Dr. Tihanyi Margit körzeti gyermekorvos, diabetológus 45 éve végzi gyógyítómunkáját Marcaliban. Első kis betegeinek lassan a gyerekei is felnőnek, sőt, itt-ott már a harmadik generáció tagjai kopogtathatnak rendelője ajtaján. Ütött-kopott, de ragyogóan tiszta, végtelenül barátságos környezetben fogadja kis pácienseit. Ebben az évben - lakossági javaslatra - a Képviselő-testület Marcali Városért kitüntetéssel ismerte el csaknem fél évszázados munkáját.
- Miért éppen Marcaliban kezdődött el a pályád és mikor?
- 1972-ben jöttünk ide a férjemmel (dr. Darabos Ferenc radiológus - a szerk.), és igencsak praktikus okai voltak a választásnak: kaptunk egy másfél szobás kis lakást. Tekintve, hogy akkor már volt egy kisgyerekünk, ez döntő érv volt Marcali mellett. Egy rövid üzemorvosi tevékenység után hamarosan a kórház gyermekosztályára kerülhettem.
- Könnyű volt a beilleszkedés?
- Nem. Életem legnehezebb időszaka következett. A férjemet ugyanis behívták katonának, én meg itt maradtam egy vadidegen helyen, ahol senkit se ismertem, egy kisbabával, a háztartás minden gondjával, teljesen egyedül. A Berzsenyi utca végéről jártam naponta a „Mechanikába” dolgozni, gyalog persze, autónk akkor még nem volt. Cipeltem a kicsit a bölcsődébe, szaladtam a boltba, de ugye akkor még gázfűtés se volt, hát hordtam föl az olajat nap mint nap a pincéből a második emeletre. Merthogy mindez télen volt. Őszintén: a legszívesebben szaladtam volna haza anyukámhoz... Aztán összeszorítottam a fogam, megkeményítettem magam, és tettem tovább a dolgomat. Köszönettel tartozom akkori asszisztensemnek, Kovács Teodórának, aki mellettem állt ebben az emberpróbáló időszakban.
- Aztán a katonaidő csak letelt egyszer és a kórház gyerekosztályára is sikerült bekerülni. Ez hogyan változtatta meg a család életét?
- Marcaliban a hetvenes években egy ötvenágyas gyermek- és egy húszágyas csecsemőosztály működött. Annyi volt a gyerek akkoriban, hogy az állandó telt ház mellett nem egyszer mózeskosarakban ágyaztunk meg a kicsiknek, mert nem volt elég hely. Volt munka bőven, rendszeresen teljesítettem tíz ügyeletet egy hónapban. Ezt csak úgy lehetett megoldani, hogy a férjem tartotta otthon a frontot, nevelte a gyerekeket, ha kellett, helyettem is.
- Kimerítő volt?
- Igazából nem. Az egy teljesen más világ volt. A kórházban barátságos, nyugodt légkör uralkodott, az emberi viszonyok is barátiak voltak, segítettük, támogattuk egymást. Hálával és szeretettel gondolok a két akkori szakorvosra, Tóth Bélára és József Imrére, akiktől tanulni is lehetett, és önállóan dolgozni is hagytak. Ma is úgy emlékszem vissza azokra az évekre, hogy igazi iskola volt - ideális légkör és megfelelő alkalom a szakma elsajátítására. Ügyeletben például egyedül volt az ember: határozottságot, felelősségérzetet és -vállalást, dönteni tudást kellett tanulni és gyakorolni.
- Könnyű volt megszokni Marcalit? Akkoriban nem nagy lelkesedéssel hagyták ott a pályakezdő diplomások az egyetemi városokat...
- Nekem könnyű volt. Igaz, hogy a pécsi egyetemi vagy a fehérvári gimnáziumi évek alatt az ember hozzászokott egy pezsgőbb kulturális élethez - amit maximálisan ki is használtam -, de én egy kis faluból, Szabadhidvégről származom. Így aztán rögtön otthon éreztem magam a kisvárosi környezetben.
- Milyen volt a gyerekkor? A falu, a család?
- Nehéz is és gyönyörű is egyszerre. Három éves koromban meghalt az édesapám. A nagymamám hozzánk költözött, az anyukám egymaga tartotta el a háromfős családot - kereskedő volt, egy trafikot vezetett. Ezt a helyzetet azért nem lehet könnyűnek nevezni. Mégis úgy emlékszem vissza, hogy amire igazán szükségem volt, azt mindig megkaptam. A hatvanas években közösségi-emberi értelemben szerintem virágkorát élte a falu, az iskolában mindenféle művészeti és sporttevékenység folyt. Amire igényünk támadt, azt pedig természetesnek tartottuk, hogy akkor is elérjük, ha nehézségeket kell vállalni érte. Én például zongorázni tanulni tudtam otthon, de szolfézsra a negyedik faluba kellett járni, Tamásiba, hát oda jártam, vonattal.
Felsős koromban már eldöntöttem, hogy orvos leszek. Biztos, hogy szerepet játszott ebben a szabadhidvégi doktor bácsi, akinek a kisgyerekére sokszor vigyáztunk az unokatestvéremmel. Láttam a munkáját, az életét, a példája biztos, hogy hatott rám akkor is, ha ez nem tudatosult is bennem. Nagyon szép emlékeim vannak a falusi gyerekkorról, ma is úgy látom, jó, hogy így volt. Megtanultunk küzdeni, és később sem ijedtünk meg az akadályoktól.
- Olyan lelkesedéssel beszéltél a kórházi munkáról, hogy nem igazán látszik érthetőnek, miért hagytad ott. Miért jöttél ki körzetbe?
- Ennek a döntésemnek magánéleti okai voltak. Az édesanyám ágyhoz kötött beteg lett, öt évig ápoltam. A kórház mellett ez teljesen lehetetlen lett volna. Szerettem volna több időt tölteni az anyukámmal, amíg ez egyáltalán lehetséges. E mellet viszont az ottani feladataimat nem tudtam volna az én belső igényeimnek megfelelően ellátni. De nagyon hamar megszerettem ezt is.
- Negyvenöt év alatt azért igen sok minden történhetett, jó is, rossz is. Nyilván akadtak emlékezetes esetek. Felidéznél ezekből?
- A rossz emlékek vagy inkább érzések főleg azzal kapcsolatosak, hogy orvosként néha kell vagy meg kell mondani olyasmit is, ami a szülőknek rosszul esik. Ebből néha sértődés lesz, de ezt az idő majd gyógyítja, és eljön a pillanat, amikor úgyis belátják, hogy a gyermek hosszú távú érdekeit szem előtt tartva vállaltam a konfliktust. Azt már régen megbántam, hogy nem vezettem naplót, de azért e nélkül is tudnék sorolni emlékezetes eseteket. Talán egyet azért elmondanék, név nélkül természetesen. Egy tanárnő császáros szülésénél a babát újra kellett éleszteni. Rettenetes küzdelem volt, igencsak rezgett a léc, de győztünk, a baba életben maradt. Mentem utána az ambulanciára dolgozni tovább, ahol aztán összerogytam. Azt hitték, hirtelen rosszullét, de nem: akkor jött ki rajtam a testi-lelki-idegi kimerültség. Pár hónap múlva az anyuka azzal keresett meg, hogy azt mondták neki, a gyermeke életben maradt ugyan, de sajnos „normális” nem lesz. Teljes meggyőződéssel nyugtattam meg, tudtam, hogy minden rendben lesz. Az az egykori baba rég felnőtt már, kiváló matematikus, nemzetközi versenyeket nyert. Külföldön él, nyilván fogalma sincs róla, hányszor gondolok rá, miként arról sem, hogy bizony megsirattam, amikor kikerült a látókörömből.
- Mennyire lett otthonoddá Marcali? Hova tervezed a nyugdíjas éveket?
- Teljesen az otthonomnak érzem, semmi esetre se vágyom máshova. Most már minden ideköt, a Balaton is közel van, és ma már a kulturális igények kielégítése sem okoz problémát: autóval könnyű eljutni a környező városokba. Komoly egészségügyi gondjaim ellenére is jól érzem magam. Szeretem a hivatásomat, és remélem, állnak még előttem munkás évek. Úgy érzem, bírom még a terhelést, amit különben kiválóan tesztelhettem az elmúlt télen: Ez a szezon különösen nehéz volt, több járvány is jelentkezett egyszerre. Volt olyan nap, hogy 145 beteget láttunk el, igaz ugyan, hogy a végére kisebesedett a fülem a műszertől, de bírtuk. Kiváló asszisztensem van ugyanis, Horváth Zoltánné Erika személyében, akivel 18 éve dolgozunk együtt. Talán megengedi a sors, hogy legyen még néhány közös évünk.
- Mit szeretnél még?
- Egy szépen felújított rendelőt hagyni az utódomnak. És nagyon szeretném, ha nem gépiesedne el teljesen az egészségügyi ellátás. Meggyőződésem ugyanis, hogy a mi munkánkban a személyességnek az emberközeliségnek gyógyító ereje van.
O.I.
Dr Tihanyi Margit
-1948-ban született Szabadhidvégen
-Székesfehérváron érettségizett a Vasvári Pál Gimnáziumban
-1972-ben summa cum laude diplomázott a Pécsi Orvostudományi Egyetemen
-1971-ben kötött házasságot dr.Darabos Ferenccel,aki nyugdíjazásáig a Marcali Kórház radiológusa volt
-Két gyermeke van:Balázs építészmérnök,Budakeszin él,Gergely közgazdász,Budapesten lakik
-2002 óta gondoz felnőtteket is diabetológiai szakrendelésen,dolgozik továbbá a város valamennyi gyermekintézményében
-Tutor a pécsi tudományegyetemen,hatodéves hallgatók gyakorlati oktatását vezeti,2016-ban tanszéki kitüntetésben részesült