A régi Marcali első és sokáig egyetlen óvodája a Templom utcában, az egykori tűzoltószertár melletti épületben működött (jelenleg idősek otthona). Itt kezdte pályáját 1959-ben Nemecz Zoltánné Ősz Irma, aki több száz mai marcali felnőtt szeretett óvónénije volt, s aki a legrégebbi emlékeket őrizheti a település óvodai életéről.
- Hogyan kezdődött? Mi indította el a vonzódást a pályához?
- 1942-ben kezdődött, három éves koromban. Én ugyanis először nem óvónő, hanem óvodás voltam a Templom utcában. Az óvoda akkoriban azt jelentette, hogy csak a délelőttöket töltöttük ott, az étkezés például egyáltalán nem tartozott a szolgáltatáshoz. A környékbeli gyerekek reggel szépen odaballagtak - egyedül! - , délben pedig haza ballagtak.
- Milyen igény hívta életre egy faluban az óvodát, ahol többnyire otthon voltak az anyukák, sőt, több generáció élt egy fedél alatt - volt, aki vigyázzon a gyerekekre otthon is.
- Olyasmit tudott nyújtani, ami otthon nem adatott meg. Nekem nem volt testvérem, unatkoztam egyedül, ott viszont volt kivel játszanom. Hiába voltak otthon az édesanyák, nagymamák, ezer dolguk volt, nem tudtak állandóan a gyerekekkel foglalkozni, az óvónő viszont igen. Wéber Eszter volt az óvónő, a régi marcaliak emlékeznek még rá, ezt bizonyítja szépen gondozott sírja is a temetőben, holott nincsenek leszármazottai. Igazi pedagógus, született népnevelő volt. Nemcsak a nebulókat terelgette - csiszolgatta, hanem a település kulturális életében is részt vett. Kézimunkaszakkört vezetett, ahol az asszonyokat megtanította a valódi népművészet ismérveire, de jó néhányan jártak hozzá németet tanulni vagy zongoraórára is.
1944-ben aztán, ahogy ideért a front, bezárt az óvoda, az emberek pedig egyrészt megindultak, menekült, ki hova tudott, másrészt megpróbálták valahogy helyben túlélni a hosszúra nyúlt ostromot. Hivatalosan még zárva volt az intézmény - emlékeim szerint csak 1946-ban nyitott ki újra - ,de Eszti néni még jó ideig vigyázott ránk akkor is, mert a fiatal anyukák a hegyben bujkáltak - ismert okokból kerülték a találkozást a felszabadítókkal...
Azóta is őrzöm azt a képet, amit „a szétszóratás előtt” búcsúzáskor kaptam emlékbe Eszti óvónénitől - mi gyerekek inkább csak éreztük, hogy most tényleg nagy baj van, ő viszont tudta, milyen vékony kis cérnaszálon függ a remény, hogy láthatjuk még egymást.
Eszti néni elöl középen
Kicsi Irmusnak szeretettel a viszontlátás reményében Eszti óvónéni 1945.02.26.
Mivel a Templom utcában laktunk, iskolásként is be-betértem egykori óvodámba kicsit beszélgetni, nézelődni, és számomra teljesen egyértelmű, hogy Eszti néni példája, az iránta érzett szeretet és megbecsülés, meg az ő rábeszélése irányított a pályára.
- Akkor innen már ment minden, mint a karikacsapás.
- Na nem egészen. Hiába jelentkeztem érettségi után a főiskolára, nemhogy oda, de még állásba se vettek fel sehova. Régi marcali család a miénk, a nagyapám hosszú ideig bíró volt itt, édesapámnak pedig viszonylag sok földje volt, így aztán osztályellenségnek számítottunk. A kulák státusz durvább velejáróit megúszta ugyan a család, apám háborús érdemeire való tekintettel - a véletlen úgy hozta, hogy szolgált egy ideig a Budai Önkéntes Ezred kötelékében - ,de hogy belőlem valaha is óvónő lehet, az teljesen reménytelennek látszott.
óvoda a háború alatt, Irma néni a kép bal szélén
És akkor az Eszti néni odahívott maga mellé. Nem hivatalosan, nem alkalmazottként, csak úgy segíteni, gyakorolni, ellesni a hivatást, de mindenek előtt vigasztalni, azt hiszem. Ez 1959-ben történt, aztán eljött 1960-ban az első pedagógusnap, és én azt soha el nem felejtem, mert én addig életemben nem láttam annyi virágot együtt, mint amennyit akkor kaptam.
Az idő múlásával azért enyhült a légkör, és 1961-ben felvettek végre Sopronba az óvónőképzőbe. Közben férjhez is mentem, megszületett a két gyerekem, Rita és Péter,1966-ban megkaptam a diplomámat, úgyhogy tavaly már az aranydiplomámat vehettem át egy nagyon szép ünnepség keretében.
-Milyen volt az óvodai élet a hatvanas években? Mi változott a korábbiakhoz képest? Miben különbözött a mostanitól?
- Korábban - Gombát leszámítva - egyetlen óvodai csoport volt, aztán lett kettő, majd hamarosan három : felbomlóban volt a hagyományos paraszti életforma, akkoriban kezdtek munkába állni a nők, egyre több férőhelyre lett szükség. Az étkeztetés is az ellátás részévé vált, de ez választható volt - úgynevezett „hazamenősök” is lehettek a gyerekek, ők csak délig tartózkodtak az intézményben.
A hatvanas évek óvodai élete egyszerűbb volt, emberközelibb, családiasabb, persze jóval szegényesebb is. A heti menüt például Ilonka nénivel, az egyetlen szakácsnővel beszéltük meg, a gyerekek mindig azt ették, ami az ő kertjében termett, sőt a baromfit is ő hozta magával reggelente. Az is megvolt az utcában, aki a friss tejet hordta hazulról nekünk.
Tízóraira, uzsonnára lekváros vagy zsíros kenyeret, tejbedarát, tejeskávét, kiflit kaptak, majdnem minden szombaton volt madártej, paprikás krumpli. Felvágott nem létezett, még hűtőnk se volt. Nem valami nagy választék, igaz, viszont minden helyben készült, friss, házi alapanyagokból. A játékok köre is sokkal szerényebb volt: építőkockák, maci, baba, labda, pár társasjáték, dominó. Magunk készítette gyurmából formáztunk figurákat, amiket aztán kifestettünk. A Templom utcában az alatt a nagy platánfa alatt volt a homokozó, amit mostanában csonkítottak meg, ott természetesen voltak klasszikus homokozójátékok is. Aztán megépült a szép új parki óvoda is, az udvarán ma is áll a diófa, amit a férjem ültetett.
És persze egyre több óvónőre lett szükség. Ma is szívesen gondolok vissza a régi kolléganőkre, ahogy, szerintem az egykori gyerekek is szeretettel emlékezhetnek rájuk: Kissné Márta, Mergancz Joli, Zsinics Zsuzsa, Tischler Marika. Sajnos többen nem élnek már közülük: Simon Márta, Németh Zsuzsa, Dombóvári Marika.
- És a gyerekek? Mit tudott megőrizni róluk az emlékezet, amikor az első ovisok ma már maguk is nyugdíjasok, nagymamák, nagypapák?
- Így van. Több száz gyerekről van szó, mindenkire - főleg azokra, akik elkerültek innen - nyilván nem emlékszem már, de azért a többségükre igen. Habár az életkori sajátosságok adottak, mégis minden kisgyerek más. Inkább ezek az egyéni jellemzők vagy jellegzetes szokások maradtak meg bennem, kitörölhetetlenül. Talán ezek közül villantanék fel párat. Koltai Pistike például, aki egyszerűen csak Irmusnak hívott, és csak akkor volt hajlandó bejönni az épületbe, ha ott látta a biciklimet.
Vagy Niklai Zsolti, aki a számára egyelőre még bonyolult nevét nem tudta kimondani, így aztán elnevezte magát Kokinak.
Vagy ahogyan a három (nem véletlenül) sarokba állított kisfiú - Virág Jancsika, Deák Tomika, Varjaskéri Józsika - megtanácskozta egymás között, hogyan illene-kellene bocsánatot kérni, hát azt ma is látom magam előtt. Közülük kettőt igencsak bántott a lelkiismeret, Jancsika viszont egy idő után úgy döntött, hogy férfiember nem lelkizik, hanem erőt mutat, és haragosan rám ripakodott: Irma néni, mi lesz már, meddig álljunk még itt?!
De sokszor eszembe jut Kovács Kati és Buzás Anita, akik maguk is óvónői képesítést szereztek, aztán Zsiborás Józsika, Borsos Sanyika, Simon Nelli, Omrai Bélus - abbahagyom gyorsan, mert egyébként órákig tudnám sorolni: egyik emlék előhívja a másikat...
De van valami, amit még mindenképpen szeretnék elmondani. Általában méltatlanul kevés szó esik az úgy nevezett kisegítő személyzetről : dajkákról, szakácsnőkről, takarítónőkről. Pedig a hatvanas - hetvenes években nagyon is fontos szerepük volt az óvodai nevelésben. Kegyelettel őrzöm Németh Mária néni, Pusztai Juliska néni vagy Papp Gizi emlékét, és azt hiszem, nemcsak én. Sajnos mindnyájan halottak már.
- Egy változatos, gazdag pálya végül a Katona József utcai óvodában zárult le - de annak is több, mint húsz éve már. Nem volt túl korai a visszavonulás?
- Nem.1995-ben mentem nyugdíjba. Ha nem is volt mindig minden egyszerű, összességében nagyon szép volt a pályán. De ha eljön az ideje, abba kell hagyni. Az óvónőnek addig kell elköszönni, amig ő köti be a gyerekek cipőfűzőjét. Nem kell megvárni azt, amikor már a gyerekeknek kell bekötniük az övét...
O.I.