A történetírás részletesen feltárja, az iskolai oktatás pedig nemzedékről nemzedékre tovább adja, hogy mi minden történt a II. világháború csatamezőin.
Hogy kik voltak, és mit tettek a híres hadvezérek, mely politikusok, milyen diplomáciai manőverekkel próbálták meg befolyásolni az események menetét. A kisebb közösségek meg szokták őrizni hősi halottaik, az ártatlan áldozatok emlékét is, ahogy Marcali is teszi. Lakóhelyünk elhúzódó ostromának rémségeit is feljegyezték már a krónikák, amint azt is, hogy a terület-visszafoglaló bevonulások, sorsfordító csaták némelyikéből marcali férfiak is kivették a részüket.
Kevesebb szó esik viszont azokról, akik nem a fronton harcoltak, de az életüket már háborús háttérrel kellett élniük. A kenyérkereső, családfenntartó férfi nélkül maradt háztartásokban nemcsak a nadrágszíjat kellett szorosabbra húzni, hanem a mindennapi élet megszervezése, a kieső munkáskéz pótlása is emberpróbáló terheket rótt a magukra maradt asszonyokra - a lelki terhekről nem is beszélve.
És voltak, akik akkor voltak fiatalok. Normális körülmények között a gondtalan ifjúság legszebb éveit élhették volna ezekben az esztendőkben, de nem így alakult, a történelem mozgása az ő életükbe is beletenyerelt. Hiába azonban a komor színekkel festett társadalmi háttér, "az Élet él és élni akar": kikapcsolódásra, szórakozni vágynak ők is. A különféle civil egyesületek, a Paraszt- és Iparos Egylet mellett, velük együttműködve, az egyház helyi szervezetei - Katolikus Legényegylet, Mária Leányai Kongregáció - gondoskodtak számukra különböző programokról, közösségi élményekről.
A jelesebb egyházi ünnepekhez kapcsolódóan a leányok úgynevezett élőképeket formáltak, az alkalomhoz illő jelmezekben, megfelelő díszletek előtt, a Zárdában élő apácák betanításában.
Az aratáshoz-csépléshez kapcsolódott a termények megáldása, és az eredményes betakarításért köszönetet mondó hálaadás ünnepe, amely látványos körmenettel, kévéket tartó lányok és virágos kaszákat vivő legények felvonulásával emelte népünnepéllyé az amúgy is kiemelkedő jelentőségűnek számító eseményt.
Az egész országban terjedő amatőr színjátszás divatja Marcalit is elérte. A Legényegylet keretei között, Ambrus Imre marcali fiatalember betanításában vitték színre a Felhő Klári című örökbecsű népszínművet, „dalokkal és táncokkal, 3 felvonásban".
Rátkay László műve, amelynek zenéjét Erkel Erik "szerzette" 100 arany jutalomban részesült a Népszínház 1886. évi pályázatán. Még abban az évben megvolt az ősbemutató is, Blaha Lujza és Tamássy József főszereplésével. Tamássy József veszprémi illetőségű fiatalember volt, akit a család tisztes iparoséletre szánt.
Ám az ifjú egészen más terveket forgatott a fejében, és amikor 1856 októberében neszét vette, hogy Szöllősy Mihály és Szuper Károly vándortársulata Marcaliban turnézik, megszökött hazulról, ide jött, és beállt a csepűrágók közé. Tehetsége ünnepelt színésszé emelte, a nemzet csalogányának lett a partnere a Népszínház színpadán. Abban a darabban arat nagy sikert, amit egy fél évszázad múltán a marcali fiatalok adnak elő a helyi közönségnek.
A marcali színjátszók legnagyobb, még évtizedek múltán is emlegetett sikerüket Kacsóh Pongrác daljátékának, a János vitéznek az előadásával aratták. A fiatal, agilis rendező, dr. Albrecht József káplán igényes ember volt, profi előadást szervezett, iparosműhelyekben készült "élethű" díszletekkel, a fővárosból hozatott korrepetitorral. A szereplőkkel kitűnő pedagógiai érzékkel tudott bánni, akik valósággal rajongtak érte. Az eredmény nem maradt el: a produkció akkora sikert aratott, hogy - noha belépődíjas /!!!/ volt - több előadást is megélt.
A túl népszerűvé vált káplánt el is helyezték innen gyorsan, az utolsó előadás végén, a színfalak mögött vett búcsút a stábtól.
Tragikusabb véget ért a János vitéz egy másik amatőr előadása, közvetlenül a háború után, Lovasberényben. A bemutatóra betévedő, randalírozni kezdő szovjet katonákat a szép számú közönség jól elverte.
A megtorlás nem maradt el, a darab három szereplőjét, valamint a rendőrkapitányt, és a falu jegyzőjét Szibériába deportálták, ketten közülük örökre ottmaradtak...
/A történtekről részletesen lehet olvasni Mong Attila: János vitéz aGulagon című kitűnő könyvében . /
O.I.