Ötven évvel ezelőtt fejezte be általános iskolai tanulmányait az az osztály, amelyik a közelmúltban találkozóra érkezett volt iskolája patinás épületébe. Az esemény különlegessége, hogy ők az elmúlt fél évszázad alatt egyetlen egyszer sem szervezték meg az osztálytalálkozót! El lehet képzelni, hogy így mekkora lett a kontraszt: Akik 1974 - ben éretlen kiskamaszként váltak el egymástól, most 50 év elteltével többségükben nyugdíjas nagymama - vagy nagypapaként ültek vissza a „régi" padokba.
Az élet természetes velejárója, hogy az idő múlásával az emlékek nemcsak megszépülnek, hanem a régmúlt eseményei, a hajdani barátok egyre fontosabbá is válnak az ember számára. Így voltak vele ők is, és elhatározták, megpróbálják felkutatni egymást - talán valahogyan csak sikerül összehozni egy találkozót!
- Nem volt egyszerű a feladat - idézi fel a dolog nehézségeit Majer István, aki a Kaposváron élő Somogyi Sarolta mellett az esemény fő szervezője volt. - Hiába van internet, hiába a facebook, ötven év azért mégiscsak ötven év: Változtak a férjes lányoknál a nevek, változtak a lakcímek, némelyeknek többször is, meghaltak a szülők, nagyszülők, akik valaha kapcsolódási pontot jelentettek. Arra azonban mégis jó volt a modern technika, hogy megtapasztalhattuk, mégsem veszett ki teljesen a segíteni akarás a modern világból sem. Felhívásunkat lelkesen osztották a közösségi oldalakon, és végül majdnem mindenkit sikerült megtalálnunk - négy társunkat sajnos már csak a temetőben.
- Az emlékek felidézése közben óhatatlanul kirajzolódhatott egy 50-60 évvel ezelőtti világ képe is. Milyennek képzelje el egy mai fiatal, netán kisdiák az akkori gyerekek mindennapjait?
- Először is beszélnünk kell arról, hogy Marcaliban akkor egy általános iskola volt. A kicsiknek azonban mégsem kellett túl messzire járniuk, mert az alsó tagozat több épületben működött: Gombán, a csatolt városrészekben, az egykori Simon téren, a mai szakmunkásképző épületének egy részében. Néhol még a vezetékes víz is hiányzott, és udvari mellékhelyiségek voltak.
Viszont felső tagozat csak egy helyen volt, a mai Noszlopy iskolában. Minden felsős oda járt. Többnyire gyalog, esetleg biciklivel. A Szigetvári, a Kaposvári vagy Musza Ági a Geisler Eta (ma Komáromi) utcából éppúgy, mint Bokor Klári a marcali hegyszélről, az Orbán kápolna mellékéről, vagy több gombai iskolatársam a Bem, a Damjanich vagy a Noszlopy utcából. Ezeket az utakat naponta kétszer meg kellett tenni, közben még esetleg lemenni a napközibe is ebédelni a régi zárda épületébe, ahol most az IKSZ -ház van. Bármilyen rossz idő vagy éppen hófúvás volt, órakezdésre mindannyian megérkeztünk, még a legtávolabbi utcákból is. Ha manapság valaki megtesz egy ekkora utat, akkor felteszi a facebookra, hogy túlélő túrán szerepelt - teszi hozzá szarkasztikus mosollyal.- Ezt mi akkor természetesnek tartottuk, ehhez alkalmazkodtunk. Olyanra egyáltalán nem emlékszem, hogy valamikor is unatkoztunk volna, mindig akadt valamilyen elfoglaltság. Otthon is mindenféle munkában segítenünk kellett, a gyerekeknek is megvolt az életkoruknak megfelelő feladata a család életében. Ha a szüleim nem értek haza időben a „hegyről”, akkor az előkészített eleséget oda kellett adni a jószágoknak, a nyulak gondozása viszont nálunk a gyerekek dolga volt.
Az iskolában érdekes szakkörök működtek, különböző sportfoglalkozások voltak, akkoriban indult a zeneiskola, ott, ahol az épületben most a könyvtár van. Friss zenei tudományunkat mindjárt hasznosítottuk is, boldogan játszottunk Ősz Lajos bácsi kitűnő fúvószenekarában, vagy ahogyan akkor mondtuk a „rezesbandában”. Az iskolai ünnepségek a főbejárat feletti erkélyről megszólaló harsonaszóval indultak, és büszke voltam, hogy közülük az egyik lehettem. Buzgón modelleztünk, Horváth József tanár bácsival versenyekre jártunk, nem is eredménytelenül. Az ügyesebb osztálytársaim valamilyen sportedzésre jártak, akik sikeresen szerepeltek különböző versenyeken. Csajkás Géza osztálytársam tanárként is a testnevelést választotta.
Ma már nem létezik ilyen, pedig szerintem nagyon hasznos tantárgy volt a gyakorlati foglalkozás. Ezeken az órákon Horányi, később Laskai tanár néni a lányokat főzni, kézimunkázni tanította, Kiss tanár bácsi pedig fúrni- faragni a fiúkat. A háztáji kertészkedés fortélyaival is megismerkedhettünk az iskola gyakorlókertjében.
- Az említetteken kívül kik azok a tanárok, akikre ma is jó szívvel emlékezett vissza a társaság?
A tanárainkat tiszteltük, és jó szívvel emlékezünk rájuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem rendetlenkedtünk, vagy nem követtünk el megbocsátható vagy kevésbé megbocsátható stikliket, hiszen gyerekek voltunk. Van az a mondás, hogy minél öregebb a nagypapa, annál jobb gyerek volt ... Az igazság ezzel szemben az, hogy nem mindig értettük, pláne nem értékeltük egy-egy erélyesebb tanár következetességét. Balogh Laci bácsi például szigorú ember volt, és csak később, felnőttként jöttem rá én is, hogy mindenben igaza volt, a javunkat akarta, és hogy milyen áldott jó ember volt. De a mai napig emlékszem Virág Pista bácsira, és az elmaradhatatlan hegedűjére. Azt tanította nekünk, hogy magyar ember, ha a Himnuszt hallgatja, akkor se mozdulhat meg, ha darázs száll az orrára! Bene Józsi bácsitól olyan matematikai alapokat kaptunk, amelyre biztosan számíthattunk gimnáziumi vagy felsőfokú tanulmányaink alatt. A többiek is nagyszerű tanárok voltak, amit bizonyítanak a tanulmányi versenyeken elért eredmények, és a sok továbbtanuló diák.
- Az osztályfőnök ki volt?
- Azzal kezdeném, hogy a mi gyerekkorunkban Marcali életében meghatározó szerepe volt a két laktanyának, az itt lakó katonacsaládoknak. Az osztályban jócskán akadtak „tisztigyerekek", a tanári karban tisztfeleségek. A hivatásos katonákat sokszor vezényelték az ország egyik végéből a másikba, a család meg költözött velük, mindig nagy volt a jövés-menés, akár tanév közben is. Mi is így jártunk az osztályfőnökünkkel, Grünwald Jánosné Franciska nénivel, akinek a férjét máshova vezényelték, így itt kellett hagynia bennünket. Ezt eléggé zokon vettük, de a dolgok szerencsésen alakultak, mert Kőrösiné Aranka nénit kaptuk helyette. Akit Aranka néni tanított, - és igen sok marcali gyereket tanított - mindenki emlékszik nyelvtanórái kirakós játékára, és azon kevés magyartanár közé tartozott, aki a nyelvtant jobban kedvelte az irodalomnál. Neki is már csak a sírjánál tehettük tiszteletünket a temetőben, ahogy nem élnek már mások sem, akiknek köszönetet mondhatnánk: az említetteken kívül, Németh László, Horváth Istvánné, Bereczk Imre, Simon Erzsi néni.
- Mivel töltötték szabadidejüket a gyerekek abban a régi világban?
- Röviden: bandázással, együtt a barátokkal. Legalábbis a szüleink bandázásnak mondták, ha rossz fát tettünk a tűzre, és ez általában ki is derült. Jó időben kint voltunk a szabad levegőn, rossz időben órák hosszat makaóztunk, kanasztáztunk vagy társasjátékoztunk. Ez azt jelentette, hogy egymással töltöttük az időnket, együtt játszottunk, sokszor estig sztoriztunk, a közösség volt a természetes létezési formánk. Nagyon sajnálom, hogy ez mára már nincs így, mert számtalan előnnyel járt. Nemcsak azért, mert életre szóló, mély barátságok szövődtek, hanem azért is, mert játék közben, szinte észrevétlenül, tapasztalati úton elsajátítottuk a társas együttélés szabályait, ennek megannyi finom rezdülését, ami felnőttként hasznunkra vált.
Mi 1968-tól a Szabadság utcában laktunk, és negyedmagammal alkottuk az itteni brigádot: Lázár Magdi, Búzási Attila, Békési Karcsi - ők unokatestvérek voltak, mindkettőjük anyukája tanítónő, biztos sokan emlékeznek rájuk - és jómagam. Békési Karcsiéknál és Búzási Attiláéknál töltöttük a legtöbb időt, és mivel nekik már volt ritkaságnak számító televíziójuk, mindig ott néztük az adást, kellő áhítattal bámulva az új csodát. Nem sejtettük, hogy ezzel a masinával indul útjára egy olyan technikai fejlődés, ami alapjaiban rengeti meg a régi élet- és közösségi formákat, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig jó irányba.
Ahogy nagyobbak lettünk, pláne gimnazisták, jöttek az új elfoglaltságok, de annak ellenére, hogy nem egy évfolyamba jártunk, reggel mindig megvártuk egymást, és a gimnáziumba is együtt mentünk. Pénteken korábban indultunk, mert a piaci forgatagot nem lehetett kihagyni. Ezek a barátságok nagyon erős alapokon nyugszanak, mert még felnőtt fejjel is kitartanak. Sajnos Attila már nem lehet velünk. Rengeteg időt töltöttünk a könyvtárban, amiben azért a tudás utáni csillapíthatatlan sóvárgás mellett szerepe volt annak is, hogy nagyon csinosak voltak a könyvtáros lányok ... Subicz Ibolyával a mai napig tartjuk a kapcsolatot, többnyire a közösségi oldalon. Hogy még partiképesebbeknek és „menőbbnek” tűnjünk, mielőtt beléptünk az épületbe, a fa alatt stikában elszívtunk egy cigit is.
- Hogyan nézett ki Marcali akkor?
- A mi gyerekkorunkban még nem volt város, területre is jóval kisebb volt. A csatolt városrészek akkoriban még önálló településként élték a mindennapjaikat, bolttal, kocsmával, felvásárlóval, kultúrházzal, templommal, óvodával, iskolával. A településre bevezető utak kivételével többnyire földutakon lehetett közlekedni. Amikor a bandázásunk helyén a Szabadság utcában bottal kijelöltük az utcán a lábtengó helyét, nem kellett attól félnünk, hogy jön egy autó, és újra kell rajzolni. Az utcák többségében nem volt vezetékes víz, gáz, a szennyvízvezeték is később épült ki. Nem volt a mai módon működő rendszeres szemétszállítás sem, igaz, szemét se, egy vidéki családi házban minden hasznosult: ami nem kellett a kutyának vagy a macskának, vagy valamelyik háziállatnak, az még jó lehetett tüzelőnek vagy ment a kert végébe, a trágyadombra. De nekem még élő emlék az a nap is, amikor egészen kicsi koromban Bakonyi Vendel bácsi bekötötte hozzánk a villanyt! Azért nosztalgiázás közben ezekről se feledkezzünk meg.
- Kik voltak az osztályban olyanok, akiket ismerhetünk, mert itt élnek a városban?
- Gergő Karcsi például, azaz dr. Gergő Károly, Marcali nyugdíjas rendőrkapitánya, jelenleg ügyvéd, aki édesapját követte a rendőri pályán, az anyukája, Erzsi néni meg a város közigazgatásában dolgozott évtizedekig. A felesége, Babina Jusztina ma is aktív, egyik köznevelési intézményünk vezetője.
De osztálytársunk volt Horváth Laci, azaz dr. Horváth László ügyvéd is, akinek az egész családja tősgyökeres marcaliakból áll. Mindenkit nem lehet közülük felsorolni, de azért az édesapját megemlíteném, aki sokáig volt a város „pénzügyminisztere”, az édesanyja, a biztosítós Ilonka néni pedig korát meghazudtoló aktivitással jár-kel a városban a mai napig.
Huszonkilencen ballagtunk el, négyen már nem élnek közülünk, többen betegeskednek, volt, aki azért nem tudott eljönni, mert kórházban feküdt éppen. Öt osztálytársunk hollétéről nem tudunk, de próbálunk kutakodni utánuk. Azt viszont jóleső érzéssel állapítottuk meg, hogy különböző területeken és módon ugyan, de valamennyien megtaláltuk a helyünket az életben. Van közöttünk három jogász, több sikeres vállalkozó, kereskedő, egészségügyi szakdolgozó, tanár, mérnök, és az élet más területén dolgozó is.
- Aki mindezt nekünk elmesélte, Majer István, akit Marcaliban mindenek előtt szerteágazó közéleti tevékenysége, önkormányzati szerepvállalása révén ismernek, vajon mire a legbüszkébb az életéből?
- Arra, hogy az unokám már a hatodik generáció családunkban, aki Marcalinak vallhatja magát. Az apai dédapám neve a hősi halottak között szerepel az I. világháborús emlékművön a templom előtt, a Hősök terén, a kisunokám pedig itt kezdte el az általános iskolát. Érdekesség, hogy ő is a gombai óvodába járt, mint a nagypapa, aki később gimnazistaként társadalmi munkában dolgozott annak az iskolának az építésén, ahol most ő is első osztályos: 50-60 év múlva talán majd ő fog mesélni róla, milyen is volt az élet régen, a XXI. század húszas-harmincas éveiben ebben a városban.
Mindkét gyerekem itt él és dolgozik, feleségemmel együtt nyugdíjasok vagyunk, de nem élünk tétlenül. Én viszem tovább a vállalkozásomat. Jól érezzük magunkat itt, amire szükségünk van, az megtalálható a városban, ami mégsem, azt meg el tudjuk érni ...
- Mikor lesz a következő találkozó?
- Nem várhatunk vele újabb ötven évet, mert egyikünk se meri biztosra ígérni, hogy vállalja ötven év múlva a szervezést.
