A népi bölcsesség szerint, ha a Jóisten az egyik kezével elvesz, akkor a másikkal ad valamit az embernek. Szabó István elmondhatja magáról, hogy Tőle jó ideig csak elvett a Jóisten. Előbb a felhőtlen gyermekkorát, majd a szeme világát és hogy a másik kezével mit adott? – kitartást, szorgalmat,lelkierőt, emberséget ,szerető családot, s ráadásként tehetséget! Azt hogy merre billen a mérleg nyelve, döntsék el Önök, történetét megismerve!
Szabó István 1971-ben Marcaliban született, és egy éves kora óta küzdött a cukorbetegséggel. Gyermekkorát a betegség, s annak következményei árnyékolták be, a sok hiányzás ellenére jól teljesített a kéthelyi általános iskolában.
Később a fonyódi szakmunkásképzőben élelmiszer eladói szakmát szerzett, a marcali ÁFÉSZ-nél töltötte tanuló idejét, majd az akkori „nagy ABC-ben „dolgozott évekig, élelmiszer eladóként. Továbbtanulását tervezte, amikor 1997-ben sorsa igazán rosszra fordult. A cukorbetegség a szemeit támadta meg, a szövődmények következtében, a pécsi klinikán végzett sorozatos műtétek ellenére 2000-re teljes egészében elvesztette a látását. Budapestre került a vakok elemi hehabilitációs átképzésére, ami felkészítette a vakon boldogulás világára. 2002-ben jelesre érettségizett, majd 2003-ban újabb szakmát szerzett: OKJ-s gyógymasszőri képesítést. Ez évben sikeresen felvételizett az ELTE történelem szakára, de tanulmányait egy újabb súlyos szövődmény miatt már nem kezdhette meg. Évekig járt művese kezelésre, majd szerencsére 2006. évben kombinált transzplantáción esett át (vese, hasnyálmirigy), s azóta úgy érzi a vaksága ellenére teljes életet tud élni. Időközben rátalált a szerelem is, 2006 óta él boldog házasságban sorstársával, Krisztinával. Dolgozik, szabadidejében pedig szívesen írogat, előbb csak a maga kedvtelésére, mostanság pályázatokra is.
Magáról így vall: „A látásom elvesztésével azt gondoltam, hogy mindennek vége, de az idő elteltével megtanultam, hogy a kis dolgokat kell igazából megbecsülni! Az életem célját elértem azzal, hogy e nagyvilágban valahol nekem is van egy otthonom és ebben az otthonban egy szerető szív hazavár!
S, hogy miért tartottam fontosnak megismertetni az olvasót István történetével? Nem sokkal karácsony előtt a neten böngészve találtam egy felvételt a YOUTUBE-on. A Fény Alapítvány és a Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesülete közös irodalmi pályázatának első helyezettje: Szabó István: Sötétben lapul a vidámság című novellája. A felvételt nézve, a neves zsűri méltatása után egy csodálatos orgánummal megáldott színművész tolmácsolja Szabó István novelláját, melyben benne van a szerző egész élete. Ráadásul a díjátadón István büszkén vallja magát Marcalinak.
Azt gondolom Mi Marcaliak is büszkék lehetünk Rá! Ha az alábbi rövid részlet felkeltette érdeklődésüket , akkor a teljes művet meghallgathatják az alábbiakban:
„Nyílt a kis ajtó. Fáradt apai hang szólt hozzám:- Megjöttél fiam?
- Itt volnék apám! - Hát nöm sikerült. - Hát nem. - Többet már nem kell menni.
S kedves apám nem szólt többet, megszorítá kezemet. Ebben a szorításban benne volt apám összes ki nem mondott szava. S az el nem mondott szavak számomra oly fájóak voltak, hogy a szívem mélyébe martak.
- No gyere gyermekem! - mondta anya és bekísért a veranda felé. - Innen nyílt a kiskonyhánk ajtaja. S halkan még hallottam apám szavait, mikor is azt mondta: - Te mocskos bötyár élöt! Miért az én fiam?
S hallottam még a nagyapa válaszát is: - Mindönki Istön kezében van!- Mifélö Istön ez?- Nö hozd elő az istöni szidást fiam, most az már nem sögít! Majd lösz csak valahogyan ezután is.
- Mi lösz ezután apám? Te is tudod mönnyi a munka falun, s hiányozni fog a dolgos kéz!
- Tudom fiam, de nöm szabad a gyeröknek ezt látni, éreztetni völe a reménytelenségöt. Aztán mög a Karácsony is itt van a küszöbün!
- Ez mög mifélö karácsony leszön? - kérdezett vissza apám.” /Szabó István/
Bőszné Kiss Katalin