Kulcsár János, a Siófoki SZC Marcali Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája gyakorlati oktatásvezetője karácsony előtt kapta meg a Somogyi Kereskedelmi és Iparkamara „Somogy Szakképzéséért” díját. Negyvennégy éve az iskola lelke, szakmunkások ezreit tanította. Arra kértem, idézze fel pályáját, ossza meg velünk emlékeit. Beszélgettünk a családról, az unokákról is.
- Honnan származol?
- A nagyszüleim Zala megyében éltek, papa borászattal foglalkozott, versenyeket is nyert, voltak francia nedűi is. A Göcseji Falumúzeumban látható még néhány eszköze, hordója. Somogysimonyiban születtem 1955-ben. A szüleim is mezőgazdasággal foglalkoztak, anyukámnak 12 lánytestvére volt. Általános iskolába Nemesvidre jártam, nagyon jó iskola volt ez, osztálytársam volt pl. a fonyódi gimnázium igazgatónője, Bántó Zsuzsanna. Került ki innét KLIK-vezető, pszichológus, közgazdász. Egyszóval, tehetséges osztály voltunk. Jó tanuló voltam, de édesapám úgy gondolta, először szerezzek szakmát, utána tanulhatok még.
- Innen merre vezetett az utad?
- Általános lakatosnak készültem. A tapsonyi gépjavító állomásra kerültem ipari tanulónak, itt volt a gyakorlat. Sokan voltunk, 16-17-en inasok. Olyan emberek között dolgozhattam, akik büszkék voltak arra, ha valamit az inasuk meg tudott csinálni. Ez jó motiváció volt számunkra.
A képzés központja Kaposváron volt, elméleti képzésre a marcali gimnázium épületébe jártunk. A salgótarjáni bányagépgyárban szabadultam fel: országos versenyt nyertem. Aztán elvégeztem a dolgozók esti szakközépiskoláját, leérettségiztem. Közben voltam katona is. Majd elvégeztem a Műszaki Egyetemen az oktatói képzést, emellett több szakmával is rendelkezem.
- Mióta vagy pedagógus?
- 1974. január 1. óta vagyok pedagógus a Szakmunkásképző Iskolában: oktatóként kezdtem a tapsonyi gépállomáson. Szabó János volt az akkori igazgató. Az önálló 522. sz. Szakképző Iskola először a Noszlopy Iskola újonnan elkészült épületrészében működött, az ottani terasz fémszerkezetét többek között én is csináltam, majd lekerültünk a Simon térre. Később Balázsi Jenő lett az iskola igazgatója. Vállalati tanműhelyeink voltak, oktattunk még autóvillamossági szerelőket is, hely hiányában őket a gimnázium politechnika műhelyében. Már akkor is létezett a duális képzés, csak más volt a neve. Az iskolai tanműhely a könnyűipari és a gépipari szakmák számára, két ütemben került kialakításra a Simon téren. A mezőgazdasági gépszerelők és a kőművesek a téeszmajorban lévő tanműhelyben dolgoztak.
- Kik azok a kollégák, akikre szívesen emlékszel?
- Sokan vannak. Szabó Jánosra, Fábos Zoltánra, Csordás Ferencre, Bódis Irénkére, Kovácsné Malvinkára, Hosszú Jánosra, Nagy Józsefre, Surányi Ferencnére, Szabónéra. A gazdaságisokra, Toncsira és Marikára. Aztán Szabó Béla bácsira, ő volt a mesterem, eredeti szakmája vízimolnár volt. A tapsonyi időszakból Búza Sándort említeném, ő volt ott a főmérnök.
- Milyenek voltak akkor a diákok?
- Ami igazán fontos, hogy volt mögöttük szülői háttér. Amikor kialakították a Mechanikai Művek tanműhelyét, oda mentem át oktatónak. A gyerekeket el mertem vinni a budapesti törzsgyárba négy hét kiegészítő nyári gyakorlatra. Dicséretes volt a munkához való pozitív hozzáállásuk, felelősségérzetük egymás iránt. Éreztem és tudtam, nem vallok velük szégyent „idegen pályán” sem. A munka után számos kulturális programot szerveztünk, „csavargást” a városban, ez volt a jutalom. Akiket akkor képeztünk, azok a szakemberek adják ma is Marcali iparának derékhadát. Országos versenyre háromszor is eljutottam a tanulóimmal, köztük Borsos Tamással, akinek a vállalkozása iskolánk utcájában működik.
- Kezdetben gépészetet oktattál, később hogyan alakult a pályád?
- A folyamatos tanulás és önképzés mellett tanműhelyvezető lettem, aztán gyakorlati oktatásvezető. Munkavédelemmel is foglalkozom, számos más intézménynél is, rövid ideig pedig szakfelügyelő is voltam. Büszke vagyok arra, hogy a számítástechnikát, annak oktatását, budapesti ismerősök révén én hoztam ide a Neumann János Szakközépiskolából. Később kialakítottuk a számítástechnikai termet is. Én programoztam azt az első CNC vezérlésű gépet, ami a városban elsőként a mi iskolánkban volt. A gépet Bodrogi Csabával hoztuk haza, kalandos úton, szilveszter napján Nyírbátorból.
Most óriási kereslet van ilyen képzettségű szakemberekre, csak talán a tanulók még nem érezték meg ennek az „ízét”.
- Vannak visszajáró diákok?
- Jó érzés, amikor bárhol, akár más városokban is, megismernek, rám köszönnek. Talán át tudtam adni valamit a számukra. A titok az, hogy emberszámba kell venni a tanulót, s ha megvan a bizalom, akkor azt is elmondja, amit még a szüleinek sem. Türelemmel el kell beszélgetni a diákokkal, a munka tanításának világában pedig azt érezze, hogy munkatársának tekinti az ember.
Egyre több volt tanulóm hozza a fiát, lányát iskolánkba. Nagyon jó érzés, amikor csak annyit kérnek: „Jani bácsi, csak úgy bánjál vele, mint velem!”
Ez többet ér bármilyen kitüntetésnél. Talán ilyenkor érzem igazán, mit jelent pedagógusnak lenni.
- Melinda lányod is pedagógus. Örültél a pályaválasztásának?
- A feleségem nőiruha-készítő. Lányom már kisgyerekként jól bánt az ollóval, tűvel, varrta a babaruhákat. Szerettem volna, ha textilipari területre megy tanulni. Voltunk is a Könnyűipari Főiskolán, Melinda azonban nem akart Budapestre menni. Végül a gimnáziumban a fizika felé fordult. Apjára ütött, több diplomája van. A szívem mélyén örülök neki. Most éppen otthon van a nemrég született fiú kisunokámmal. Ő a harmadik gyermeke, tehát háromszoros nagypapa lettem!
- Mi a kedvenc időtöltésed?
- Dísztárgyak gyártása, kovácsolása, régebben például gyertyatartókat készítettem. Ma inkább kertészkedem, gyümölcsfáim vannak. Szeretek olyan dolgokat megjavítani, amit más már nem tud megcsinálni, akár régi vekkert vagy tranzisztoros rádiót.
- Milyen egy tökéletes napod?
- Bemegyek az osztályba, látom, hogy mindenki fáradt, s a végén mégis azt érzem, hogy a 22 gyerekből legalább 14 odafigyelt.
- Mi az álmod, a vágyad?
- Az, hogy a kisunokámnak még tudjak valamilyen szerszámot a kezébe adni!
Úgy legyen! Jó egészséget kívánok hozzá!
HCSGY