A karácsonyt megelőző negyedik vasárnappal kezdetét veszi az advent /adventus Domini: az Úr eljövetele /, a várakozás, készülődés, az elcsendesedés időszaka.
Valaha, amikor még nem üzleti szempontok, hanem a természet rendje és az örök értékekbe vetett hit tagolta az emberek mindennapjait, szabott ideje volt a dolgoknak. Ahogy a Bibliában írva vagyon, „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak ...Ideje van a vetésnek, ideje az aratásnak ...Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak ...”
A természet törvényeihez igazodva az őszi hónapokban lezajlottak a betakarítási munkálatok, meghíztak a kacsák - libák, a tavasszal beszerzett malackák pedig megértek rá, hogy sonkává-kolbásszá -pecsenyévé váljanak, és elforrtak a borok is. Kezdődhetett a lakodalmak, bálok, vigasságok szezonja, ami Katalin napja után véget ért, hogy átadja helyét az ünnepre történő felkészülés heteinek.
A hagyományok egy része ma is velünk él, esetleg módosult valamelyest, mások elkopnak, de születnek újak is.
Ma már többnyire hiányoznak az utcákat járó, házakba bekérezkedő regölők, betlehemesek, viszont egyre jobban terjed az adventi koszorú készítésének szokása. Mint annyi minden, ez is német nyelvterületről, állítólag Hamburg környékéről indult világhódító útjára: Egy evangélikus lelkész formálta meg árvaházi gyerekek ünnepváró ajándékául. Eredeti külleme sokat változott, főleg egyszerűsödött az idők múlásával, így alkalmassá vált lakások díszítésére is. A rajta található négy gyertya a négy szakrális értéket szimbolizálja, kötött sorrendben: hit, remény, öröm, szeretet, ezt szimbolizálják a színek is - három lila és egy rózsaszínű.
Advent idején a híveket naponta hajnali misére /rorate/ szólítja a harang, ahol közösen várakoznak arra, hogy „felhők hullassák az igazat”.
Főleg gyerekek számára készülnek az adventi naptárak, ők aztán kellő izgalommal lesik, vajon milyen meglepetés lapulhat egy-egy kinyíló ablak mögött - ez ma már többnyire édesség, de régebben inkább valamilyen, az ünnepi várakozáshoz kapcsolódó kép volt. Mert az ünnephez a világon mindenhol ajándékozás is társul, legfeljebb ezek módja eltérő.
Nálunk először Mikulás rejt különféle finomságokat a gyerekek fényesre suvickolt cipőjébe-csizmácskájába, Szenteste pedig a Jézuska, esetleg valamelyik angyal pakol a szépen feldíszített fenyő alá gondosan és szépen becsomagolt, nagy titkolózások közepette vásárolt vagy saját kezűleg előállított meglepetés- ajándékokat.
A Julianus-naptár szerint számolt ortodox karácsony időpontjai értelemszerűen térnek el a mienkétől, de számos más országban sem a születés éjszakájához, hanem vízkereszthez kapcsolódott az ajándékozás, így például az olaszoknál, ahol Befana boszorkány zokniba pakolja, amit hozott: a jóknak édességet, a rosszaknak szenet - ez utóbbinak nálunk is van megfelelője, a virgács. A zokninak az angolszász világban is kitüntetett szerepe van, ott is ebbe érkezik az ajándék a kandalló kéményén keresztül, de csak másnap, ahogy a franciáknál is.
A kereszténység több, mint kétezer évéből mindössze pár száz éves a feldíszített fenyőfa hagyománya: Ismereteink szerint karácsonyfát Luther Márton állított először, a Katarina Bora volt apácával kötött házasságából született hat gyermekének. Napjainkra ez már olyannyira az ünnep nélkülözhetetlen részévé vált, hogy Indiában, ahol pedig csak a lakosság pár százaléka keresztény, fenyő híján banán- vagy mangófát díszítenek fel.
A díszítésnek mindenhol megvannak a kötelező kellékei, de ez népenként változhat. Az ukránoknál műpók vagy műpókháló is kerül a fára: Egy helyi monda szerint ugyanis volt valamikor egy szegény asszony, aki olyan nyomorúságosan szegény volt, hogy az égadta világon semmit, de semmit nem tudott a fára aggatni.
Éjszaka azonban a pókok hálót fontak a fára, amit hajnalban a felkelő nap sugarai aranyszínűre változtattak.
Közismert, hogy nekünk is megvan a saját nemzeti specialitásunk, a szaloncukor, vagy ahogy megjelenésekor nevezték, a szalonczukkedli. Maga az alapanyag francia eredetű ugyan - hozzánk német közvetítéssel került -, de a sztaniollal burkolt, rojtozott papírba csomagolt édesség már a reformkor kezdete körüli időkben ott volt a magyar főúri szalonokban felállított fákon. / Innen az elnevezés. / Hogy hol először, arról megoszlanak a vélemények, vannak, akik szerint Brunszvik Teréz volt az első, aki egy pesti óvodában kötözött szalonczukkedlit a fára, mások szerint József nádor felesége, de lehet, hogy nem is Pest, hanem Aszód volt az úttörő helyszín - ma már ez olyan mindegy, ráadásul időben nagyjából egyszerre kezdődhetett a szokás, amit napjainkra is megőriztünk.
A szegényebb családoknak természetesen nem tellett minden esztendőben drága szaloncukorra, ők ezt úgy oldották meg, hogy egyszer összekuporgatták a rávalót, aztán a papírokat gondosan kisimítgatták, eltették, és éveken keresztül csomagolták ugyanabba a házilag készített édességeket - aszalt gyümölcsöket, kockacukrot -, de a vállalkozóbb szellemű háziasszonyok otthoni cukorfőzéssel is próbálkoztak.
Az idősebb korosztály még élénken emlékezhet a múlt század ötvenes éveinek szegényes konzumtermékére, a csokimáz nélküli sárga, barna, rózsaszínű képződményre, ami csak formájában emlékeztetett szaloncukorra, ízében már nem annyira. Egyedül a barnának volt valamennyire elviselhető aromája, az élelmesebb testvérek nem véletlenül vadászták ezt le a kisebbek vagy málébbak elől. Az pedig nemzedékek sorának volt már-már művészi tökélyre fejlesztett tudása, hogy miképpen lehet úgy elővarázsolni a cukrot, aztán eligazítani a csomagolást, hogy egészen a fa lebontásáig ne tűnjön fel senkinek, a papír bizony üres.
Sajnos az elődökről utódokra hagyományozódó családi díszek - színes üveggömbök, angyalkák, hóemberek, kapcsos gyertyatartók helyét egyre inkább az éppen aktuális divat diktálta csecsebecsék, nem ritkán bóvlik veszik át. Az ünnepi fényt napjainkban villanyfüzérek szolgáltatják, ami azért jóval biztonságosabb, mint a nyílt láng volt, a betlehemi csillag csodájára pedig a csillagszóró emlékeztet.
Ám „semmi se tökéletes ezen a világon”, mint tudjuk: Talán nincs is olyan család, amelyiknek ne lenne valami mulatságos története / utólag mulatságos, akkor nem úgy tűnt! / titkok lelepleződéséről, balul elsült ajándékozásról, véletlenül megtalált ajándék „kimagyarázásáról”, csúnyácskára sikeredett, rosszul befaragott vagy feldőlt karácsonyfáról.
Az északi népek lappföldi Mikulásának rénszarvas húzta szánja alatt
/egyelőre még/ mindig csikorog a hó, ám mifelénk egyre ritkább égi ajándék a fehér karácsony. Ősidők óta folyik már hetekkel korábban a találgatás, vajon élvezhetjük - e, ahogy „hull a pelyhes fehér hó”, még népi megfigyelésünk is van a helyzet várható alakulására: Ha Katalin kopog, karácsony locsog.
Ezzel szemben Ausztráliában mégcsak fel sem merül senkiben, hogy szállingózó hópelyhek után ácsingózzon, a Mikulást is nyolc kenguru röpteti ide-oda, mert ott karácsonykor éppen nyár van, forró nyár és szikrázó napsütés. Ennek megfelelően az ünnepi rituálé is más: a karácsonyi otthoni vacsora helyett arrafelé nagyszabású tengerparti piknik járja.
Ahogy kitágult a világ előttünk, és megismerhettük más népek szokásait is, az ünnepi menük nemzeti jellege felhígult kissé, de azért nem veszett el teljesen.
A különféle halételek elsősorban a tengerparti országok asztalának főszereplői, de a böjt miatt az egész világon nélkülözhetetlen alkotóelemei a vacsorának. Ezt a hagyományt azok is őrzik, akik nem tartják a hitüket, a választék pedig a helyi adottságoktól függ: a tenger gyümölcsei, lazac, itthon pedig a halászlé és a rántott ponty.
De ki ne hallott volna az angolok híres karácsonyi pudingjáról, amit a gesztenyével töltött pulyka után fogyasztanak el, és amit mindig az óramutató járásával megegyező irányban kell keverni, mert a keverés közben gondolt kívánságok csak így teljesülnek?
A franciák ezen az estén is megadják a módját a kulináris élvezeteknek, méltón konyhájuk hírnevéhez: osztriga, homár, libamáj, pezsgő, desszerként pedig a többféle aprósütemény mellett fatörzs-tortát esznek.
Német nyelvterületen libasült dukál lila káposztával, és innen származik a stollen, ami lényegében a nálunk is ismert püspökkenyér egy speciális változata.
Ahogy nekünk a mákos guba, a lengyeleknek a mákos kalács a régről ismert ünnepi édesség. Lengyelországban ma is elevenen tartja magát a szokás, hogy a karácsony akkor kezdődik, amikor az eget kémlelő család valamelyik tagja először pillant meg csillagot az égen. Így idézik meg a háromkirályok /napkeleti bölcsek/ emlékét, akiket csillag vezetett Betlehembe, hogy jelképes értelmű ajándékaikkal /arany, tömjén és mirha/ felköszöntsék a jászolban fekvő isteni gyermeket, és hódoljanak neki. A családfő ezután felolvas az Evangéliumból, ostyát törnek, majd következhet a közös vacsora.
Több országban szokás jelképesen vagy valóságosan enni - innivalót kikészíteni a halottaknak, a szegényeknek vagy az égieknek - talán nem véletlen, hogy az írek pont whiskyt és sört hagynak az ajtó mellett a „rászorulóknak”, amikor elindulnak az éjféli misére, ami régen a böjt lezárulását jelentette, és csak ezt követően kezdődhetett meg a lakmározás.
Van, ahol valamilyen szimbolikus esemény jelzi az ünnep kiemelkedő fontosságát: ilyen a királynő beszéde Angliában, Olaszországban az ágyúlövés az Angyalvárban vagy Finnországban a régi fővárosban /Turku/ meghirdetett karácsonyi béke.
Áldott vagy békés, boldog karácsonyt kívánnak egymásnak az emberek - néhány évtizeddel ezelőtt még külön erre az alkalomra készült, postán elküldött képeslapokon -, ez azonban nem mindig adatott meg. A múlt században két világháború is elszakította egymástól a családtagokat, 1944 felgyújtott karácsonyán pedig megkezdődött Budapest ostroma, és ez a december Marcaliban is rettenetes volt. Ropogtak a fegyverek, a város többször cserélt gazdát, pincékben reszkető emberek, könny és vér és halál ...
1956 karácsonyán túl közel volt még november 4. ahhoz, hogy szorongás nélkül teljen az ünnep, az angyal „Az üszkös, fagyos Budapestre” érkezett meg, „Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok.” A családok a rádiót ülték körül, annak gombját tekergetve keresték a Szabad Európa hullámhosszát, hátha az üzenetek között az övéik valamelyikének a neve is elhangzik, hogy „él, és szerencsésen szabad földre érkezett.”
És akkor még egy szó se esett a mindig is meglévő, napjainkra meglehetősen durva formában visszatérő társadalmi-gazdasági különbségekről: Bizony léteznek otthonok, ahol nem az a kérdés, hogy mi legyen az ajándék vagy a vacsora, hanem az, hogy miből legyen ...Ahogy régen is - máshogy zajlott az ünnep a kastélyban, másként a cselédházakban.
Az idén aztán egy szabad szemmel láthatatlan ellenség, egy nyavalyás vírus bánt el a karácsonyunkkal, ebben az évben a koronavírus írja az ünnep forgatókönyvét. Nem lesz könnyű elviselni, de talán erőt adhat, hogy volt ennél rosszabb is, és azt is ki lehetett bírni.
Óvatosak leszünk, minden szabályt betartunk, hogy mindnyájan túléljük, és majd jövőre mindenkinek megadassék a derűs visszaemlékezés a 2020. év felemás karácsonyára.