Segyevy Dániel az Eötvös Loránd Tudományegyetem geográfus szakán végzett. Jelenleg a lipcsei Leibniz Földrajzi Kutatóintézet szerződéses munkatársa. 2017-től felvételt nyert a Lipcsei Egyetem Leibniz Nemzetközi Tanulmányok Doktori Iskolájába. Kutatási területe az etnikai földrajz, a történeti földrajz, a térképtörténet, valamint a földrajztudomány története.
Nemrég jelent meg első könyve Térképművek Trianon árnyékában – Magyarország néprajzi térképe (1918) címmel a KSH Könyvtár kiadásában. 2010-ben végzett a Marcali Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, ahol Pro Schola-díjas volt. Néhány a versenyeredményei közül:
XXXII. Országos Tudományos Diákkör Fizika-Földrajz-Matematika szekció, Térképészet és Geoinformatika tagozata (Kolozsvár)
1. helyezés (2015)
Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomföldrajzi Kari Tudományos Diákkör (Budapest)
1. helyezés (2014)
Földrajz Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny 2. helyezés (2010)
Lóczy Lajos Országos Földrajz Verseny 5. hely (2007)
- Nagyapád, majd később édesanyád, Lovrencsics Ibolya is ide járt gimnáziumba, sőt utánad a testvéreid is. Tudatos döntés volt?
- Igen, nagyon vonzó volt a nyolcosztályos képzés a környékbeli iskolákhoz képest. Utólag is úgy látom, hogy a szakmai előmenetelemhez ez a képzési forma sokat hozzátett. A hosszabb képzési idő alatt a pedagógusok is optimálisan tudták szervezni a tananyagot, hosszabb távú stratégiai célokat tudtak kijelölni. Beért a gyümölcse. Igaz, a nyolcadik osztály után átkerültünk a nyelvi ötosztályos képzésre, de ennek is megvolt az előnye.
- Mire emlékszel vissza szívesen ezekből az évekből?
- A történelem és a földrajz voltak a kedvenceim. Ötödikben mentünk a Zselicbe kirándulni, volt erdei iskola, vagyis örültem, hogy rendszeres természeti nevelést kapunk.
Bodóné Bartik Mária és Káplár Veronika tanárnők szervezték ezeket. Később szerettem még az intenzív németórákat is. Tudatos stratégia volt, hogy felsőbb évesként elkezdtem tanulmányi versenyekre járni, és nagyon jó volt, hogy a tanáraim szabad kezet adtak abban, hogy a megmérettetésekre koncentrálhattam, az energiáimat oda csatornáztam, így a versenyek előtt a többi tárgyból nem terheltek annyira.
- Érettségi után az ELTE-re jelentkeztél s szakkollégista is voltál.
- Nagy dilemmám volt a gimnázium utolsó évében, hogy az egyetemen történelem, vagy földrajz szakra jelentkezzek-e, végül a földrajz szakot választottam. Már a tanulmányi versenyeken hallottam a szakkollégiumi lehetőségekről, például a Bolyai Kollégiumról, ami az ELTE természettudományos szakkollégiuma. Mivel erősen érdeklődtem a történelem iránt is, nagyon örültem, amikor rábukkantam az Eötvös József Collegiumra, ahol mindkét területtel foglalkozhattam. Az Eötvös Collegium az ország legrégebbi szakkollégiuma, ahol különösen nagy hangsúlyt fektettek az egyes tudományterületek közötti átjárhatóságra. A jelentkezésnél nem az volt az elvárás, hogy színötös tanuló legyen valaki, hanem az adott szakterületen kellett pluszt nyújtani, illetve az általános műveltségre, valamint a gondolkodási készségekre voltak kíváncsiak.
A Collegiumban különórákon vettünk részt, minden félévben volt egy-két szakmai kurzusunk, továbbá választható nyelvi szemináriumok, általában esténként.
A földrajztudományon belül én az etnikai és a történeti ágat művelem, ezen belül főleg etnikai térképtörténettel foglalkozom. Ezek tudományos határterületet képeznek a földrajz és a történelem között, így jól leképezik az előbb említett dilemmáimat és azok megoldását is.
- A könyved témája honnét inspirálódott?
- Bizonyos értelemben ez már az Eötvös Collegiumban elkezdődött. Mindig is érdekelt Trianon kultúrtörténete, de úgy gondoltam, hogy ez a kérdéskör túlságosan átpolitizálódott: van, aki egyáltalán nem hajlandó róla beszélni, és van, aki pedig csak egy bizonyos, meglehetősen merev megközelítés mentén teszi ezt, érzelmek nélkül, objektíven látni a témát azonban nagyon nehéz. Először, mintegy felkészülésként az alapszakos szakdolgozatomban egy kicsiny balkáni terület, a Novi Pazar-i szandzsák nemzetiségi viszonyaival foglalkoztam. A dolgozat megírása során tematikus térképeket készítettem, etnikai kutatásokat végeztem, valamint népszámlálási adatokat vizsgáltam.
2014-ben kezdtem el aztán az intenzívebb trianoni kutatásaimat. Ekkor lehetőségem volt Lipcsében, egy német földrajzi kutatóintézetben kutatni egy másfél hónapos szakmai gyakorlat keretében, sőt többször is visszatértem ide. Ezek az ösztöndíjak vezettek oda, hogy ettől az évtől Lipcsében kezdhetem meg a doktori tanulmányaimat. Az első tartózkodásom idején futott az intézetben egy térképtörténeti projekt, amelyben több német kutatóintézet működött együtt. Ez arról szólt, hogy a térképet mint egyfajta kommunikációs csatornát, médiatípust értelmeztük. Ennek lényege, hogy a térképi forrásokra ne csak mint kész termékre, eszközre tekintsünk, hanem nézzük meg azt is, hogy a különböző térképalkotások milyen társadalmi kontextusban, milyen koncepció mentén, illetve milyen motivációktól vezérelve készültek. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi volt egy adott térkép politikai mondanivalója, és ezt milyen megoldásokkal, sőt sokszor trükkökkel próbálták megjeleníteni. Ezekre a vizsgálatokra a legalkalmasabbnak elsősorban a különböző béketárgyalásokra készült anyanyelvi, illetve nemzetiségi térképek tűntek. Ezek a korabeli munkák leginkább bizonyos államhatár-javaslatok alátámasztására készültek, tágabban értelmezve pedig a tudomány nevében voltak (lettek volna) hivatottak alátámasztani különböző területi törekvéseket. Mindegyik oldal próbálta a maga igazát bizonyítani. A munkám további újdonsága, hogy igyekeztem megnézni, hogy ezeket a megoldásokat később aztán ki mire használta, hogyan terjedtek el, tehát egy tudományos kapcsolati hálóra voltam elsősorban kíváncsi. Ennek megvizsgálása szerintem jelentősen árnyalhatja a Trianon-kérdéskörről ma meglévő ismereteinket, illetve segíti a téma nemzetközi kontextusba való jobb beágyazását is.
- Egyetem után a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában dolgoztál kutatóként. Ott tudták, hogy ezzel a témával foglalkozol? Ők támogattak a könyv kiadásában?
- A németországi kutatásaim során egy olyan szakmai közegbe kerültem, ahol rájöttem, hogy van arra igény, hogy a Trianon-kérdéskört úgy közelítsük meg, hogy az tényleg érdekes legyen, ráadásul új tudományos eredmények is szülessenek a témában, s ne ragadjunk meg az előbb említett kettősség mentén. A németek erre kíváncsiak. De közben itthon is felélénkültek a Trianon-kutatások, ennek a közelgő centenárium is nagy lökést ad. Lipcséből hazatérve az OTDK pályázaton indultam az ott megkezdett munkámmal, egy egyetemista számára jelenleg Magyarországon ez a legfőbb tudományos kibontakozási terep.
A dolgozatom, ami most könyvként is megjelent, egy hatalmas méretű anyanyelvi térképről szólt. Ennek a térképnek a megszerkesztését, miután rádöbbent az elkerülhetetlen háborús vereségre, Teleki Pál javasolta a Magyar Földrajzi Társaságban az első világháború utolsó heteiben. Ezt a rekordgyorsasággal elkészült térképsorozatot említi a szakirodalom, mint a legelső olyan vállalkozást, ami már konkrétan a leendő béketárgyalásokra való felkészülés jegyében valósult meg. Igaz, a magyar delegációt csak a béketárgyalások utolsó szakaszára hívták meg az antant-hatalmak képviselői, így ezeknek az anyagoknak politikai eredménye nem volt, szakmailag azonban még évtizedekig jelentős volt a hatásuk mind itthon, mind külföldön. Egyes visszaemlékezések szerint ez a térkép volt akkoriban legnagyobb méretű és legrészletesebb anyanyelvi országtérkép a világon. A modern szakirodalomban is sokan megemlékeztek erről a vállalkozásról, de a konkrét térképről senki sem közölt képet. Ezért döntöttem el, hogy megkeresem az eredeti térképeket. Rengeteg közgyűjteményben megfordultam, s végül több havi kutakodás után a KSH Könyvtárában leltem rá a térképre. A keresést nehezítette, hogy a 45 lapos, kézzel színezett térképsorozatnak nem volt címlapja, sőt még egyértelmű címe sem. Mindössze egy korabeli szakcikkhez csatolt vázlatos ábra volt a segítségemre az azonosításnál. 2014 nyár elején találtam meg a térképet, a KSH munkatársai ekkor figyeltek fel a kutatásaimra, miközben még egy számukra is érdekes visszaemlékezést is megtaláltam két térképszelvény közé csúsztatva. Ekkoriban merült fel, hogy adjuk ki a dolgozatot, illetve munkalehetőséget is kínáltak.
A következő években több nemzetközi konferenciára is volt lehetőségem elvinni a témát, így Ausztriában, Belgiumban, Németországban és Romániában is előadtam, de Pécsett is szerepeltem a Hungarológiai Kongresszuson. Később németül is tervezzük kiadni a könyvet, már több mint felét le is fordítottuk, de most elsősorban a doktori tanulmányaimmal kell foglalkoznom, ami egyébként részben ennek a témának a folytatása, így a kézirat egyre csak bővül.
Sok sikert a doktori iskolához s a jövőbeni tudományos munkához!
Horváthné Csoszó Gyöngyi