Dr. Sütő László polgármester: - Nálunk a karácsony két részből állt. Az első a várakozásé volt. A szomszédban éltek az unokatestvéremék, nagyjából egyidősek vagyunk. Emlékszem, az ünnepek előtt megpróbáltuk kideríteni, mik lehetnek az ajándékok. Felforgattuk mind a két házat, hátha megtaláljuk a meglepetéseket. Ritkán azért, de sikerült.
A második maga az ünnep volt. Szenteste a szűk család ülte körül az asztalt. Szüleim, a húgom és én, s gyakran valamelyik dédnagymama. A szüleim sokat dolgoztak, anyai dédim sokat volt nálunk. Másnap jöttek a nagyszülők is. Nagyon megmaradt bennem az, hogy apai nagymamámtól ekkor mindig kaptunk narancsot és fügét. Ez akkor ritka kincs volt, az országba csak karácsonyra és húsvétra hoztak be déligyümölcsöt. De az öt unoka ilyenkor mindig kapott tőle. Nagy beszélgetésekben, örömben és barátságban teltek az ünnepek a szélesebb család körében. Mi gyerekek játékokat is kaptunk ajándékba, a fiúk pl. labdát, asztalifocit.
Ezekben a napokban nagy bajnokságokat rendeztünk, amelyekben részt vett édesapám és a nagybátyám is. Mi gyerekek persze ügyesebbek voltunk náluk!
Idősebbként én is vásároltam apró ajándékokat a családnak, emlékszem két kávécsészére, ami nagyon sokáig megvolt. A menüben mindig volt rántott hal, ez alaptétel volt. Meg húsleves. Nagyobb gyerekként már segítettem a fát díszíteni, ez a férfiak dolga volt, a lányoké pedig a konyha. Szívesen emlékszem arra, hogy amikor már megvoltak a gyermekeim, itthon korán volt gyertyagyújtás, és akár már szenteste kimentünk Balatonfenyvesre. Jöttek a húgomék is, nagyapám, aki hosszú ideig volt özvegy. Édesapám nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki ott legyen a családból. Talán érezte, hogy korán kell távoznia közülünk, 61 évesen halt meg.
Szép emlék az is, amikor Zsuzsi lányom pici volt, mennyire tudott örülni az ünnepnek.
- Mi az szó, ami először jut az eszébe a karácsonyról?
- A családi összetartás. Nálunk ez volt a legfontosabb, s ma is az! Idén például még a lányom barátjának az anyukája is hozzánk fog jönni. Meg itt lesznek velünk a fiaim is családostól. Karácsony valamelyik napján biztos, hogy tele lesz a ház, a vágyam, hogy ne férjünk el!
Bödőné dr. Molnár Irén címzetes főjegyző: - Jó szívvel emlékezem a gyerekkori karácsonyokra. Szűk körben és szeretetteljes légkörben teltek az ünnepek. Apukámat korán elvesztettem, így anyukámmal és a nagymamámmal, a húgommal voltunk együtt. Mi voltunk ketten a család szeme fénye. Izgatottan vártuk a karácsonyt, mindennek tudtunk örülni, a napköziben kapott apróságoknak is. Emlékszem, otthon felkutattuk a szekrények alját az ajándékok után, egyszer meg is találtuk őket. Általában édességeket, az akkori lehetőségek szerint könyvet, összerakós játékokat, és hasznos dolgokat kaptunk. Úgy érzem, mi ezeket sokkal jobban tudtuk értékelni, mint a mai gyerekek.
A menüben húsleves az mindig volt. Olyan istenit senki nem tud azóta sem csinálni, mint amilyet a nagymama főzött. Pótolhatatlan. Voltak húsételek, meg rengeteg sütemény. Azokat nagyon szerettük.
Nekem minden karácsony emlékezetes, mert ekkor született a férjem. Az évfordulósok különösen! Meg az, amikor a kisfiam már a fa alá tudott állni, és ámulattal rángatta a díszeket.
Mi az az egy szó, ami a karácsonyhoz kötődik?
A család. A családot és az összetartást jelenti számomra.
Móring József Attila - országgyűlési képviselő
-Somogyvárhoz kötnek a gyermek és ifjúkori emlékeim. A szüleim dolgos szegény emberek voltak. Emlékszem, kiskoromban karácsonyfatalp sem volt, hanem egy vödör kukoricába állították be a fát. Izgultunk, hogy fel ne boruljon. Arra emlékszem még, hogy a karácsonyt megelőző estéken együtt kötözgettük a szüleimmel a klasszikus ezüstpapíros szaloncukrot, s valahogy apukámnál mindig páratlanul jöttek ki, azt persze meg lehetett enni.
Ami összekötötte a karácsonyokat az, hogy ministráltam. Hetedikes voltam, amikor Iván atya Somogyvárra került, s ő vitt magával Pamukra és Vámosra is. Nemcsak vasárnapokon, hanem karácsonykor is. Később kántorkodtam is. Tulajdonképpen a karácsony számomra egy volt a templommal. A családi vacsora időpontját is ehhez igazítottuk, hisz nekem kilenc órakor már el kellett mennem. Sőt, később kétszer „szentestéztem”, unokatestvéremhez is átmentem (őt bátyámnak tekintettem), s tőlük szálltam be az atya autójába. Otthon mindig a mami készítette az ünnepi vacsorát, ez teljesen természetes volt. Ő 1993-ban halt meg, utána vette át anyukám a főzést. Hal minden alkalommal volt, de szokványos menüsor az nem. Tizenhat évesen elkezdtem orgonálni is. Volt olyan, hogy az éjféli mise után bekapcsoltuk a szintetizátort a kántorral, és alkottunk. 1982-ben került Iván atya Somogyvárra, rövid idő múlva a templomba járók száma megkétszereződött. Lett pásztorjáték is. Amikor érettségi után képesítés nélküli tanárként dolgoztam a somogyvári iskolában, a gyerekekkel mi csináltuk. Volt zene, gyertyákkal világítottunk, akkora tömeg volt a templomban, hogy a pásztorok, akiknek hátulról kellett előre jönniük, alig bírták átverekedni magukat az emberek között. Aztán volt beat mise. Na az óriási volt! Úgy indult, hogy a kántornak volt egy zenekara, amellyel bálokban muzsikáltak. Részben áthangszereltek hagyományos egyházi énekeket, részben pedig az akkor megjelent Daloljunk az Úrnak! című kiadványból zenéltek. Ebben gitárkísérettel voltak énekek. A fiatalok örvendtek, az idősebbek felháborodtak. Mi az, hogy a templomban nem az orgona szól, hanem a dob! Aztán rendszeres lett szintetizátorral, folytattuk akkor is, amikor én maradtam a kántor, a tanítványaimmal zenéltünk. 
Talán három éve volt, amikor az utolsón már a gyermekeim is velünk énekeltek. Ez nagyon megmaradt bennem, hisz más hangulatot kölcsönzött az ünnepnek.
A legemlékezetesebb karácsonyom az volt, amikor hetedikes koromban kaptam egy társasjátékot, az Élve fogd el! nevezetűt. Volt egy szegény sorsú barátom, eljött hozzánk szenteste. Boldog volt, látta, hogy ilyen is lehet a karácsony: ünnepi vacsora volt, beszélgettünk, a szüleim is bekapcsolódtak a társasjátékba. Akkor tapintani lehetett a karácsony békéjét, meghittségét. S azzal, hogy őt vendégül láttuk, ezzel adtunk a családon kívül is valakinek a szeretetből. Ők egyébként később elköltöztek a faluból, s elhunyt autóbalesetben.
Emlékezetes az is, hogy mi vezettük be a karácsonyfa állítás szokását a marcali gimnázium kollégiumában. 120-an voltunk kb., ebből 14-en voltunk fiúk. S kitaláltuk, kétszer meg is csináltuk, hogy a karácsony előtti utolsó hétvégén, amikor jönnek vissza a lányok, állítottunk karácsonyfát. Micsoda szervezést igényelt, hogy bejussunk az épületbe már kora délután!
Összeadtuk a pénzt égőkre, díszekre, óriási sikerünk volt. Na akkor azt mondtuk, ezt felül kell múlni jövőre! Hogy a látvány meghitt legyen, csináltunk havat. Hát mivel tudtunk? A poroltóval. Na most ez nem sikerült maradéktalanul, minden csupa hab lett. De mi mindent kimagyaráztunk, nem kaptunk büntetést, és hagyományt teremtettünk.
- Mi az az egy szó, ami leginkább kifejezi a karácsonyt az Ön számára?
- Ha ministráns koromtól felnőtt koromig nézem, akkor a szolgálat. Az jut eszembe, hogy kilenc évig dolgoztam a nevelőintézetben Somogyváron, ott voltak az igazi, meghitt karácsonyok. Mindenki, aki ott dolgozott, együtt ünnepelt szenteste a gyerekekkel. Volt vacsora, műsor és ajándékok. Együtt énekeltünk. Az csodálatos volt. Azoknak a gyerekeknek mi voltunk a család. Csak utána mentünk haza a családjainkhoz.
Másik példaként, országgyűlési képviselő voltam már, amikor szenteste elmentem orgonálni Pamukra 12 embernek. Jó érzéssel autókáztam a falvak között az éjszakában, mert ezzel segítettem az ünnepeket szebbé varázsolni.
Kissné Molnár Ágnes - ügyfélszolgálati referens - Marcali és Térsége Közsz. Nonprofit Kft.
- Valahogy úgy alakult az életem, hogy a családomban több sorsfordító esemény is a karácsonyhoz kötődik.
A szüleim sajnos már nem élnek, de az ádándi gyerekkori karácsonyok emléke örök: hárman vagyunk testvérek, mindannyian lányok, és nagyon jó visszagondolni rá, hogy milyen szép is volt akkor.
A férjhezmenetelem után egy ideig nem volt közös otthonunk, aztán 1988-ban Marcaliba költöztünk, itt telepedtünk le. Nehezen született meg a kislányunk, négy évig vártunk rá, és nem sokkal az ünnep előtt érkezett. Csodálatos érzés volt, amikor mint legnagyobb ajándékot, egy mózeskosárban odatehettük a fa alá. Ráadásul tízgyerekes Eszter nagymamámnak dupla örömet tudtunk vele szerezni azon a karácsonyon, mert a családban elsőként, ennek a dédunokájának az ő nevét adtuk.
Egy évre rá újabb nagy meglepetéssel érkezett a Jézuska. Abban az időben mi úgy tudtuk, hogy az a nő, aki szoptat, nem eshet teherbe. Aztán megtapasztalhattam, hogy ez mégse így van... Én már tisztában voltam vele, hogy újra babát hordok a szívem alatt, de a férjemnek nem árultam el. Úgy hoztam a tudomására a dolgot, hogy egy képeslapot tűztem fel neki a karácsonyfára azzal a szöveggel, hogy „ Kedves Apa! Te még nem tudsz rólam, de már vagyok, és nemsokára érkezem. „ Mit mondjak, volt nagy meglepetés...Az a képeslap ma is megvan, Péter fiam őrzi.
Évtizedek teltek el azóta, a gyerekek felnőttek, és a tavalyi karácsony Eszternek már a lánykérést hozta el. Én 44 évesen sajnos özvegyen maradtam, de öt év egyedüllét után - ahogy mi a családban mondjuk - a régi Zoli helyett kaptam egy új Zolit: menyasszony vagyok ugyanis, és természetesen az eljegyzésem is karácsonykor volt. Úgy látszik, nekünk a párválasztás, családalapítás, gyermekáldás köti össze a karácsonyokat, és persze az éjféli mise, aminek felemelő hangulatával sohase fogok betelni.
Hosszú András - az OTP marcali fiókjának vezetője
- Lassan már elkezdhetek a gyerekeimnek mesélni az Ősz utcai karácsonyokról, amiknek szívmelengető emlékét még felidézni is jólesik. Mindig a nagyszüleimmel éltünk együtt, és a nagymamám híres süteményeinek az illata már az ünnepeket megelőző napokban átjárta a házat. A bejgli elmaradhatatlan volt, és a mama mindig sütött nekünk ilyenkor egy igazi finomságot, amit mi mákos-habosnak hívtunk. Leveles töltött káposzta, francia- és krumplisaláta, rántott hús mindig készült.
A Szentestét megelőző délután évről évre fő kérdés volt, hogy ki fürödjön először. Rövid tanakodás után valahogy mindig az jött ki, hogy én.
Sok-sok év után jöttem csak rá, hogy persze, mert addig díszítették fel a fát! Az álvita valójában az én gyanúm eloszlatására szolgált volna, elég fölöslegesen, mert én az izgalomtól sokkal jobban be voltam sózva annál, hogy gyanakodni tudjak. A búgócsiga - hát az mesés ajándék volt! Órákig nem fáradtam bele: felhúzni, és bámulni, ahogy pörög!
Emlékszem, évekig megfejthetetlen talány volt számomra, hogy a csudába lehet az, hogy amikor apa csak egy égőt csavar ki, az egész égősor elalszik. Gyerekésszel egyértelmű volt, ha egy égőt csavarnak ki, akkor kialudni is csak egynek szabadna, akkor meg miért nem világít a többi?! Pár karácsony eltelt, mire megértettem apám türelmes magyarázatát a párhuzamos és soros kapcsolás közti különbségről...
Egyszer aztán elérkezett az az ünnep is, amikor már az én feleségem vette át a bejglisütés hagyományát, végigizgulva persze az egészet - velem együtt -, mi lesz, ha nem sikerül, és szégyenben maradunk a vendégek előtt...Sikerült. Szép lett, finom lett, még csak meg se repedt! Tavaly Liza lányom megszületése ragyogta be az ünnepet, idén karácsonyra pedig, gyönyörű ajándékként, második gyermekünk is jelezte, hogy jövő májusban érkezni fog.
O.I., HCSGY