Lóky György és felesége, Fridrich Valéria 1967. augusztus 1-jén kezdett el dolgozni friss diplomásként Marcaliban, a könyvtárban. A férj kaposvári, a feleség Vas megyéből, Bobáról származik. Szombathelyen végeztek a főiskolán, könyvtár-népművelés szakon. Az országban egyedül itt volt egyszerre két, végzettségüknek megfelelő álláslehetőség.
Lóky György: Kaposváron, a Megyei Könyvtárban töltöttem a gyakorlatot. Hálózati munkát is végeztünk, jártunk vidékre. Marcaliban is megnéztük az új könyvtárat. Kiderült, munkahely is van, ráadásul kettő. Az esküvőnk is itt volt, 1967. július 26-án. Bizony, ötven éve! Először albérleti szobába költöztünk, s egy napra elmentünk nászútra a Balatonra.
Senkit nem ismertek városunkban. De mindketten vallják, hogy Marcali mind a mai napig fontos a számukra, hisz itt tanultak meg dolgozni, kapcsolatokat teremtettek, itt kezdtek el együtt élni. Egy év múlva meg is született első gyermekük, majd 1972-ben a második is. Ma már öt unokájuk van, a legidősebb 27, a legfiatalabb 9 éves.
- Milyen volt akkor a kulturális élet?
- Amilyennek csináltuk. Mindkettőnknek új terep volt Marcali. Átlátható, áttekinthető és megismerhető volt. Láttuk, hogy fejlődni akar. A könyvtárban lehetett ismerkedni az emberekkel.
Lóky György: Rengeteget utaztam a járásban, módszertani könyvtárosként segítettem a szakmai munkát. Három évig voltak könyvtárosok. 1970 júliusától mindketten átkerültek a Marcali Járási Művelődési Központba.
Lóky György: Hárman dolgoztunk együtt, én mint igazgató, a feleségem előadóként, s volt gazdasági vezető. Elvállaltuk, mert adtak lakást, ez sokat jelentett akkor. Ma parkoló van a helyén, ez a Művelődési Ház mellett volt. Teljesen felújították a beköltözés előtt. Kert is tartozott hozzá, egészen a múzeumnál lévő téglafalig a miénk volt. Később itt ifjúsági parkot alakítottak ki a várossá avatás előtt. Tizenegy évig laktunk a házban.
- Milyen körülmények fogadták önöket a Művelődési Házban?
- Mondhatjuk, egy üres intézmény volt, amikor odakerültünk. A tánccsoporton kívül, meg a fúvós zenekaron kívül (Ősz Lajos bácsi vezette) semmi nem volt. Egyből felismertük, ide be kell hozni az embereket! Elővettük a főiskolán tanultakat, mégpedig, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mi érdekel bennünket, hanem azzal, ami a települést, az itt élőket. Fel kell mérni, mire van igény. Vagy, ha tudjuk, hogy az elképzelésünk jó, meg kell keresni, kikkel tudjuk megvalósítani, kik fogják támogatni. A könyvtárból már sok embert ismertünk. Ma már hihetetlen, mindig jött valami új ötlet, és azt megpróbáltuk megcsinálni. Azt se felejtsük el, hogy az ember akarta, és szerette csinálni a szervezést, hisz akkor voltunk fiatalok.
Lóky György: Visszatérve a néptáncosokra, a csoport vegetált. Mészáros Gyula vezette, ő szobafestő volt, a felesége harmonikázott. Egyébként sokáig a Somogy Együttesben táncolt, tehetséges volt. Egy május elsejei ünnepség után javasolta Ress Zoltán, a Marcali Járási Tanács vezetője, későbbi városi tanácselnök, hogy keressünk szakembert a csoportnak. S milyen véletlen, Ureczky Csaba éppen helyet keresett. A folytatást ismerjük.
Voltak bélyeggyűjtők is, kb. 100 főt „vettünk át”. Főként Sávoly Lajos gyógyszertárában működött addig a csere. Ress Zoltán is gyűjtő volt, kértem, jöjjön el ő is a művelődési házba a bélyeggyűjtő körbe. Meg is tette, a többiek is „beszoktak” hozzánk. Az első kiállítást a városavatóra csináltuk meg. Mihalics Géza barátom (vele azóta is tartom a kapcsolatot) megnézte, és azt mondta, hogy miért ilyen vacakokkal foglalkozom, miért nem vagyok éremgyűjtő. Azóta az is lettem.
Szép emlékem, hogy egyszer bejött hozzánk két gimis srác azzal, hogy ők zenélnek, és itt szeretnének próbálni. Illés Zsolt, Horváth Tibor, Kertesi András, Adorján László, Wágner István, Navracsics Gábor. Ők voltak a Logaritmus zenekar. Később csatlakozott hozzájuk Puska Károly és Apagyi Miklós. Tehetségesek voltak, még lemezük is jelent meg. Kellett nekik erősítő, és a pénzügyi osztályvezető támogatta a kérést. Marshall erősítőket tudtunk venni, és ez nagy szó volt akkor.
Azokban az időkben rendszeresen be kellett számolni munkánkról a nagyközségi tanácsnak, a járási bizottságnak. Ezek voltak a hivatalos fórumok, de többet lehetett elintézni egyéni beszélgetések során.
Fridrich Valéria: Művészeti fesztiválokat szerveztünk, irodalmi színpadot csináltam javarészt dolgozó fiatalokkal, amellyel szép sikereink voltak, ezüstérmet kaptunk. Jött hozzánk a Déryné Színház, bérletes színházlátogatásokat szerveztünk. A gyerekeknek bábelőadások is voltak. Többszörös kiváló ifjúsági klubunk volt, a fiatalok jöttek táncolni a bulikba. Sőt, komolyzenei hangversenyeket szerveztünk a Május 1. Ruhagyárba. Az első koncert fél kettőkor kezdődött, fél óra le volt csípve a délelőtti műszakból, ugyanennyi a délutániból. Fellépett többek között a Tátrai Vonósnégyes. S mindezt támogatta a vezetőség. Jó volt a kapcsolat a termelő üzemekkel.
- Marcali katonaváros volt. A katonákkal volt együttműködés?
Lóky György: Hogyne. Jöttek az irodalmi színpadba is. Sőt, mivel kötelező volt nekik színházlátogatást is szervezni, és a tisztiklubnak nem volt erre alkalmas színpada, mi szerveztük le az előadásokat. Így kiváló elvtárs lett az ember, mindenféle ünnepségre is meghívtak. Ők pedig külső és a belső laktanya ebédlőjében fellépési lehetőségeket adtak a néptáncosoknak, szavalóknak. Még vendégül is látták őket.
- Valéria, hogyan került át a gimnáziumba dolgozni?
- Hét év népművelő munka után váltottam. Talán az általam vezetett csoportok miatt, egyre jobban elkezdett érdekelni a pedagógia. Döntöttünk, nevelőtanár és könyvtáros leszek az iskolában. Családi oka pedig a gyerekek voltak, több időt tudtam így velük lenni. Varga István igazgató be is iskolázott Pécsre, pedagógia szakra. Még a régi kollégiumi épületben kezdtem. Itt is szerveztem a kulturális életet, színházba jártunk, segítettem a férjemnek. Szívesen emlékszem a kollégák közül Szopori Máriára, tőle nagyon sokat tanultam. Négy évet töltöttem el itt. Sajnáltam elmenni, mert pont negyedikre hagytam itt egy csoportot. Gere Gyöngyi nevére emlékszem közülük, ő volt a jobbkezem. Úgy érzem, szerettek, elismertek.
- A várossá avatásra hogyan emlékeznek?
Lóky György: Elvették a parkunkat, a kertünket! A lényeg, a házunk maradt. Komolyra fordítva a szót, hosszú előkészítő munkák előzték meg, már januárban füvesítették a parkot, felújították a Művelődési Házat, hisz itt volt az avató ünnepség. A háttérmunkában nagyon figyelni kellett, hogy minden zökkenőmentesen sikerüljön. Én hátulról néztem az ünnepséget, nekem ott dolgoznom kellett.
Lóky György egy ideig tanított a zeneiskolában is. Gyerekként hegedűtanára Bernáth Cézár volt, a festő, Bernáth Aurél öccse. A lakására járt hegedűórára, abba a házba, ahol mindenütt a mester képei voltak. S lám, milyen a sors, eljött Marcaliba dolgozni.
Sőt, plakátokat is tervezett, drágának tartotta, amennyiért az ÁFÉSZ dekoratőrei csinálták a programhirdetőket. Egy igazi népművelő mindenhez értett. Megtervezte a 700 éves város plakettjét is.
-Hogyan kerültek Pápára?
Lóky György: Hívtak még itt Marcaliban a tiszti klubba vezetőnek. Én is úgy éreztem, változtatnom kell. Személyes dolgok miatt először Fonyódra kerültem, nyáron tele voltunk munkával. Itt is tartóztattak, maradjak dolgozni. Aztán Fehér János szólt, hogy a Magyar Közlönyben hirdetnek tiszti klubokba állást. Gondolkodtam, Zalaegerszegre vagy Nagykanizsára menjek. Erre decemberben kineveztek Pápára, 1981-ben kerültünk oda. Én a Helyőrségi Művelődési Otthon igazgatója lettem, innét mentem nyugdíjba.
2006-tól töltik mindketten rendes nyugdíjukat. 2007-ben Lóky György megkapta a Pro Cultúra-díjat Pápa városától. A hadseregtől is több kitüntetésben részesült, így pl. a Honvédelemért 1. osztályának fokozatát érdemelte ki.
Jó egészséget kívánok, és még sok tevékeny évet! HCSGY
