A járványveszély március elején egy csapásra megváltoztatta az életünket. Új fogalmakkal ismerkedtünk - kijárási korlátozás, vásárlási sáv, hatósági karantén -, és a napi életünket is ezekhez kellett igazítanunk. Legfontosabb közéleti témáink közé emelkedett a „maszkkérdés”, mármint hogy melyik mire való, hol lehet kapni, hányszoros áron, az élesztő pedig olyan nemzeti kinccsé nemesedett, amire csak az aranyásók kitartásához hasonlítható odaadással vadászott a nép.
Ebben a félelemmel terhes bizonytalanságban többet lehetett látni a politikusokat, a közösségek vezetőit, akik most gyakrabban szólaltak meg. Marcali polgármestere viszont alig adott életjelet magáról. Mivel magyarázza ezt a feltűnő távolságtartást?
- Nem magyarázom semmivel. Az én felfogásomban ugyanis egy vezetőnek - egyébként sem, ilyen helyzetben meg pláne - nem az a dolga, hogy liszttel - cukorral a kezében vagy magát orvosnak maszkírozva parádézzon a véletlenül pont arra járó fotósok előtt, hanem az, hogy megszervezze, irányítsa és ellenőrizze az ilyenkor szükséges munkálatokat. Én azt gondolom a legfontosabb feladatomnak, hogy oldjam meg: a rám bízott település a lehető legkisebb veszteséggel jusson túl ezen a rendkívüli helyzeten. Hogy érjen oda a segítség minden rászorulóhoz, akikről tudomásunk van, és ne maradjanak el olyan tennivalók, amiket csak most lehet megcsinálni, de a város jövője szempontjából nagyon fontosak lehetnek.
Azt meg talán mondanom se kell, hogy ez a munka a lelassult működés, a néha egészen kaotikus állapotok közepette sokkal több időt vett igénybe, és bizony nagyobb kreativitást is követelt az embertől.
Szerencsére strapabíró, együttműködő munkatársakra számíthattam, támaszkodhattam, tette mindenki csendben a dolgát.
- Miféle kaotikus állapotokról beszél? A közönséges halandókkal ellentétben polgármesterként nyilván naprakészen hozzájuthatott minden fontos információhoz, gondolom.
- Rosszul tetszik gondolni. Még arról is csak a tizedik napon kaptunk először hivatalos információt, hogy hány embert helyeztek nálunk hatósági karanténba, miközben a mi feladatunk volt szükség esetén gondoskodni róluk. De azt se akarták az istennek se az orrunkra kötni, hogy a kórházkiürítési akció keretében hány embert küldenek haza a marcali kórházból. Azt meg, hogy a kitartó ostromunk hatására végül a megkapott adattal mit kezdhettünk, döntsék el: A hivatalos tájékoztatás szerint 3, azaz három beteget tettek ki, ebből az állítólagos háromból nálunk 15, azaz tizenöt ember jelentkezett segítségért, tekintve, hogy otthon lehetetlennek bizonyult az ellátásuk. Közülük azóta négyen már meghaltak - engedjék meg, hogy családjaiknak ezúton is részvétemet fejezzem ki.
De megemlíthetem azt is, hogy a mi idősotthonunkba is tesztelés nélkül küldtek vissza a kórházból egy idős asszonyt - hangsúlyoznám: nem a kórház hibájából -, és jó egy heti procedúra után nagyjából addigra sikerült elintéztetnünk a teszt elvégzését, amikorra amúgy is lejárt a lappangási idő. Történt mindez akkor, amikor a legnagyobb fertőzési hullám söpört végig az ország idősotthonaiban. Hogy eközben min mentek keresztül a lakók, hozzátartozók, az ott dolgozók, talán nem kell részleteznem.
És ha már tesztelésről beszélünk: Közismert, hogy az országos reprezentatív vizsgálatba Marcali is belekerült. És tudják, hol akarták ezt elvégezni? Hogy hova akarták odacsődíteni azokat az embereket, akikről az ottani teszteléssel akarták eldönteni, vajon fertőzöttek-e? Az egyik gyermekorvosi rendelőnkbe! Nagy cirkuszok árán ezt végül is meg tudtuk akadályozni, a pécsi egyetemnek köszönhetően, akik mellénk álltak.
Kapott viszont a városunk 50 db. plakátot azzal a felszólítással, hogy gondoskodjunk azok kiragasztásáról. Rajta volt, hogy vigyázzunk egymásra ...
Később azért beindult az eszközszállítás is, ez segítség volt, persze soha nem azt kaptunk, amit kértünk, meg a csomagok tartalma se szokott egyezni a leltárlistával. A legfontosabból, a védőruhából ezidáig egy darab se érkezett, pedig elvileg már százat kellett volna kapnunk.
Le a kalappal a szociális szférában dolgozók előtt, akik ilyen körülmények között is helytálltak, olykor saját egészségüket is kockáztatva, alaposan megnövekedett feladataikat is hiánytalanul ellátták. A siralmasan alacsony fizetésért dolgozó gondozónőkre, takarítónőkre nem akarnak lelátni a nagypolitika magaslatairól, pedig az ő zokszó nélkül végzett lelkiismeretes, becsületes munkájuk nélkül Marcaliban se úsztuk volna meg ennyivel az egészet.
- A város lakossága zömében fegyelmezetten követte az előírásokat, de sokan panaszkodnak, hogy mindig akad, aki fütyül mindenre, a legkevésbé se törődve mások egészségével. Hogy lehet ezt a problémát kezelni?
- Csak akkor van rá esély, ha összefogva, támaszkodva egymásra, mindannyian ott, ahol éppen vagyunk, közbelépünk. Marcaliban is volt olyan üzlet, ahol felvállalták, hogy ráhívják a rendőröket a pökhendien fölényeskedő renitensre, aki az ötvenezres bírság kifizetése után valószínűleg megszelidült. Igenis szóljunk rá bátran az összes zöldséget - gyümölcsöt egyenkint végigtapogató, a sorban előtte álló sarkát letaposó, maszkjukat a nyakukban hordó értetlenekre, és ha ez nem elég, hívjunk segítséget. A járványnak ugyanis egyáltalán nincsen még vége, de ahhoz, hogy a mi városunk továbbra is ilyen biztonságos hely maradhasson, mindenki segítségére szükség van.
- Csak a munkaköri feladatai szaporodtak meg? Személyében nem érintette a járvány?
- Dehogyisnem. Az édesanyám bőven a nyolcvanas éveit tapossa, a lányom pedig Olaszországban él, annak is az északi, a járvány által legdurvábban sújtott részén. Ráadásul éppen ez alatt az idő alatt lett volna az esküvője, már minden előkészület megtörtént, minden le volt foglalva, úgyhogy vissza kellett csinálni az egészet.
A szűkebb családban nem, de a rokonságban két embernél is rezgett a léc, de szerencsére negatív teszttel zárhattuk az izgalmakat. Ugyanazokat a helyzeteket éltem át én is, mint megannyi sorstársam a városban.
- Milyen anyagi veszteség érte a várost? Sokba került a védekezés?
- A védekezés is sokba került, persze. Lényegesen több embernek kellett bevásárolni, ügyes-bajos dolgaikat intézni, étkeztetésről gondoskodni, maszkokat, védőruhákat, fertőtlenítő szereket beszerezni, a kórházból kitettekről gondoskodni - hogy csak a legkézenfekvőbb dolgokat említsem.
De ami ennél a költségnél jóval nagyobb érvágás, és teljesen abszurd is egyúttal, hogy miközben megnőttek az önkormányzatok kiadásai, az állam nemhogy pénzt adott volna erre, hanem még el is vett tőlünk. Naponta számoltuk újra, hogy éppen mennyi az annyi, jelenleg úgy tűnik, úgy 100 millió körüli a veszteségünk. Ettől nyilván borult a költségvetésünk, de a városnak élnie, működnie kell, és a megkezdett fejlesztéseket se szeretnénk leállítani. Sőt, a különféle pályázati lehetőségekről se kívánunk lecsúszni, mert van, amit vagy most lehet megragadni, vagy soha.
Többször ültünk le az intézmények vezetőivel tárgyalni, hogy közösen gondoljuk végig, hol, mit tudunk megspórolni. Nem fűnyíró traktorként akarok viselkedni, hogy mindent egyformán letarolok, igaz, ha ésszerűen gondolkodva, a szakemberekkel egyeztetve haladunk, az jóval munkaigényesebb.
A város intézményeiben nem voltak elbocsátások, szabadságok kiadásával, feladatok átcsoportosításával eddig még el tudtunk lavírozni. Annak ellenére, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli jogosítványokat adott a kezembe, mindenről kikértem a képviselők véleményét, rendszeresen tájékoztattam őket a történésekről. Amint tapasztalhatták, a hivatal is végig működött, akárcsak a bölcsőde, az óvoda vagy a közétkeztetés.
- A járvány a gazdasági élet jó részét is megroppantotta, cégek álltak le, embereket bocsátottak el az állásukból, családok maradtak jövedelem nélkül. Marcaliban mi történt ezen a területen, és van-e már valami sejtése arról, hogy mi várható?
- Szerintem véglegesen letisztult képe még senkinek se lehet, de a helyzet alakulását az első pillanattól kezdve figyelemmel kísérem. Munkatársaimmal együtt rendszeresen tárgyalok a jelentősebb cégekkel, igyekszem képviselni a Marcaliban élő dolgozók érdekeit.
Jelentősebb elbocsátásokra legutóbb az Industrie Elektrik Kft. kényszerült, 120 dolgozótól kellett megválniuk, a marcali üzemből 48 embert küldtek el, ebből 17 volt marcali lakos, mintegy 15 %. Talán az együttműködésünk eredménye is, hogy - ahogy a számok mutatják - a leépítés Marcalit kevésbé érintette, ami persze nem vigasztalja azt, aki a munka nélkül maradottak között van, a törvények engedte keretek között igyekszünk rajtuk is segíteni. Jelen pillanatban az látszik valószínűnek, hogy a cég áttér a hat órás munkarendre.
Ugyancsak komolyan érintette a válság a Marylla Bőrdíszmű Kft - t, de további elbocsátásokat ők se terveznek, szeptemberig viszont áttérnének a négy órás munkarendre. Mindkét cég szeretné igénybe venni a munkahely-megtartó támogatást.
A kisvállalkozások helyzetét az élet újraindulásakor tudjuk felmérni, akkor látjuk, hogy melyiket hogyan viselte meg a válság, miben szorulnak támogatásra /részlefizetési kedvezmény az adózásban, bérleti díjak mérséklése/. Mindezt alapos számításokkal kell modelleznünk, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt.
Folyamatosan keressük a lehetőségeket, hogy megtaláljuk a kiesett jövedelmek pótlásának módjait, például képzések beindításával. Nem lesz könnyű az élet, jövőre még azt a 15 millió forintot is elveszik tőlünk, amit eddig szociális segítség nyújtására kaptunk, az egyéb elvonásokról nem is szólva.
- A városban járva-kelve szembetűnő, hogy folyamatosak az építkezések, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Erre azért mégis telik?
- A pályázatokon elnyert pénz kifizetésének szigorú szabályai vannak. Tartani kell az ütemet, de a város járvány utáni életére is gondolni kell. Nem a pénzt szórjuk ezekre, hanem azt nem szeretnénk, ha vissza kellene adni az elnyert összegeket, amit egyébként másra úgyse szabadna elkölteni. A látható munkálatok mellett azonban a háttérben is sok minden történik: tervezés, közbeszerzési dokumentáció összeállítása, különféle engedélyeztetési eljárások intézése. Minden, ami ahhoz kell, hogy ezek rendben legyenek, hogy elindulhasson egy kivitelezés.
- Mindenki örül neki, hogy végre-valahára történik valami az úgynevezett „nőtlen tisztivel”. Az már kevésbé érthető, hogy miért kellett ezzel ennyit várni? Miért kellett ennek ennyi ideig ott csúfkodni a város szívében?
- Nem azért, mert eddig nekünk nem tűnt volna fel, hogy néz ki. Ez az épület eredetileg honvédségi tulajdon volt, fiatal, nőtlen katonatisztek lakásául szolgált. A városé az egyházi kárpótlás keretében lett a rendszerváltás után, nem is olyan egyszerű eljárásban, és a szakmunkásképző kollégiuma működött benne. Amikor már kollégiumként nem volt rá szükség, sikerült eladnunk, azzal a feltétellel, hogy az új tulajdonos lakásokat fog kialakítani benne. Igen ám, de az új gazdának különféle problémái adódtak, miután látta, hogy képtelen megbirkózni a feladattal, ott hagyta az egészet. Attól még, hogy nem csinált semmit, az épületnek még tulajdonosa maradt, a város ott nem intézkedhetett. Először végig kellett járnunk az évekig tartó jogi procedúrát, ami eredményes volt, és szépen visszaszereztük magunknak. Újra a miénk lett, ezt követően pedig megvártuk a kedvezőbb pályázati feltételeket, így nyertünk is több, mint kettőszáz millió forintot, hogy ott a város tulajdonában lévő lakásokat építsünk . Lassan már kész is lesz, nemcsak az épület szépül meg, hanem a környéke is.
Megjegyzem , a szóbeszéddel ellentétben nem klasszikus értelemben vett munkásszálló lesz, hanem a lakások többségét cégek fogják bérbe venni - ahogy régen is volt ilyen: A város működéséhez szükséges szakemberek letelepítéséhez üzemek, intézmények bérlakásokat kaphattak. Van olyan ház Marcaliban, amit még most is „orvoslakásoknak” hívnak az emberek, például.
- Állítólag a másik archaikus torzó, a gyógyszálló ügyében is van valami fejlemény. Ebből se lesz semmi, vagy most tényleg lehet reménykedni?
- A gyógyszálló, ha lehet egyáltalán az előzőeket fokozni, még annál is bonyolultabb konstrukció.
A marcaliak réges-régi vágyával kezdődött az egész, hogy a mi városunkban is legyen egy fürdő. Ennek megépítése viszont egy gyógyszállóval együtt látszott észszerűnek, méghozzá nagyon is praktikus okokból: Tudtuk, hogy a fürdő veszteséges lesz, hiszen nem kellene olyan belépődíjakat megállapítani, hogy azt csak az ide látogató külföldiek tudják a mellényzsebből kifizetni, a mieink nem, mert akkor minek van az egész. Ezért gondolkodtunk egyben a kettővel, hogy a gyógyszálló bevételei majd csökkenteni tudják a strand veszteségeit. Kerestünk befektetőt, akinek pénze volt, mi meg adtuk hozzá a földterületet, és nekiláttunk az előkészítésnek. Közben azonban megváltoztatták a pályázati feltételeket, és csak úgy pályázhattunk, ha a két tulajdonos - a város és a Danubius Rt. - másként osztja fel egymás között a tulajdonrészt , ami értékében megmarad, csak másként oszlik meg : a fürdő területe teljes egészében a városé lesz, cserébe viszont a gyógyszállóban 10 % -ra csökken a részesedésünk. A fürdő elkészült, a gyógyszálló sorsába viszont értelemszerűen a magunk 10 % -ával sok beleszólásunk nem maradt.
A Danubius Rt. 90 %-os tulajdona időközben többször is gazdát cserélt, amiben a gazdasági válság mellett személyes tragédiák is közrejátszottak, például haláleset is történt. Anyagi kár ugyan nem ért bennünket /a fürdőre megnyert pályázati pénzből így teljes egészében városi vagyon lett/, de a szálló sorsának alakulását azért folyamatosan nyomon követtük, a magunk eszközeivel hatni is próbáltunk rá. Már csak azért is, mert ha megépül, az a városnak új munkahelyeket, adóbevételt is jelentene, egyéb idegenforgalmi hatásairól nem is beszélve.
Most végre egy olyan vevő jelentkezett, aki egyben akarta megvenni az egészet, két magyar állampolgár tulajdonában lévő, két Magyarországon bejegyzett cég. Csaknem egy esztendei tárgyalássorozat eredményeként június első napjaiban aláírtuk az adásvételi szerződéseket.
Hogy reménykedhetünk - e? Hát ha a józan észben nem is mindig lehet, a pénz hatalmában biztosan - Csak akarják folytatni, nem létezik, hogy azért adtak ki rá ennyi pénzt, hogy a sajátjukként nézegethessenek egy pusztuló torzót!
Tudomásunk szerint a tervezőkkel már egyeztettek is a folytatásról.
Szerkesztőség