Három évvel ezelőtt, 2017 szeptemberében közöltünk fényképekkel bőségesen dokumentált beszámolót a marcali temetőben uralkodó civilizáció előtti állapotokról, „Elvadult tájon gázolok” címmel.
Esztendő múltán visszatértünk szemrevételezni, változott - e valami. Nem változott.
Ugyanazt az elhanyagoltságot, gazdátlan nemtörődömséget, az elemi kegyelet hiányát tapasztaltuk, mint korábban.
Rosszat sejtve tettük fel a költőinek szánt kérdést: Jövőre veled ugyanitt?
És így lőn - nemcsak jövőre, hanem két év múlva is ...
Mert azóta újabb két év telt el, és itt beszélgetünk a helyszínen, elhunyt szeretteik sírját gondozó hozzátartozókkal, akik egymás szavába vágva, felháborodottan osztják meg velünk sérelmeiket. Nehezen fékezik indulataikat, árad belőlük a panasz. Emlékeik szerint 15-20 évvel ezelőtt ebben a temetőben még gyönyörű gesztenyesorok alatt alhatták örök álmukat a város egykori lakói, az üres területeket és a mellékutakat pedig pázsit borította. Akkor még gyűjtőzsákos gépekkel nyírták a füvet, mégpedig rendszeresen és gondosan, ahogy egy temetőben szokás. Első lépésként a gyűjtőzsák került le - úgy gyorsabban lehet végezni a melóval -, aztán maguk a minőségi munkát végezni képes gépek is eltűntek.
Maradtak a kültelki árokpartok dudvájának kaszabolására való masinák: Széles, nagy ívű suhintásokkal, hatalmas porfelhőt kavarva, 3-4 méterre is sikeresen beterítve a gondozott sírokat - jó lesz az így. Falura. Parasztnak.
- Ahova éppen odasuhint a kasza. Ha virágot ér, akkor azt nyisszantják le vele.
A sírokra röpülő szemetet meg pillanatok alatt odaégeti a nap a kőre - kesereg egy fiatalasszony -, teljes takarító-felszereléssel kell kijönnöm, még az emlékoszlop teteje is be van terítve a gazzal. Nem is tudom mindig teljesen lesúrolni.
-Én már nem bírtam tovább idegekkel - veszi át a szót másikuk -, tegnap két önkormányzati képviselővel is beszéltem, megpanaszkodtam nekik. Az ő szavuk mégiscsak messzebbre elér. Legalábbis remélem.
- A fák nagy részét is kivágták, ne legyen velük gond - sérelmezi egy idősebb úr -, azt mondták, betegek voltak. Volt közte olyan is, nem mondom, de nem mind volt az.
Persze az se nagy csoda, ha megbetegednek, mert egyáltalán semmi gondozást nem kapnak. A keleti oldalon is elültették a drága ezüstfenyőket, aztán feléjük se néztek. Amelyik kipusztult, az úgy maradt. Itt a főbejárati fasorban is évekkel ezelőtt kiszáradt egy fa, ott van azóta is. Meg lehet nézni, már a törzse is szétrepedt. Majd rádől egyszer valakire.
A vízcsapokra is többen panaszkodnak. Némelyik - muzeális példány - olyan állapotban van már, hogy az öntözőkannáját megtölteni igyekvő embereket bónuszként le is zuhanyozza az össze-vissza fröcsögésével.
Most meg úgy néz ki, nem lehet a népek kedvére tenni sehogy se: az se jó, ha nyírnak, az se jó, ha nem. Nyilván a fűnyírással járó bosszúságoktól akarták megkímélni az illetékesek az okvetetlenkedőket,amikor úgy döntöttek, a panaszok orvoslásának az a módja, ha nem nyírnak. És nem nyírtak. Tényleg nem.
Augusztus közepén, ottjártunkkor embermagasságú gazt, még parlagfüvet is találtunk.
Volt ideje rá, kalászba tudott szökkenni a dudva, ragadós termésével láncolva magához a sírokhoz igyekvőket. Szabadon szórhatja szét magvait a szélrózsa minden irányába, hogy jövőre még gazdagabban burjánozhasson. Ha egyszer majd mégis nekiveselkednek és lenyírják, eme méteres példányokkal hogy be lehet majd teríteni a sírokat, isten áldásával.
