Az első hírek hallatán többen még azt gondoltuk, Kína messze van, bennünket úgysem fog elérni a koronavírus-járvány. Aztán döbbenten figyeltük, hogy bénul meg Olaszországban a mindennapi élet. S hirtelen azzal kellett szembesülnünk, hogy bizony hazánkat sem kerüli el a vírus. Átrendezi a mindennapjainkat, megszokott addigi életünket. Összeállításunkban erről kérdeztünk meg néhány olvasónkat.
A járvány miatt a családi kapcsolatok is átalakulásra kényszerültek az én életemben is. 86 éves édesapámat naponta látogattam, most azonban csak a telefon és a kapun kívüli üdvözlés, vagy a gyógyszer lerakása, bevásárlás maradt. A Maradj otthon! felhívást szerencsére apukám, az örökmozgó, nagyon komolyan veszi.
Anyaként és nagymamaként pedig napi netes kapcsolatban vagyok a lányaimmal.
Kisebbik lányom az olaszországi Venetó tartományban él az olasz férjével, amely Lombardia mellett az egyik legveszélyeztetettebb tartomány. Jól vannak szerencsére, naponta figyelemmel követem az olasz adatokat és chatelünk. Nekik a bezártságot, a szabad levegőn való sportolást, és persze a valódi közösségi találkozások hiányát a legnehezebb megélniük. Ötletes, hogy úgy tartják a kapcsolatot egymással a családtagok, barátok, hogy „közösen” vacsoráznak egyidőben, ki -ki a saját otthonában, és a skype segítségével „élő” a kapcsolat, még „koccintani” is tudnak a beszélgetések mellett.
Nagyobbik lányom Győr mellett él a férjével, és a 4 éves Benedek kisunokámmal. Gyógypedagógusként otthonról távoktat. Kertes házban laknak, ami nagy segítség az otthon maradás terén, főként kisgyermekkel. Ami nagyon hiányzik, hogy idáig kéthetente Marcaliba látogattak, boldogan unokázhattam, most csak a skype marad, hogy láthassam őket is.
Én pedig a szabadidőmben végre elolvasom azokat a könyveket, amikre jó ideje nem volt időm. Nagy a kert, így mindig van tennivaló. Főzni nagyon szeretek, így új ízeket kísérletezhetek ki. A baráti körömmel pedig a net segítségével folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, bízva abban, hogy átmeneti és mielőbb véget ér ez az állapot.
Továbbra is elhivatottan végzem a munkámat, ami a jelen helyzetben másfajta szervezést és szemléletet igényel.
Abban azonban biztos vagyok, hogy a járvány lecsengése után az embereknek még nagyobb igénye lesz a közösségi kulturális programokra eljönni, együtt lenni újra.
De addig is, marad a netes kultúra közvetítés, és a kérés, hogy vigyázzanak magukra, vigyázzunk egymásra!
T. Molnár Gertrúd
Többedik hete toljuk a karantént. Álmos, meg én. Meg néha a srácok (nagytesók, akik dolgoznak) velünk együtt.
Az első hetekben az esélytelenek nyugalmával kezdtem bele, menni fog ez, harcedzettek vagyunk mi, „fogyi anyukák”, ki bírná, ha mi nem? Annyi mindent megoldottunk, oly sok mindenen verekedtük át magunkat, ez sem fog majd ki rajtunk.
De. Kifogott. Rendesen.
Padlóra küldött a bezártság, a világtól való teljes kirekesztettség, (eddig sem volt valami rózsás a helyzetünk ilyen téren, de most...ez most „mindent visz”, ha lehet így fogalmazni.)
És innen jön a neheze. Megértetni egy kőkemény autistával, hogy négy hete nem, így ma sem megyünk Máltaiba, napi kétszázszor válaszolni a „Megyünk ma Tescoba?” kérdésre, amit a képkártyájával, illetve a jelelésével kérdez. Délutánra már csípőből tolod a választ, és nem is 200 a vérmyomásod tőle. Mint ahogyan attól sem, hogy álló nap fel-alá rohangál, hogy nem, nem ül le pár percnél tovább a kapott itthoni feladatokhoz, hogy amíg te a konyhában próbálod a napi betevőt előállítani, addig lazán kislisszol, és odaadja a kutyának a Vileda felmosófejet, amit az természetesen darabokra rág, hogy míg WC-n vagy, hogy amíg félrefordulsz kicsit, addig megkaparintja a -szerinted - eldugott pénztárcádat, és cafatokra szedi, innentől csak reménykedhetsz, hogy a fognyomokkal, és körömmel lekapart kártyáidat azért így is elfogadják majd.
Hát kb. így telnek a napjaink a karanténban, és ki tudja, hol van még a vége? Akik egyedül nevelik a „kacifántos” gyerkőceiket, azoknak a délelőttönkénti iskola-fejlesztés maga volt a szabadság. Ez volt az egyetlen lehetőségünk, hogy kimehessünk a nagybetűs életbe, ami esetemben gyakorlatilag bolti bevásárlást, postai csekk feladást, na jó, néha DM-ben történő nézelődést jelentette. Most mindez (a szabadságunk fikarcnyi esélyével együtt) elúszott. Ott lebeg valahol a látóhatárunk peremén, mi meg lessük, hogy hátha valóra válik újra.
És tudom, most mindenkinek nehéz a maga aspektusából, nem is kicsinylem le. Látom, hallom, olvasom.
De szeretném ha látnátok, hogy vannak olyan rétegei a népességnek, akik kiemelkedően nyomorultul élik meg, és minden egyes nap egyvalamit várnak: az estét. Bocs, csak a magam nevében fogalmazok. Én az estét várom. Mert akkor vége egy újabb kihívásokkal teli napnak, és talán a holnap könnyebb lesz. Valamivel. Egy picikét. Egy hajszállal. Nekünk az is elég. Hiszen sosem kívántunk túl sokat, nem most fogjuk elkezdeni. Ölelés a speckó karanténból.
Lipusz Andrea
Február végén, március elején még mindannyian azt hittük, hogy - hasonlóan a 2003-as SARS járványhoz – a COVID 19 is megmarad Ázsiában, és mi csak a médiában találkozhatunk vele, aztán jöttek az elkeserítő hírek Olaszországból, Spanyolországból stb., és rá kellett döbbennünk, hogy az európai ember sem védett a koronavírus ellen (értelemszerűen biológiai értelemben tudtuk, csak lélekben hittük, hogy hozzánk nem ér el a világjárvány). Pár hét alatt megszokottá vált, hogy szájmaszkban, gumikesztyűben dolgozunk, vásárolunk és korlátozva vagyunk a szabad mozgásban. Persze mindannyian tisztában vagyunk, hogy ezek szükséges dolgok, mert jelenleg csak ez az egyetlen fegyver, hogy felvegyük a harcot a vírus ellen, de nehéz megélni a mindennapokban! Az első hírek hallatán bennem is, mint mindenkiben, először a család és a munkahely miatti aggodalom volt az első gondolat, mit tudok, tudunk tenni, hogy őket megvédjük? Több idős családtag is van nálunk, akik a fokozottan veszélyeztetett korosztályban vannak, őket bevásárlással és a látogatások minimalizálásával tudjuk segíteni!Február végén, március elején még mindannyian azt hittük, hogy - hasonlóan a 2003-as SARS járványhoz – a COVID 19 is megmarad Ázsiában, és mi csak a médiában találkozhatunk vele, aztán jöttek az elkeserítő hírek Olaszországból, Spanyolországból stb., és rá kellett döbbennünk, hogy az európai ember sem védett a koronavírus ellen (értelemszerűen biológiai értelemben tudtuk, csak lélekben hittük, hogy hozzánk nem ér el a világjárvány). Pár hét alatt megszokottá vált, hogy szájmaszkban, gumikesztyűben dolgozunk, vásárolunk és korlátozva vagyunk a szabad mozgásban. Persze mindannyian tisztában vagyunk, hogy ezek szükséges dolgok, mert jelenleg csak ez az egyetlen fegyver, hogy felvegyük a harcot a vírus ellen, de nehéz megélni a mindennapokban! Az első hírek hallatán bennem is, mint mindenkiben, először a család és a munkahely miatti aggodalom volt az első gondolat, mit tudok, tudunk tenni, hogy őket megvédjük? Több idős családtag is van nálunk, akik a fokozottan veszélyeztetett korosztályban vannak, őket bevásárlással és a látogatások minimalizálásával tudjuk segíteni!Két tizenéves gyermekem van - az első pár napot leszámítva – egész jól fogadták, hogy a „Maradj otthon!” az nem csak egy szlogen a TV-ben, hanem a rideg valóság, mert ezzel akár életet lehet menteni. Megküzdöttünk mi is a digitális oktatás okozta nehézségekkel (informatikai eszközök, internet sávszélesség stb.), de most már kisebb zökkenőkkel, de sikeresnek ítélem az átállást. Szi-Miklós László
Azért humoros helyzeteket is teremt a korlátozások bevezetése. Éreztem én a tükörbe nézve, hogy nagyon hiányzik –gondolom más nőtársaimnak is-az eddig megszokott rendszeres fodrászatba, esetleg kozmetikushoz járás. Azzal vigasztalódtam, úgyse megyek sehova, legfeljebb néha bevásárolni. S bizony, megtörtént az, amitől féltem. Szabálytisztelő polgárként még kilenc óra előtt mentem el az egyik élelmiszerboltba. Egy idő után feltűnt, hogy furcsán méreget a biztonsági őr. Majd bizony nekem szegezte a kérdést, hány éves vagyok. Hát mit mondjak! Szóhoz nem jutottam hirtelen, pedig ez nálam ritkaságszámba megy. Nagyon rossz passzban lehettem, mert bizony, 65 évesnél idősebbnek nézhetett. „Bearanyozta” a napom az eset. No, de sebaj, jót nevettem aztán rajta. Egy a fontos, maradjunk minél többen egészségesek, s minél hamarabb térhessünk vissza a megszokott hétköznapi élethez. Horváthné Csoszó GyöngyiAzért humoros helyzeteket is teremt a korlátozások bevezetése. Éreztem én a tükörbe nézve, hogy nagyon hiányzik –gondolom más nőtársaimnak is-az eddig megszokott rendszeres fodrászatba, esetleg kozmetikushoz járás. Azzal vigasztalódtam, úgyse megyek sehova, legfeljebb néha bevásárolni. S bizony, megtörtént az, amitől féltem. Szabálytisztelő polgárként még kilenc óra előtt mentem el az egyik élelmiszerboltba. Egy idő után feltűnt, hogy furcsán méreget a biztonsági őr. Majd bizony nekem szegezte a kérdést, hány éves vagyok. Hát mit mondjak! Szóhoz nem jutottam hirtelen, pedig ez nálam ritkaságszámba megy. Nagyon rossz passzban lehettem, mert bizony, 65 évesnél idősebbnek nézhetett. „Bearanyozta” a napom az eset. No, de sebaj, jót nevettem aztán rajta. Egy a fontos, maradjunk minél többen egészségesek, s minél hamarabb térhessünk vissza a megszokott hétköznapi élethez.
Horváthné Csoszó Gyöngyi
Szabó Rebeka vagyok, a Marcali Berzsenyi Dániel Gimnázium végzős diákja. Március óta nagyon sok gondolat kavargott a fejemben a kialakult helyzettel kapcsolatban. Az életem nekem is, mint sok más embernek, gyökeresen megváltozott, és bizony meg kellett tanulnom együtt élni a változásokkal. Nem tagadom, sokszor voltam én is nagyon elkeseredett, voltak jobb és rosszabb napjaim is.
Amikor márciusban bejelentették, hogy át kell állnunk a távoktatásra, talán még nem is fogtuk fel igazán, hogy mit takar ez pontosan. Végzősként természetesen csak az járt az én fejemben is, hogy ilyen körülmények között mégis milyen lesz felkészülni az érettségire, lesz-e egyáltalán érettségi, és ha igen, akkor milyen formában. Ezekre a kérdésekre nem kaptunk azonnal választ, így hát szépen lassan elkezdődött az online tanítás. Mint minden kezdet, ez sem volt könnyű. Új szituáció volt ez a tanároknak, és a diákoknak egyaránt. Írtam online matek kis érettségit, dolgozatokat és feleltem is. A tanáraink nem hagytak minket magunkra, és minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a helyzethez mérten a legmegfelelőbben fel tudjanak készíteni minket az érettségire, amit sosem fogok elfelejteni, és amiért én, illetve a többi végzős is hálával tartozunk nekik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerű volt. Nem volt az. A távoktatás mellett azzal is meg kellett küzdenünk, hogy nem találkozhattunk a barátainkkal, az osztálytársainkkal. Az ő hiányukhoz is hozzá kellett szoknunk. A mi életünkből sajnos kimaradt a hagyományos értelemben vett bolond- ballagás, a szerenád és a ballagás is. Szerencsére elég kreatívak voltunk, és sikerült videók segítségével megköszönni a tanároknak az 5 éves munkájukat, és a bolondballagást is megtartani. Az online ballagás, amit készített az iskola, nagyon megható volt, és örültünk neki mindannyian. Az, hogy a tablónk is elkészült, még egy kis örömet csempészett az életünkbe. A búcsúzás után pedig kezdetét vette az érettségi. Sajnos az 5 évemet, amit a gimnáziumban töltöttem, nem éppen így terveztem lezárni, és a búcsú sem olyanra sikerült, ahogyan azt elképzeltem. Szerettem volna beöltözni vicces jelmezekbe az osztálytársaimmal az utolsó tanítási napon, együtt énekelni velük a szerenádunkon, és szerettem volna látni a családom és a barátaim büszke pillantását a ballagásunkon. Volt több olyan pillanat ebben a pár hónapban, amit lelkileg nehezen éltem meg, viszont sajnos így alakult, nem tudtunk ellene tenni semmit, azonban kihoztuk ebből a helyzetből is a lehető legtöbbet, és mindig próbáltuk a pozitív
oldalát meglátni.
Egy viszont teljesen biztos: amíg élek, nem felejtem el, hogy az utolsó hónapjaim a gimnáziumban és az érettségim mennyire különleges volt.
Szabó Rebeka