Amint azt decemberi számunkban már olvashatták, városunk kórháza - mármint ami megmaradt belőle - hivatalos ceremónia keretében felvette alapítójának, első igazgatójának nevét.
Változnak az idők, hiába. Régen volt kórházunk, de nem volt neve; ma igaz ugyan, hogy a kórház csak nyomokban létezik, de neve, az van neki.
Mit kellene most gondolnunk erről az egészről?
Gondolhatjuk például azt, hogy a város történetében példátlan méretű demonstráció ereje meghökkentette az illetéseket. Némi tanakodás után arra jutottak, mese nincs, mézet kell kenni a madzagra: névadó, pár biztató szó a jövőre vonatkozóan, aztán ahogy telik - múlik az idő, a feledés jótékony homálya úgyis beborítja a fogadkozásokat, ahogy a helikopter-leszállópályák ígéretét szokta.
De gondolhatjuk akár azt is - és nagyon szeretnénk ezt tenni-, hogy a névadás olyan gesztus, amely őszinte, komoly szándékot jelképez: ésszerű keretek között újra ki akarják építeni a kórházi ellátást Marcaliban.
Nem tudhatjuk, de majd meglátjuk.
Amit viszont már most is láthatunk, azt nézzük is meg…
https://marcali.hu/index.php/elet-a-varosban/marcali-naplo/marcali-naplo-cikkek/marcali-napl%C3%B3-2017-1-sz%C3%A1m/j%C3%B6nnek-a-potent%C3%A1tok#sigProId58721b3990
Fotók: Csoszó Gabriella
Egy intézmény (egység) névadója ünnepélyes alkalom, beszédekkel, koszorúzással, ahogy illik.
Az ilyesmi viszont mindig Nagyon Fontos Személyek megjelenésével jár: jön a veretes nevű Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) főigazgatója, érkeznek a helyi közélet főszereplői, és természetesen jelen lesz a házigazda Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház (SM KMOK) első számú vezetője, maga a Főigazgató Asszony is.
Ha pedig jönnek a potentátok, akkor haladó hagyományainknak megfelelően, arra az egy-két órára, amíg itt lesznek, muszáj a „minden nagyon szép, minden nagyon jó” életérzést odalihegni a helyszínre-a gondos gazda látszatát feltálalva a Fővárosi Fontos Embernek Fentről.
Kerül hát rögvest malterosvödör, beton és festék, egyszóval minden, ami ahhoz kell, hogy szorgos kezek sminkelhessék a rogyadozó-foszladozó kastély vonatkozó részét ápolt benyomást keltővé.
De nem pazarolunk feleslegesen. Se munkában, se anyagiakban. Vonatkozó részen ugyanis szigorúan a Nagyon Fontos Emberek szeme által befogható területet kell érteni. Egy kis odafigyeléssel szinte centire ki lehet méricskélni: hol áll meg a kocsi, amiből kiszállnak, merre fognak nézni, mennyit lehet oldalra ellátni.
Így adódott aztán, hogy ha máshol állunk a főhomlokzattal szemben, akkor ezt látjuk:
A „tetthely” közvetlen környezetében csak hat oszlop van, a másik négy pár méterrel odébb áll, azt már úgy lehet hagyni, ahogy van. Ott már igazán elég kérem, ha a romokat körbekerítjük feltűnő színű szalaggal. Azt viszont kell is, mert a mennyezetről többkilós födémdarabok potyognak, akárkit agyonüthetnének. Íme a díszlet, és mögötte a valóság. A fáma szerint anno Patyomkin herceg is így varázsolt színházi díszletekből virágzó falvakat Katalin cárnő éber tekintete elé, hogy az uralkodónő jólétet és gazdagságot tapasztalhasson birodalmában.
Változnak az idők, igaz, de úgy látszik, mi aztán csöppet sem változunk.
P.S.: Most akkor kire kell haragudnunk? Kit kell szidalmaznunk?
A télvíz idején fagyoskodva dolgozó melósokat? A munkálatokat irányító intézményt vagy hivatalt? Nem volna igazunk. Illesse összes „jókívánságunk” azokat a mekkmestereket, akik úgy összekutyultak mindent de mindent, a tulajdonviszonyoktól a használókig, a birtokostól a működtetőig, hogy most már aztán lassan se bába, se gyerek.
O.I.