Fiatal házaspár érkezett 1971-ben másfél éves kisfiúkkal Marcaliba, hogy elfoglalják pályázaton elnyert munkahelyüket. A fiatalasszony a gimnáziumban fog tanítani matematikát és fizikát, a férje pedig frissen végzett fogorvosként a kórház rendelőintézetében kezd el dolgozni.
- Hogy kerültetek ide? Volt valami kötődésetek a városhoz?
- Nem, nem volt. Akkoriban pályázni kellett az állásokra, mégpedig meghatározott keretek között, három helyet megjelölve - eleveníti fel a csaknem fél évszázaddal ezelőtti történteket dr. Makai Sándor -, mind a három település egyformán ismeretlen volt, de Marcali kezdett nekünk egyre jobban tetszeni, és igazából ide szerettünk volna jönni. Vonzóvá tette a Balaton közelsége, lakást is ígértek. A feleségem nagymamája Ábrahámhegyen lakott, ő mesélte a családnak, hogy Marcali már a régi időkben is fontos helynek számított - a befagyott tó jegén jöttek át az emberek a túlsó partról a híres marcali állatvásárba.
Egy szinte sorsszerű véletlen aztán végképp eldöntötte a kérdést: Gyakorló orvosként kaptam két jegyet egy betegtől a rádiókabaré műsorára, ahol az előadás kezdetén a bemondónő meghívott vendégükként köszöntötte Deák János főorvos urat, aki Marcaliból érkezett. Némi hezitálás után odamentünk hozzá a szünetben, és elmondtuk neki, hogy mi meg éppen most készülnénk Marcaliba. Az lett a beszélgetés vége, hogy a tőle kapott információk alapján mi végleg letettük a voksunkat Marcali mellett, ő pedig kézbe vette a dolgokat, megszervezte a találkozót Lukácsy főorvossal, aki tisztiorvosként illetékes volt a döntésben. Kerítettek állást a feleségemnek is, meglett a lakás is, nagyon szép helyen, a Park utcában.
- Eredetileg honnan származol, hol töltötted a gyerekkorodat?
- A Viharsarokból származom, Békés megyei vagyok. Annak idején
Erdélyből jött át a családom Füzesgyarmatra. Édesanyám tanítónő volt, apám pedig gyógyszerész. Mienk volt a patika, amit persze később államosítottak, azaz magyarul: elvették. Én is gyógyszerész szerettem volna lenni, érettségi után oda is jelentkeztem, de nem vettek fel. Akkor még erősen számítottak a származási kategóriák, meg én se vettem elég komolyan a dolgokat. A következő években voltam én szinte minden: segédmunkás, ipari tanuló, végeztem közegészségügyi iskolát, míg végül katonaként jelentkeztem az orvosi egyetemre, és felvettek. Annyi ide-oda hányódás után megtaláltam végre magamnak azt a hivatást, ami egy életre szólt.
- Hogy sikerült beilleszkednetek, hogyan vált lakóhelyből otthonotokká a város?
- Könnyen, hamar, és megint a véletlen sietett a segítségünkre. Az egyetlen, általunk kicsit jobban ismert emberhez, a már említett Deák János bácsihoz mentünk el boldog karácsonyt kívánni, és ezzel mindjárt sikerült igen kínos helyzetbe navigálnunk magunkat. Nem gondoltunk rá ugyanis, hogy karácsony táján van János-nap is, nem készültünk köszöntésre. Ők viszont igen, éppen az ilyenkor szokásos vendégeiket várták. Nagyon kedvesen oldották fel a zavarunkat, és bennünket is ott marasztaltak vacsorára. Így mindjárt összeismerkedtünk egy sereg házaspárral, és egyből lett társaságunk: Bánkutyék, Kőrösiék, Pozsárék. Később elkezdtem vadászni, ezt a szenvedélyemet egészen tavalyig űztem, elég intenzíven. A vadászat révén pedig sok emberrel kerültem kapcsolatba, akik között barátokra is leltünk. Amúgy túl sokat nem kellett azon töprengenem, hogy mivel töltsem ki a szabadidőmet. Akkoriban minden áldott nap 24 órát tartott az ügyelet, a lakásunkon bármikor megjelenhetett egy beteg. Előfordult olyan, hogy a karácsonyi vacsora kellős közepébe hasított bele a csengő hangja. De nem a Jézuska volt, ahogy a gyerekek remélték, hanem egy fájdalomtól eltorzult arcú kőműves állt ott, munkaruhában. Ne haragudjak, mondta, de ő egész nap dolgozott, és egyszerűen nem bírja tovább. Elláttam természetesen, mint ahogy máskor se küldtem el beteget.
- Ehhez az állandó készenléthez azért megfelelő családi háttér is kellett. Olyan feleség, aki mindezt elviseli.
- Nemcsak elviselte, támogatott is. Ha a helyzet úgy kívánta, még sterilizálni is beállt. Alkalmazkodott hozzám, és annak tudatában szervezte a család életét, hogy nálunk bármikor megjelenhet egy beteg.
Amikor felvettek az egyetemre, nemigen volt társaságom. Előtte katona voltam Kecskeméten, Cegléden dolgoztam, ott lakott a nővérem, azért mentem éppen oda. Nem csoda, hogy amikor évek múlva visszakerültem a fővárosba, eléggé egyedül éreztem magam. Volt tehát okom az örömre, amikor egy nap a Ludovika menzáján összefutottam egy régi barátommal, aki a váratlan találkozás örömére - no meg az én kérésemre - mindjárt esti programot szervezett, ahova két csinos lányt is magával hozott. Amiről mesélek, az a hatvanas évek Budapestje: egyetlen szórakozóhelyre se fértünk be. Már majdnem elköszöntünk egymástól, azzal, hogy akkor hazamegy mindenki, és elfelejtjük egymást, amikor eszembe jutott valami. Ismerek én még régről egy öreg pincért, a Misi bácsit, hátha ő tudna segíteni nekünk. Tudott. És igen jól tette, mert amire hazaindultunk, én az egyik kislánnyal úgy összemelegedtem, hogy már abban is megegyeztünk, hány gyerekünk legyen majd...Az idén ünneplem vele az aranylakodalmunkat, ötven éves házasok vagyunk bizony, a három gyerek is megvan, meg azóta még nyolc unoka.
- A három gyerek ma már felnőtt, Enikő közgazdász, Gábor egy céget vezet, egyikük se itt él. Attila fiad viszont Marcaliban telepedett le, ő az, aki mindenben az édesapja örökébe lépett: nemcsak fogorvos lett, hanem a te munkádat folytatja. Ez azért nem túl gyakori.
- Az elmúlt harminc évben az egészségügyben hatalmas változások mentek végbe, bennem pedig, úgy érzem, mindig volt egy kis szervezőkészség is ahhoz, hogy a szakmai munka megfelelő hátterét is megpróbáljam biztosítani. Csoportvezető főorvosként, szakszervezeti vezetőként igyekeztem tágítani az ellátási területek határait, kiharcolni új, korszerű eszközöket, hogy lehetőleg minél kevesebb problémával kelljen a marcaliaknak Kaposvárra utazniuk. Ha ehhez tovább kellett képeznem magam, azt is felvállaltam mindig, mert egyébként is érdekelt minden, ami újdonság csak létezett a szakmámban. Így aztán amikor jött a funkcionális privatizáció, nem féltem a változásoktól, időben meg tudtam tenni a szükséges lépéseket. Büszke vagyok rá, hogy országosan is úttörő módon szerveztem egy helyre a rendelőt és a labort.
Amikor a fiam végzett, és hazajött Marcaliba, már részben a szeme láttára, részben vele együtt éltük át a szervezeti változásokat, hogy aztán a pálya végére érve, közös munkánkból a magam részét is ő folytassa tovább.
- Attila, hármótok közül te voltál az egyetlen, aki már középiskolába is elmentél a városból, szemben a testvéreiddel, akik itt érettségiztek. Mégis ők telepedtek le másutt, és te jöttél ide vissza, kilenc fővárosi év után.
- Annak, hogy én 14 évesen elmentem Pestre, családi okai voltak. Meghalt a nagyapám, és ott maradt a nagymama teljesen egyedül, a magány minden testi-lelki következményével. Ezért született az a döntés, hogy én menjek Pestre gimnáziumba, lakjam a nagymamánál, a rólam való gondoskodással adva új értelmet az életének. Első pillanatban kicsit zokon is vettem a dolgot, később persze megértettem, gyönyörű kilenc évet élhettem vele, aki egy különleges, nagyszerű asszony volt.
- A marcali gyerekkorról milyen emlékeid vannak?
- Óvodába a Park utcába jártam, a szomszédba kellett csak átlépnem, ahol Kissné Márta óvónéni és Erzsi néni, a dadus szerető gondoskodását élvezhettem. A mai napig tart itt kezdődött barátságom Molnár Tamással, de Holzer Feri barátommal is kisgyerek korunk óta ismerjük egymást. Alsóba én még a Simon térre jártam, Wágner Mara néni, Kovács Hilda néni voltak az első tanítóim. Váltott műszakban zajlott a tanítás, és szombaton is mentünk iskolába.
Én meg egyszer elfelejtettem, hogy valami fontos esemény miatt rövidített órák lesznek szombaton. Békésen ballagtam a délutáni tanításra a megszokott időben, de az átszervezés miatt az már véget is ért, mire én megérkeztem. Ezt soha nem fogom elfelejteni...
- Édesapád fogorvosi munkájával szinte együtt élt a család, már csak az otthoni rendelések miatt is. Lehet azt mondani, hogy magától értetődő módon nőttél bele ebbe a hivatásba?
- Dehogy. Először autószerelő szerettem volna lenni. Ez a vágy azonban egy csapásra kimúlt, amikor egy szőcsényi kirándulás hatására eldöntöttem, hogy mégis inkább erdész leszek. Majd egy akváriumi túlszaporulat felszámolása révén szerzett halakkal hazaállítottam, olyannyira meglepetésszerűen, hogy csak a bólés tálba tudtuk elhelyezni őket. Abban nevelgettem a halaimat, nagy műgonddal, mint leendő halbiológus.
Ez a szenvedély olyan sokáig kitartott bennem, hogy Pestre is vittem magammal az akváriumomat. Már harmadikos gimnazista voltam, amikor érezni kezdtem, hogy én igazából gyógyítani szeretnék, de azt még nem tudtam eleinte, hogy embert-e vagy állatokat. De ettől kezdve intenzíven készültem a felvételire, és nagyon feszes, szigorú napirend szerint éltem. Nem volt nehéz betartanom, nem voltam egy lázadó kamasz. A kötelességtudatot, a fegyelmezettséget szerintem a sportnak köszönhettem.
- Mit sportoltál és hol?
- Az én gyerekkoromban még nem gépeken vagy gépekkel játszottunk, hanem egymással, többnyire fociztunk. Nem kellett megszervezni semmit, tudtuk: csak le kell menni valamelyik grundra, és előbb-utóbb jönnek a többiek is. De sportoltam szervezett keretek között is, tornásztam és birkóztam. Az iskolában Légrády Margit néni és Horváth József tanár úr, az egyesületben Szecsődi Imre volt az edzőm. Amit elkezdtünk, azt illett tisztességesen végigcsinálni, és azért ha egy gyereknek minden hajnalban mennie kell a nulladik órára, akkor is, ha mínusz huszonöt fok van, abból meg lehet szokni a fegyelmet, és meg lehet tanulni a kitartást. A birkózást még Pesten is folytattam, a Fradiban, de ott már többnyire csak edzőpartnerként.
Iskolába a Noszlopyba jártam, Elza néni volt az osztályfőnököm, nagyon szerettük őt. A természettudományok érdekeltek főleg, Kiss Erzsi néni kémiaóráira ma is emlékszem.
- A Fazekas Gimnáziumba jártál, az ott folyó természettudományi oktatás magas színvonala közismert. Gondolom ez megfelelő alapokat biztosított a továbbtanuláshoz.
- Igen, de azért jártam magántanárhoz is. Fizikából édesanyám egy volt évfolyamtársa foglalkozott velem, de a biológiát tanulni Budapestről Marcaliba jártam, Ambrus Ferenc tanár úrhoz. Tőle volt szerencsém megkapni azt a tudást, ami döntőnek bizonyult a vizsgán: felvettek mind a két karra, az orvosira meg a fogorvosira is, én pedig ez utóbbit választottam. Édesapám nem szólt bele a döntésembe, de láttam, mennyire örül neki. Nekem pedig az kínált különös lehetőséget, hogy családon belül tanulhatom meg a szakmát. Azért ez óriási vonzerő. Ma elindítani egy rendelőt nagyon nehéz lenne, ő viszont megalapozott nekem egy helyzetet, ami tisztes polgári életet tud biztosítani egy családnak. Fokozatosan lehetett eljutnom odáig, hogy most már egyedül viszem a céget, bár a szüleim a mai napig besegítenek a háttérmunkába.
- A feleséged is orvos, egyetemi ismeretség a tiétek?
- Annyiban igen, hogy az egyetem sítáborában ismerkedtünk meg, ahova én már végzett orvosként mentem, ő pedig még diákként. Anikó, a feleségem Ordacsehibe való, az édesapja ott volt iskolaigazgató, a nagybátyjáról utcát neveztek el a faluban. Távkapcsolatban éltünk évekig, amikor ő is állást kapott Marcaliban - akkor még volt gyermekosztály, József Imre vezetésével és segítőkész kolléganőkkel. Furcsa fintora a sorsnak, hogy nekem akkor kellett félig-meddig elmennem, amikor ő végre idejött. Munka mellett tanultam tovább a szakmát Pécsett, heti három napot ott töltöttem. A harmadik napon az ottani délelőtti műszak teljesítése után a délutáni rendelésre már haza kellett érnem Marcaliba. Kadarkúton szoktam mindig megállni egy gyors ebédre, ennyi fért csak az időmbe. Ez így ment három éven át, de muszáj volt. Mert igaz ugyan, hogy a megelőző három évet is a fogszabályozás tanulásával töltöttem, de az a rendelő nem volt akkreditálva, ezért újra végig kellett csinálnom az egészet. Kemény volt.
- Tiszteletre méltó a munkabírásod...
- Hozzá voltam szokva. Az egyetemi évek alatt is dolgoztam: sört csapoltam az egyetemi klubban, jó munkaerőnek számítottam, mert a szüleim körültekintő nevelésének köszönhetően beszéltem idegennyelvet is.
- Mára, lehet mondani, „befutottál”, elismert szakember vagy, megbecsülnek. Hogyan élsz mostanság?
- Nagyon sok a munka, egyre feszítettebb a tempó. Marcalin kívül Nagykanizsán és Keszthelyen is rendelek, nagyon szeretem a munkámat. Ami ezen belül is szinte hobbim, az a fogszabályozás. Ez igazi alkotó tevékenység, nagy türelem és kreativitás kell hozzá, de a felelősség is nagy. Lényegében egy embernek az arcát alakítjuk ki vele. Olyan, mint a modellező szakkör volt régen, csak itt négy dimenzióban kell gondolkodni, tekintve, hogy a kezelés ideje alatt a páciens fizikai adottságai is változnak.
Talán nem mindenki tudja, de a fogorvosi pálya a mai napig nehéz fizikai munkának számít. Hogy sokáig meg tudjak felelni az önmagam elé állított követelményeknek, rendszeresen járok Hévízre gyógytornára, afféle megelőző karbantartásra.
Eléggé megnehezíti a mindennapokat, hogy a rendelő normális működéséhez egyre több háttérmunkára van szükség. Rengeteg időt, energiát felemészt az adminisztráció, a megfelelő anyagok, eszközök beszerzése, folyamatos pótlása - gondolta volna valaki, hogy egy új röntgengép beszerzését komoly procedúrával kell engedélyeztetni az Országos Atomenergia-ügyi Hivatallal?
Korábban megengedhettem magamnak, hogy elmondhattam: Beteget én soha nem küldök el, a rendelésnek akkor van vége, ha mindenkit elláttam. Mára már - nehéz szívvel ugyan - kénytelen voltam belátni, hogy ezen változtatni kell, mégpedig a betegek érdekében. Este kilenc órakor, holtfáradtan, felelőtlenség lenne belenyúlni egy ember szájába.
- És mi van a családdal? A hobbijaiddal?
- A család működtetésének terhei a feleségem vállát nyomják. A saját hivatásának ellátása mellett bizony otthon is ő rakja össze a dolgokat. Anikó biztosítja nekem a nyugodt, biztonságos hátteret, kézben tartja két kislányunk, Zsófi és Eszter megfelelő színvonalú nevelését. Szeretünk utazni, az igazi kikapcsolódás, regenerálódás, arról nem is beszélve, hogy akkor végre együtt lehetünk. Horgászni még édesapámmal kezdtem el kisgyerekkoromban, ezt ma is ugyanúgy szeretem, csak kevés időt tudok rá szánni. Éppen mostanában, a tavalyi horgásznaplóm lezárásakor szembesültem vele, hogy egész szezonban összesen 14 alkalommal voltam kinn. A sport azért valamelyest ma is az életem része maradt, a gyógytorna Hévízen tanult elemeivel gyakorlatozom, az utóbbi időben pedig megkedveltem a sífutást. Ha valaki a sédi úton a hófogók mentén lát egy sífutót, az valószínűleg én vagyok. Mostanában kaptam rá a kertészkedésre, a szőlőművelésre, a gyümölcsfák érdekelnek.
Persze csak a tavaszi munkák, a metszés például, a többihez már nemigen fűlik a fogam...
- Folytatódik-e vajon a családi hagyomány? Mutatkozik-e valamelyik unokában érdeklődés a fogorvosi pálya iránt? Mit gondol a dinasztia alapítója, a nagypapa?
- Fájdalom, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy lenne folytatás. Petra, a legidősebb unokánk az idén már végez, református lelkész lesz, a nagyfiúkat a műszaki pálya vonzza, a lányok se mutatnak semmi hajlandóságot. Az biztos, hogy nyomást soha nem gyakorolnánk rájuk, hivatást a saját hajlandósága szerint kell választania mindenkinek.
Az ember persze azért reménykedni reménykedhet... talán a két kicsi fiú valamelyike... ők még csak most kezdik az iskolát... Kolos talán... esetleg Jánoska?
O.I.
