Meghalt a tanárnő. A tanárnő, aki nemcsak egy iskola belső életének volt meghatározó, jellegzetes alakja, hanem csaknem hatvan éven át volt tanúja és szereplője Marcali mindennapjainak. Azoknak a mozzanatoknak, sorsoknak, épüléseknek és leépüléseknek volt éles szemű megfigyelője, amiknek megtörténtét nem őrzik jegyzőkönyvek, legfeljebb az emberi emlékezet.
Pedig nem is volt idevalósi, sőt! Messzebbről nem is jöhetett volna. Az ország másik végéből, debreceni egyetemről érkezett, 23 évesen, friss diplomás fiatal lányként. Igaz, a cívis városba is messziről repítette a szél: A Mezőföldről származott, az a vidék volt gyermekévei, ifjúkora színtere. Szűkebb hazája, Sárszentmiklós, születésekor még önálló település volt, csak a hatvanas-hetvenes évek nagy összevonási lázában csatolták Sárbogárdhoz. /Ahogy a mi vidékünkön is történt a Marcali környéki korábban önálló, ma már városrészként létező kis falvakkal./
A felnövekvő, minden iránt érdeklődő diáklány élénk fantáziáját megtermékenyítette a történelmi hagyományokban gazdag táj megannyi titka. A tájé, amely besenyők és kelták, longobárdok, gótok, gepidák emlékét őrzi, sorsát meg Zichyk és Esterházyk szelleme formálta. Ott nőtt fel, ahol Tompa Mihály tanított és Kossuth Zsuzsanna lakott valamikor, ahonnan csak karnyújtásnyira van Mezőszilas, Németh László választott hazája, vagy Németkér, Nádas Péter álmainak netovábbja. Mára már az is történelem, de neki még személyesen megélt tapasztalat volt, amint nyolcadikos nagylányként érzékelhette, ahogy megindulnak a sárbogárdi szovjet laktanyából a „testvéri tankok” Budapestre, a forradalom vérbefojtására.
Nem csoda, hogy a humán tudományokban mélyült el, és magyar-történelem szakon folytatta tanulmányait a debreceni egyetemen. Ezek az egyetemi évek az 1956-ot követő első évtizedre estek, a tanárok meg a diákok többsége lélekben - de akár tettekben is -a vert sereg katonája volt. Olyasmiről is szó esett itt, aminek a hivatalos oktatásirányítás nem kívánt hangsúlyt adni - például a Gulag poklából, szibériai száműzetéséből végre kiszabadult, marcali születésű író, Lengyel József műveiről ...
Marcali neve nem volt tehát ismeretlen számára, ha az egyetemi nagyváros nyüzsgése, pezsgő kulturális élete után nagy változást jelentett is a csendes kis település, a maga pár ezer lakosával, idegennek semmi esetre sem tűnt: a régi otthon megszokott ritmusát, a gyerekkor, a szülőföld hangulatát idézte meg.
Lázas érdeklődéssel vetette bele magát Marcali, a környék hagyományainak megismerésébe, és büszkeséggel mondhatjuk, volt mit találnia! A hely, ahova érkezett, Marczali Henrik és Noszlopy Gáspár földje, a Kozma-család és Bethlen István emlékét őrzi, nemcsak Lengyel József indult innen, hanem Bernáth Aurél is, a közelben pedig itt van Nikla, ahol a világirodalmi rangú költő, Berzsenyi „remetéskedett”.
Beilleszkedését megkönnyítette a gimnázium tantestülete is, ami igazi szellemi műhelynek bizonyult, termékeny vitákat, érdemi eszmecseréket lehetett folytatni, szakterületén például a történelemtanár Gál Józseffel vagy a magyartanár Osváth Annával, akivel hamar közel kerültek egymáshoz.
Nagy örömet szerzett neki az is, hogy a szeme előtt nevelődött fel pár év különbséggel egy egész történészgeneráció, amely nagy nevet szerzett magának a hazai, esetenként a nemzetközi tudományos életben: Jáger Márta, Knapp Éva, Tomisa Ilona, Ihász István.
Marcali ugyan akkoriban még város se volt, de járási székhelyként, intézményei révén jelentős súlyú humán értelmiséggel bírt. Ez az értelmiség őrzött még magában valamit a régi néptanítók, doktorbácsik küldetéstudatából, fontosnak tartotta a szellemi igényességet, a pallérozottságot. Konkurencia híján az iskolák sokkal nagyobb ráhatással bírtak a diákokra, akik szabadidejük nagy részét a település könyvtárában töltötték. Ez a könyvtár amolyan helyi fórumként is funkcionált, ahol az „öregurak” nyelvművelő klubjától a gimnazisták önképző köréig számtalan spontán műhely működött. Kiváló könyvtárosok - Scheiber Jutka, Laczkovics Marica, Subicz Ibolya, Varga Róbert - gyakorolták itt hivatásukat, a kötelezőnél messze-messze nagyobb odaadással. Szopori Mária is hamar otthonra lelt ebben a közegben, mindennapos látogatóként hamarosan szinte családtagnak számított.
Amikor élete első munkahelyére idekerült a gimnáziumba, először kollégiumi nevelőnek alkalmazták, lakása nem volt, otthona a kollégiumi szolgálati szoba lett.
A diákok hozzászoktak állandó jelenlétéhez, hamarosan azt is kitapasztalták, hogy ez egyúttal állandó elérhetőséget is jelent. Hogy nincsenek hivatali órák, Mária nénihez bármikor bármivel be lehet kopogni, mindenre és mindenkire van gondja. / Azt persze nem állíthatjuk, hogy ennek a kitüntető figyelemnek a kicsit vásottabb legények mindig annyira örültek volna./ Magánélete lassan teljesen felolvadt a kollégium közösségében, a fiatal lányból itt és így lett mindenki Mária nénije. „A” Mária néni.
Teltek-múltak az évek, lett lakása is, tanítani is többet tanított, a kollégiumi élet is megváltozott, az ő életmódja azonban a régi maradt, legfeljebb a színtere változott. Továbbra is az intézményben élt, csak nem a kollégiumi, hanem a tanári szobában, az íróasztalán felhalmozott, égigérő könyvkupac mögött üldögélve.
Reggelente frissen főzött kávéval és friss hírekkel várta kollégáit. Az internet előtti világban nem volt egyszerű mutatvány hozzájutni a hivatalos propagandától eltérő hírekhez, ő viszont éjszakánként kisrádióját bűvölgetve „behozta” a Szabad Európa fontosabb hírműsorait, hogy tájékoztatni tudja azokat a tanártársait, akik ezt igényelték. Útban az iskolába pedig elkanyarodott Margit néni kis trafikjához, megvásárolni a napilapokat, aktuálisan megjelenő folyóiratokat. Mire eljött a nagyszünet, addigra már feldolgozta - elemezte az olvasottakat, miközben gondosan másolta - terjesztette a kolléganőjétől kapott szamizdat kiadványokat. /
Ez utóbbi tevékenységéért egyszer a születésnapjára két kollégájától egy, lényeglátó iróniával megrajzolt emléklapot kapott ajándékba: a híres kódexmásoló apácáról, Ráskai Leáról elnevezett, egyszer használatos díjat./
Amolyan világi szerzetesként élt, a tanári-értelmiségi hivatás kolostorába zárva. Lakása igazából csak alvásra szolgált, élni az iskolában és jelenlegi meg volt tanítványai életében élt. Mindent és mindenkit számon tartott, nem létezhetett a városban kulturális esemény érdeklődő jelenléte nélkül. Valahogy összenőtt Marcalival, több ezer tanítványával, több száz kollégájával, akiket korra-nemre való tekintet nélkül többnyire fiamnak szólított.
Elnéző, megbocsátó szeretettel viszonyult az emberi gyarlósághoz, ahogyan saját magát is tudta kellő öniróniával szemlélni. A személyiségéből sugárzó jóindulat tette olykor sebezhetővé, olykor igazságtalanná vagy indulatossá is: a hozzá közeledők tisztességében nem kételkedett, ez méltatlan helyzetekbe is tudta sodorni.
Életformáján a nyugdíjas évek csak annyit változtattak, hogy hivatalosan nem tartott órákat, de ha diákok kérdezték, szívesen beszélt nekik-velük bármilyen témáról, ajánlott olvasnivalót, felhívta figyelmüket filmekre, kiállításokra, marcali eseményekre.
Egészsége évről évre romlott, az utóbbi években már látványosan. Halála után földi maradványai visszakerültek oda, ahonnan egykor elindult evilági útjára: Sárszentmiklósra.
Elment a tanárnő. De különös lénye, egyedi, összetéveszthetetlen egyéniségének emléke mindaddig velünk marad, amíg lesznek, akik gondolnak rá.
És lesznek. Mert hatása tovább munkál majd annyi mindenben: „nem a fűben, a fákban, hanem az egészben”