vezető szerepet betöltő emberektől elvárták a rendszeres társadalmi munkát, a részvételt az éppen aktuális politikai kampánymunkában. Ezek alól kibújni vagy pláne nemet mondani nem lehetett. A mi böhönyei éveink a tsz-szervezések idejére estek, a családokat agitáló brigádok járták, ezek egyikébe osztották be az én férjemet is. Nem sokat láttam, állandóan úton volt. Közben várandós lettem a második kisfiammal, Csabikával, és közeledett a szülés. Féltünk, hogy pont akkor nem lesz itthon senki velem, amikor majd szükség lesz rá, ezért a férjem bevitt a kórházba, hogy biztonságban legyek. Ott megvizsgáltak, aztán szépen haza küldtek, mondván, odébb van az még. Már aznap éjszaka megkezdődtek a fájások, kétségbeesetten kiabáltam a szomszédba Bözsi néninek, jöjjön, segítsen, mert szülök! Volt nagy kapkodás, riadalom, szóltak az öreg doktor bácsinak, aki el is jött, de nem túlzottan örült nekem: elszokott ő már akkorra az ilyesmitől. De minden jó, ha jó a vége - szerencsére baj nélkül lezajlott minden.
- Innen már Marcali következett?
- Igen. Pados igazgató úr nyugdíjazásával a férjemet nevezték ki a helyére, mi pedig szokás szerint követtük őt. Ahol a Noszlopy iskolában most a könyvtár van - és ami közben még zeneiskola is volt egy darabig -, ott volt az igazgatói lakás, alatta a földszinten a hivatalsegédék otthona volt. Nébl Pista bácsi és a felesége, Mariska néni lakott ott a kislányukkal, Erzsikével. Erzsike felnőttként pedagógus lett, abból az iskolából ment nyugdíjba, igazgatóhelyettesként. A Nébl- házaspár legendás alakja nemzedékek emlékezetében őrződött meg, mi is nagyon jó viszonyban voltunk velük. A helyzetből adódóan a családunk élete teljesen összefonódott az iskoláéval, onnan nem lehetett haza menni.
Én a parki óvodába kerültem, ahol aztán 18 évet töltöttem el. Praktikus okokból mentem át a Mikszáth útra, ez jóval közelebb volt a lakásunkhoz, itt újabb tíz év következett. Óvodavezető is voltam egy ideig, de amikor az édesanyám megbetegedett és több odafigyelést igényelt, erről lemondtam. Nagyon családias légkörben dolgozhattunk: Mergancz Joli, Zsinics Zsuzsa, Dombóvári Marika, Ősz Irma - sokan vannak Marcaliban, akiknek tiszteletet parancsoló nevek ezek! Sok volt a gyerek akkor még, ebéd után lépni se lehetett a fekhelyektől! Illés Márti, Makai Attila, Paál Ildi, Palacskó Endre, ha mindenkit felsorolnék, megtöltené az egész újságot!
Az ennivalót az iskola Dózsa György úti konyhájáról hozták: Ott fölpakolták a szolgálati járműre, azaz a triciklire,a hivatalsegéd pedig szépen elkerekezett vele az óvodába. Sokat köszönhettünk a honvédségnek is, ha olyan probléma adódott, amit ők meg tudtak oldani, azt meg is oldották. Mi meg cserébe mindig szállítottuk a műsorokat az ő rendezvényeikre.
- És az igazgató úrnak hogy vált be az új munkahely?
- Döcögősen. Nem volt az egyszerű helyzet. Egy összeszokott, tapasztalt pedagógusgárda várta, kialakult szokásokkal, módszerekkel, itt-ott szerzett jogokkal ... Ide állított be egy fiatal, „
„ messziről jött „ ember, és ő hozza ezután a döntéseket, a maga elképzelése szerint - ezt se könnyű tudomásul venni. Az aktuális széljárás is adott egy sajátságos keretet mindennek, amit muszáj volt tudomásul venni. De a férjem mélyen hitt is ebben , így a nehezebb helyzeteket is könnyebb volt elviselni.
Emma néni bízonyítványt oszt
Az iskoláknak akkor szinte semmi önállósága nem volt, minden apróságért meg kellett küzdeni. Ha kellett mondjuk egy üst a konyhára, azt külön ki kellett harcolni, de a gondnokok - előbb Tóth János, a Csaszi édesapja, később Merczné Erzsike - mindenben segítettek, minden iskolai érdek mellé odaálltak.
Nagyon fontosnak tartotta a pedagógusok lakásgondjainak megoldását, és tett is ezért, sokat. Az idősebbek biztos emlékeznek a régi zsidó iskolai vagy a Templom utcai óvoda melletti tanítói lakásokra, de vannak, amik ma is állnak, például a Vereckei utcában.
Szívügye volt a zenei tagozat működtetése, ehhez a feltételek megteremtése, ami sok energiáját lekötötte.
Amikor a kicsi falvakban, pusztákon megszüntették a felső tagozatokat, és körzetesítették az iskolákat, új probléma jelentkezett. Ezekre a nehezen megközelíthető településekről nem lehetett naponta bejárni a körzeti iskolákba. Gondoskodni kellett a gyerekek hétközbeni ellátásáról, szállásukról, étkeztetésükről, felügyeletükről. Meg kellett szervezni a kollégiumi ellátást, ami teljesen új feladat volt, de a nehezebbje csak ez után következett: Ezeknek a családjukból kiszakított, kényszerűségből idekerült kisgyerekeknek valahogyan pótolni kellett volna az otthon melegét, a megszokott napi szeretetet. Sokan, sokat megtettek ezért, a pedagógusokon túl a szakácsnőkön át a takarítónőkig. Érdekes lehetne megtudni, az akkori kis kollégisták vajon hogyan emlékeznek vissza arra az időre.
Akkor olyan törvények voltak, hogy tanárt bárkiből lehetett „csinálni”, tanítani mindenféle képesítés nélkül is lehetett, ha valaki megígérte, hogy belátható időn belül elvégzi a főiskolát. Nagyon sokat talpalt különféle ösztöndíjakért, ilyen-olyan támogatásokért, hogy azért egy ilyen nagy múltú iskolában lehetőleg ne „amatőrök” tanítsanak.
Ha valaki a központilag előírt és biztosított dolgokon túl is szeretett volna valamit elérni, azt csak megfelelő kapcsolatrendszerre támaszkodva tudta megoldani, ezért sokat számított, hogy nagyon jó viszonyban volt a laktanyákkal, a termelőszövetkezettel. A katonák hathatós támogatásával tudták évente megszervezni az iskolának Szigligeten a saját tíz napos diáktáborukat.
A szülők bálja igazi nagyszabású közösségi rendezvény volt, olyan, mint egy igazi falusi lakodalom: A közösség apraja-nagyja, szülők, pedagógusok, diákok, mindenki kivette a részét az előkészületekből, aztán jöhetett a megérdemelt mulatság. Kentük a szendvicseket, sütöttük a süteményeket, amikhez az alapanyagokat a tejüzem, a tsz szállította, a hazai kamrákból meg jött a málnaszörp, a savanyúság. A végén lehetett izgatottan számolni a bevételt, és megvitatni, mire legyen elköltve.
Igaz, az iskola a maga lehetőségeivel igyekezett viszonozni is a sok szívességet: Tartották számolatlanul az ismeretterjesztő előadásokat, de olyan is volt, hogy a tsz búzája hónapokig a tornaterem padlóján volt szétterítve száradni, mert máshogy nem tudták megoldani.
- Mégis megszakadt ez az idillinek tűnő folyamat, mégpedig hirtelen.
- Valóban. Több oka volt ennek. Voltak a férjemnek érdekeket sértő intézkedései, ami miatt megromlott a viszonya a tantestület egy részével, de a felettes hatóságok némely képviselőjével is. Igazgatói pozíciójának megszűnése után tanárként még maradt pár évet az iskolában, de ez nem volt egy egészséges felállás sehogy se. Mivel jogi egyetemet is végzett, még mindig fiatal volt, váltott, és jogászként dolgozott tovább, jogtanácsosként, később jegyzőként. Az oktatáshoz annyi kötötte, hogy pedagógus- jogsegélyszolgálatot is ellátott.
- A jogászkarriert súlyos betegség törte ketté
- Agyi érelzáródása lett, Pécsett küzdöttek a talpraállításáért , de ő maga is hihetetlen kitartással küzdött a gyógyulásáért. Magnóval és az én segítségemmel gyakorolva szavanként tanult meg újra beszélni, volt, hogy órákat küzdve egyetlen szóért. Mivel az nem fárasztotta, akkor fordult az íráshoz: helytörténeti tanulmányokat, még verseket is írt, egymás után nyerte a pályázatokat. Érem- és bélyeggyűjtéssel foglalkozott, mindig keresett magának valami tartalmas elfoglaltságot.
Még megünnepelhettük a 60. házassági évfordulónkat, de röviddel ezután teljesen váratlanul, hirtelen, néhány perc alatt meghalt.
Én lettem a haszonélvezője az ő céltudatos akaratának, amivel elérte, hogy itt telepedjenek le a gyerekek, és az is úgy alakult, hogy a família is „ideszivárgott”: először a testvéréék, aztán az édesanyja, az én szüleim, most már a nászasszonyom is itt él.
Az egyik menyem marcali lány, a másik ideköltözött a fiamhoz, - szóval a második generáció élete itt folytatódik.
De ez már a következő történet.