Portré - Giberné Bódis Irén

Giberné Bódis Irén nyugdíjas tanárnő 44 évet töltött el a pedagóguspályán, ebből 41-et Marcaliban: először az (akkor még egyetlen) általános iskolában, később a szakképzőben. Évekig volt igazgatóhelyettes, majd tagozatvezető. Több ezer diákot tanított - nevelt, sokan gondolnak vissza rá tisztelettel, szeretettel. Nem nagyon tud úgy végigmenni a város utcáin, hogy ne állítanák meg néhány szóra, vagy ne köszönne rá valahonnan egy - egy volt tanítvány.

- Valóban rengeteg az ismerős arc mindenfelé - mondja mosolyogva a tanárnő - A hetvenes - nyolcvanas évek hozták meg Marcali iparának fellendülését, komoly üzemek, gyárak épültek ki vagy bővültek, és a mi iskolánk képezte a működéshez szükséges munkaerőt, az esztergályosoktól kezdve a bőrdíszműveseken át a nőiruha - készítőkig. A jó szakmának rangja volt, ennek megfelelően jól képezhető, jól tanuló gyerekek jelentkeztek hozzánk is, elköteleződve egy - egy hivatás iránt: érdemes is volt , jó is volt velük dolgozni. 

-Tősgyökeres marcali vagy? A felmenőid is itt élnek?

-  A férjemé igen, a Giber család régi gombai família, én viszont szenyéri lány vagyok. Ez a környékbeli kis falu az én gyerekkoromban olyan 1000 - 1200 lakost számlálhatott, saját iskolával rendelkezett. Igaz, a tantestület három főből állt csupán - Prack Éva és Henger László is itt tanított, később mindketten jelentős szerepet töltöttek be Marcali életében, biztos sokan vannak, akik még emlékeznek rájuk. Szenyért jómódú emberek lakták, szinte mindenkinek voltak földjei, állatai, sokat dolgoztak jól boldogultak. Édesapám ősei az ükapákig visszamenőleg mindig is ott laktak, édesanyám viszont úgy került a faluba, hogy a dédapám megvette a malmot, így lett ez Pethő - malom, amit aztán 1952 -ben államosítottak, de még két évig megengedték, hogy a család vezesse tovább. Az édesapámnak mindig fontos szerepe volt a falu életében, volt községi irodatiszt, a tsz -ben könyvelő, főkönyvelő, sőt tsz - elnök is. Mivel jó tanuló voltam, gimnáziumba kerültem Csurgóra. 

- Miért éppen oda? Egyáltalán hogy kerül egy szenyéri kislány Csurgóra?

-Hát az egy kicsit más világ volt akkor, az ugyanis az ötvenes évek vége, 1959. A gimnáziumok körzetiek voltak, a falvak egy adott iskolához voltak " körzetesítve", és csak arra az egy helyre lehetett menni. Szenyér pedig Csurgóhoz tartozott.

Emiatt aztán nekem nincsenek jó emlékeim a középiskolás éveimről, annak ellenére, hogy tanulni is szerettem, és a tanáraimnak is hálás vagyok. De a kollégiumi körülményekre még visszagondolni se szeretek. Humán tagozatra jártam, és volt olyan tanárom - Szoliva János -, akivel később Marcaliban találkoztam, a feleségével együtt itt tanítottak a gimnáziumban. 

- Tanári pályára készültél?

- Nem. Jogra jelentkeztem, de nem vettek fel, pedig jeles tanuló voltam. Abban az időben igen sok képesítés nélküli tanító, tanár dolgozott az iskolákban, így én is jelentkeztem a megfelelő helyeken, hogy szívesen vállalnék ilyen munkát. Fel is vettek, az volt a feladatom, hogy a környék iskoláiban helyettesítsem a szülési szabadságon lévőket.

Gadány, Vése, Nagyszakácsi - három év, három falu, és persze mindig olyan tantárgy, amire éppen szükség volt, magyar, történelem, földrajz, de még testnevelést is, mondjuk így: " tanítottam”. Ennek ellenére azt kell mondanom, nem voltak rosszak ezek a kis iskolák. Aranyos, jól nevelt gyerekek, jó lelkű kis csibészek, bensőséges légkör. S hogy minden látszat ellenére is milyen kicsi a világ: első kis tanítványaim egyike, Csabi Jenő, később munkatársam lett a Szakképző Iskolában...

- Mikor és hogyan kerültél Marcaliba?

- 1966 -ban, és ez nagy változást hozott az életembe. A szinte családi léptékű, csöpp kis iskolák után hirtelen bekerültem egy nagy tantestületbe, kialakult hierarchikus viszonyok közé - kikezdhetetlen tekintélyű nagy öregek: Nagy Mária és Horányi Lola néni, a talpig úriember igazgatóhelyettes Kőszeghy Karcsi bácsi, Bereck Imre, a Szikra és a Kőrösi házaspár és mindenek előtt Kiss László igazgató úr.

Bevallom, eleinte volt bennem félelem, aztán megszoktam, és úgy érzem, bele is tanultam. Barátnőm is lett, Szabó Piroska, a másik fiatal tanárnő, és ketten együtt már minden könnyebben ment. Közben befejeztem Pécsett a tanárképző főiskolát magyar - történelem szakon, és szerettem volna egyetemen továbbtanulni. Mivel azonban általános iskolában a tanárnak nem előírás az egyetemi végzettség, az intézmény ezt a tervemet nem tudta támogatni, de azért így is elvégeztem az egyetemet az ELTE magyar nyelv és irodalom szakán, középiskolai tanár lettem. A magánéletemben is jelentős változás állt be, 1976 -ban férjhez mentem - férjem Giber Károly, hivatásos katona volt. 40 évet éltünk együtt, egészen tavaly bekövet-
kezett haláláig.

 -Mire emlékszel szívesen vissza ezekből az évekből?

- Elég sok mindenre, például a tanítványokra. Volt akkoriban egy zenei tagozat, oda nagyon érdeklődő, tevékeny gyerekek jártak. Zenekart alakítottak, felléptek iskolai rendezvényeken, kulturális szemléken. Országos láz volt ez akkor, s hogy magunk elé tudjuk képzelni ezt a hőskort, egyetlen példa csupán: kezdetben a dob egy mosófazék volt, ezt vonták be bőrrel...

De jól emlékszem az eleven ördög Göncz Gézára és Simon Jóskára, aztán nagyon kedves tanítványom volt Szekeres Vali, Bojtor Marika, Mezei Zici, Elek Marika, Illés Zsolt is.

-Ez fantasztikus időszak volt, a hatvanas - hetvenes évek fordulója, és az azt követő évtized. A szakmunkásképző először fiókintézményként funkcionált, a központ Kaposváron volt. A semmiből kellett megteremteni egy iskolát, öt emberrel kezdődött:  Péter Lajos, Fábos Zoltán, Déghy László, Kovácsné Malvinka és jómagam , Szabó János frissen kinevezett igazgató vezényletével . " Daliás idők " voltak ezek, mondhatom, mindenki kitette a szívét - lelkét. 1970 -ben költözhettünk be az általános iskola új szárnyába, és majd egy évtized múlva a Simon térre - na, ez utóbbi se volt egyszerű, átköltöztetni egy komplett, működő iskolát. Ráadásul igazgatóhelyettes voltam már akkor, úgyhogy bőven kijutott nekem belőle.

A kezdetektől számítva kellett hozzá vagy öt év, hogy az új intézmény teljeskörűen kialakuljon. Az iskolában eleinte csak szakmai elméleti és közismereti tárgyak oktatása folyt, a gyakorlati képzés - főleg a környező falvakban - mesteremberek műhelyeiben zajlott. Az erőteljes iparosítás azonban egészen más típusú szakmunkásképzést követelt, az arányok, a lépték is megváltozott - a hetvenes években 400 fölé emelkedett a tanulólétszám, nagyon sokféle szakmát oktattunk. De az is biztos, hogy a diákokban nem szakbarbárt, hanem az egész embert neveltük. Úgy érzem, az iskola egész légköre a tudás, a műveltség, az emberi értékek fontosságát sugározta.

 - Miben nyilvánult ez meg?

- Irodalmi színpadunk volt például, egész estét betöltő programmal léptünk fel a kultúrházban. A Csokonai emlékévben bemutattuk a Karnyónét, még a díszletek is nálunk, illetve a bőrdíszműben készültek. A bőrdíszműves - és fodrászlányokra vagy az esztergályosfiúkra is mindig lehetett számítani. Nyitott, érdeklődő fiatalok voltak többségükben, akik az életben is megállták a helyüket: Vörös Kata, Korona Péter, Magyar Sanyi, a villanyszerelő Berta Árpi vagy Lédeczi Sanyi. De úgy gondolom, az is jelez valamit, hogy tekintélyes szakoktatóink jó része saját nevelés, egykori tanítvány: Kulcsár János, Ferencz Jenőné, Szabó Lajosné, Krénusz Éva , Árvai László, Landi István, Vörös István. Nemcsak egy szakmát lehetett itt tanulni, hanem sokkal többet: becsületes, dolgos munkát, a szakma szeretetét. 

1987-től új fejezetet nyitott a szakközépiskolai képzés - már nemcsak szakmát tanultak, hanem érettségi vizsgát is tettek a bőrdíszműves és esztergályos tanulók. Ezzel párhuzamosan elindult a felnőttképzés is levelező tagozaton - ezt irányítottam tagozatvezetőként két évtizeden át. Szívügyemnek tekintettem, hogy azokat, akik munka, család mellett tanulnak, segítsem, irányítsam. Intenzív, két éves képzést szerveztünk azoknak, akik újra beültek délelőttönként az iskolapadba, köztük is sok kedves diákom volt.

- Tíz éve már, hogy nyugdíjban vagy. Hogy telnek a mindennapok?

- 2007-ben érte el az iskolát egy kötelező létszámleépítés, ez szerencsésen egybeesett azzal, hogy velem együtt négyen el tudtunk jönni nyugdíjba, és ez így volt rendjén. Egész életemben feszes időbeosztásban éltem, mindig rengeteg volt a tennivalóm, voltak nagyon nehéz éveim is. Így aztán igencsak jólesik a kényelmesebb tempó. A fiam Pesten él ugyan - kiadványszerkesztőként dolgozik -, de gyakran jár haza, a férjem halála után nagy segítségemre van. Családom egy része Kaposváron lakik, őket is rendszeresen látogatom. Volt egy balesetem, ebből szerencsésen lábadozom, kényelmesen elvégzem a ház körüli teendőket, olvasgatok, pihenek. Ennyi idősen elmondhatom, hogy él még az édesanyám, szép ajándéka ez a sorsnak, megpróbálom megbecsülni.

Kedves Tanárnő,

jó egészséget a megérdemelt pihenéshez!

O.I.