Január hatodikával befejeződik a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődik a vízkereszttől hamvazó szerdáig tartó farsang, ami lehet rövid is meg hosszú is.
Ez azért van, mert hamvazó szerda a húsvétot megelőző böjt /negyven nap, a vasárnapok nem számítanak bele / kezdete, időpontja a húsvéthoz kötődően változik, húsvét pedig mindig a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap kezdődik. Az ortodox egyház azonban másként számol, így aztán a karácsonyhoz hasonlóan ezt az ünnepet is máskor tartják. Ferenc pápa már érzékeltette, hogy véget kellene ennek vetni, mert mégiscsak fonák helyzet, ha „Találkozik egy katolikus és egy ortodox, és azt kérdezik egymástól: a te Krisztusod már feltámadt? Az enyém majd jövő vasárnap fog.”
Az viszont, hogy naptár szerint mikorra esik a napéjegyenlőséget követő első telihold, értelemszerűen változó. Csak az biztos, hogy húsvét mindig március 22. és április 25. között van, ezért a megelőző negyven napos böjt is máskor kell, hogy kezdődjék, vízkereszt pedig mindig ugyanakkor van, a köztük eltelt idő hosszában is tekintélyes különbség mutatkozhat.
A farsang utolsó három napja a farsang farka, a mulatozástól húshagyó kedden kell búcsút venni. Egyes helyeken hívták ezt a napot madzaghagyó keddnek is, hiszen a madzagon lógó finomságoknak - füstölt sonkáknak, jóféle kolbászoknak - nagyböjt idején semmi keresnivalójuk nem volt a családi asztalon.
Egész Európában, így nálunk is szokásban volt előadni egy dramatikus játékot, ami Konc király és Cibere vajda párviadaláról szól, akik kétszer mérkőznek meg egymással: Vízkereszt idején Konc király győz, és megkezdődhet az eszem-iszom, húshagyó kedden viszont Cibere vajda nyer, nevével mutatva, hogy a kulináris élvezeteknek egyelőre befellegzett.
A farsangi időszaknak nincsenek egyértelműen kötelező, jellegzetes ételei, a lényeg a gazdagság, a bőség volt mindig, amit a disznóölések biztosítottak is. Az egyetlen, ami el nem maradhatott, a fánk volt - húshagyó kedden ezt tűzték a házakat járó, vidáman bolondozó maszkák botjára, mintegy fizetségül a produkcióért.
Hogy a dolgos hétköznapok fegyelmezett kötelességtudása mellett kell lenniük olyan alkalmaknak is, amikor a tisztes polgárok engedéllyel rúghatnak ki a hámból, elég régóta bevett szokás. Éltek vele az ókori görögök / Dionüszosz-ünnep / meg a rómaiak is / Saturnalia /, Mátyás király idejére már hozzánk is egészen biztosan eljutott ez a divat, a nápolyi származású királyné például olasz földről hozatott maszkokat, jelmezeket.
Sejthetjük azért, hogy mindig akadtak, akik féktelen jókedvükben nem tudták, hogy hol a határ, és az álarcok, álruhák jótékony takarásában olyasmire is vetemedtek, amit normál körülmények között nem mertek volna megtenni. „Ó, jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatságokkal és fajtalan énekekkel dicsőítenek”- fakadt ki felháborodottan az íróként is ismert ferences szerzetes, Temesvári Pelbárt.
Az „álarcos mulatságok” a világi hatóságoknak is adtak munkát rendesen. Velencében például arról kellett törvényt hozni, hogy hiába öltöznek női ruhába a férfiak, attól még nem számítanak nőnek, és ne próbáljanak meg besunnyogni az apácazárdákba, mert ha mégis megteszik, nagyon rá fognak fizetni ...
Hogy elejét vegyék azoknak az előre kitervelt gyilkosságoknak, amiket a lármás tömeg forgatagában szándékoznak végrehajtani, a fegyverviselést is be kellett tiltani, amit szigorúan ellenőriztek is.
Egy virtigli magyar úr persze fölényesen keresztül néz az ilyesféle kukacoskodáson: A magyarokról szólva egy német gróf, von Hofmannsegg megírja, hogy azok még az álarcos bálba is fegyverrel akarnak menni, Zichy országbíró úr Drezdában járva kisebb botrányt kavart, amikor figyelmeztették rá, hogy az előírások szerint nem viselhet kardot. De ő közölte, ha állására tekintettel neki meg nem engedik, hogy karddal az oldalán vonuljon be, akkor inkább hazamegy. Von Hofmannsegg megütközik azon is, hogy a magyarok „az álarczos bálba is sarkantyús csizmával jönnek. Természetes tehát, hogy kivált az itteni heves tánc közben sok ruhát összetépnek s a nők bokáit megsértik, s habár belátják ennek illetlen voltát, még sem hagynak fel vele. Azonban...vannak, kik...hosszas gyakorlat következtében annyi ügyességre már szert tettek, hogy fölfegyverzett lábaikkal sem tesznek kárt tánczosnőikben”. Lát azonban nálunk valamit a kritikus német úr, ami előtt ő is fejet hajt: „A feltűnően szép phantasiamaszkok igen ritkák, hanem annál gyakoribbak a szép arczok és alakok. Nem emlékszem, hogy a világ valamely helyén egyszerre ennyi sok szép nőt lehetne együtt látni, mint itt. Drezda és Lipcse e mellett elbújhatnak. S azon kívül alak és szín annyira különböző és változó, hogy mindenféle ízlés megtalálhatja a magáét. Ez alkalmasint a különböző nemzetiségek következtében van így, melyek Magyarországon együtt élnek.”
Hazai farsangi szokásaink közül mára sem vesztett semmit népszerűségéből a baranyai sokácok busójárása Mohácson. Ennek eredetileg farsangfarkán van az ideje, amit az ezt megelőző csütörtökön a gyerekek maszkába öltözése vezet be. A legendának, hogy a busójárás a törököket Mohácsról kiűző, a város körüli lápvidékről ijesztő jelmezeikkel halálra rémítő embereknek állítana emléket, a valósághoz nyilván semmi köze nincsen, de ez nem jelent semmit: ép eszű ember úgyse keveri össze a mesét a tényekkel...Ez a rendkívül látványos, színes forgatag inkább egy ősi hitvilágban gyökerező változata a más népek szokásaiban is létező télbúcsúztató, tavaszt előkészítő varázsolásnak. Mágikus szerepe ma már a múlté, különleges látványossága viszont egyre jobban vonzza a turistákat, tekintélyes bevételt biztosítva a városnak.
Kontinensünk legnagyobb farsangi rendezvénye a velencei karnevál. Hiába tiltotta be Napóleon is, Mussolini is, a diktátorok rég elporladtak már, de a karnevál él. A hetedhét országra szóló mulatozás két héten át folyik, színpompás jelmezekkel, utcabálokkal és fényes estélyekkel, az egykor oly gazdag kereskedővároshoz méltó ínycsiklandozó ételekkel, köztük a mi forgácsfánkunkhoz hasonlítható galani fánkkal. A repertoár sok hagyományt megtartott mára is, természetesen napjaink ízléséhez finomítva. A vigasságok kezdetén és végén ma is a Szent Márk téren gyűlik össze a tömeg, de a nyitányt már nem a Harangtorony és a Dózsepalota között kifeszített kötélen egyensúlyozó fiatalember sétája mutatja, hanem egy drótkötélen leereszkedő díszes agyaggalamb. Befejezésül pedig egy szalmabábot égetnek el, amiben jelképesen a karnevál hercegét végzik ki, aki magára vállalja az elmúlt két hétben elkövetett összes bűnt, tűzhalálával vezekelve mindenki tévelygéseiért. Nem annyira meglepő módon az események elég jelentős része vízen zajlik, és a megváltás / redentore / hajnala is vízen kell, hogy érje a népeket, mert az elkövetkező évben csak azt kerülik el a betegségek, aki ekkor az Adria vízével vet keresztet. A velencei karneválnak az elmúlt évszázadok alatt sok nevezetes látogatója akadt, a feljegyzések szerint maga Ferenc József is járt ott - inkognitóban persze - pár évvel a kiegyezés után, egy helyi család vendégeként.
A velencei mellett a másik nevezetes karnevál a riói. A város mint háttér és díszlet itt is olyan elbűvölő, akárcsak Velencében.
Rio de Janeiro /január folyója/ lenyűgöző természeti adottságai és világhírű építményei méltán szülték a közismert szólást: Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken pedig Riót.
A farsangolás szokását a portugál telepesek hozták magukkal az óhazából, és újdonsült otthonukban is meghonosították. Rióban, az egykori koronázó - és fővárosban az elmúlt száz esztendőben minden évben megtartották a karnevált, elhalasztani is csak egyszer halasztották el, a belügyminiszterük halála miatt. A mulatozás idegenforgalmi attrakció is egyben, több milliós vendégsereggel, csillagászati bevételekkel. A kikötőben ilyenkor óriási szállodahajók horgonyoznak, némelyik akkora, hogy egész Marcali elférne rajta.
A hatalmas buli indulására a polgármester ad jelet azzal, hogy a város kulcsát átnyújtja Momo királynak, aki majd az egészet vezényli.
Felsorolni is lehetetlen a számtalan eseményt, ami emeli a hangulatot, de el lehet képzelni, mi minden történhet ott, ahol hatszáz utcát zárnak le. A legnagyobb attrakció a szambaiskolák felvonulása és versenye, amire egész évben készülnek a résztvevők, már az is rangot jelent, ha valaki egyáltalán bemutatkozhat itt. Mindez a karneváli főutcán zajlik, ami valójában egy stadionszerű építmény: külön erre az alkalomra készült, hossza mintegy másfél kilométer, Szambadrom a neve. Százezrekben mérhető nézősereg és negyven tagú zsűri előtt megszólaló több ezer dob hangjára indulnak meg a kocsik, rajtuk az iskolák saját zenekarukkal kísért táncosai: forró hangulatú produkciók, káprázatos ruhák, szebbnél szebb nők gyönyörűséges /ám a megfelelő helyeken fölöttébb anyagtakarékos/ jelmezekben.
Európa nagyvárosaiban a legrangosabb farsangi rendezvénynek az operabálok számítottak, ezt nálunk is többször próbálták meghonosítani, tartósan azonban egyszer sem sikerült. Pedig alig egy évtizeddel az első bécsi bál után a mi fővárosunkban is elkezdődhetett a vigalom a szép új operaházban: Schumann Carneval című művével, cigányzenével, katonamuzsikával. Kisebb- nagyobb változtatásokkal működhetett is elég sokáig, a készülődő világháború már jól érezhető előszelének hangulatában azonban kimúlt. Az utolsót Ferenc József fővédnökségével tartották.
A harmincas évek közepe táján megpróbálták ugyan újjáéleszteni, magának Horthy Miklósnak a bábáskodásával, de nem sikerült.
Több, mint hatvan év elteltével, 1996 - ban ismét volt operabál Budapesten, amit egészen sokáig, a gazdasági válság kezdetéig minden évben megtartottak, akkor aztán ismét elhalt. A szervezők az újraindításkor valamiből már érzékelték, hogy a bálra felsereglő úri közönség kissé másként szocializálódott mint elődeik, ezért a kötelező viselkedési szabályok és báli öltözék ismertetésekor több dologra is figyelmeztettek. Így például arra is, hogy a férfiak megjelenésében nem a zokni fehér, hanem a csokornyakkendő, és nem a nyakkendő fekete, hanem a zokni.
Somogyország híres megyebáljainak „égi mását” nem kisebb költő örökítette meg, mint Csokonai Vitéz Mihály. Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon című vígeposzának alapkomikuma arra épül, hogy a teljes eposzi kelléktárat egy igencsak kisszerű témához vonultatja fel: Az eposzokban megéneklendő, világok sorsát befolyásoló téma itt az, hogy Dorottya, a kivénhedt dáma, akinek már csak két foga maradt, ezért „a hamut is mamunak...ejti” férjet szeretne fogni magának.
A történet egyetlen nap alatt játszódik: Carneval Tihanynál kel át a Balaton jegén, és Szántód, „Lölle, Tóti „ valamint Nagybajom érintésével érkezik meg Kaposvárra. Útra kelnek a megyei urak is, hogy az öt járás képviseletében megjelenjenek a bálon. A marcaliak Cserházy uram vezetésével vonulnak fel, akinek „Vidám a nézése, módos a ruhája // Cifra s cifrán lépked büszke paripája”. Felesége is „Szép kis ifjasszonyság, még fiatal nagyon”.
A váratlan fordulatokat sem nélkülöző történet végére minden jóra fordul, Dorottya visszafiatalodik, és férj is jut neki.
Nem minden kortárs találta azonban ízlésesnek az öregek kigúnyolását - holott a szerző nem az öregeket, hanem a korukhoz nem illő viselkedést teszi nevetségessé -, a kor másik ismert poétája, Fazekas Mihály olvasói levélnek álcázott cikkben figyelmezteti az ifjú Csokonait: „Mi is megvénülhetünk még Édes Úr”.
A Lúdas Matyi szerzője ezúttal tévedett sajnos:
Csokonai meghalt 32 évesen.
Napjainkra a farsangi bálok is sokat változtak, szervező elvük manapság főleg egy adott közösséghez való tartozás, ami lehet a hasonló értékrend, a foglalkozás, az érdeklődés, egy-egy társadalmi szerep. / Svábbál, újságíróbál, orvos-vagy jogászbál stb./
Marcaliban régi hagyománya van az óvodák , iskolák nagy rutinnal és igazán tiszteletet érdemlő, óriási munkával megszervezett gyermekfarsangjainak és szülők báljainak, de rendeznek katolikus és polgári valamint egészségügyi és sportbálokat is.
Az idén a hangos mulatozás helyét a csendes bezárkózás vette át: valóban csak énekelhetjük „ a fársáng napjait” , de át nem élhetjük. Teljesen más jelentést kapott a „maszk” szó, mint a vidám farsangolások telein, nincsenek bálok sem sehol. Amint nincs karnevál sem, se Velencében, se Rióban. Ez utóbbit tavaly még teljes pompájában megtartották, színterei azonban hamarosan más célt kezdtek szolgálni. Tavaszra a Szambadromot hajléktalanszállóvá alakították át, ahogy a különféle rendezvényközpontok is - Argentínához hasonlóan - mind - mind a rászorulók menedékévé váltak: megérkezett a járvány.
Mi mást is tehetnénk, mint a régi időket felidézve legalább képzeletben átéljük a farsangot, remélve, hogy „Lesz még egyszer ünnep a világon”.