A kislány a Bakonyalján nevelkedett, Zirc és Pannonhalma között nagyjából félúton. Szemet gyönyörködtető táj, idilli falusi környezet, dolgos, szerető család: igazán minden adott hozzá, hogy a négy testvér - két lányka, két fiú - egy boldog, gondtalan gyerekkor mindennapjait élhesse. Nem így lett ... Nem így lett, mert a politika, mint már annyiszor az emberiség történetében, otromba mancsával beletenyerelt az életükbe. Az ötvenes éveket írták akkor.
- Nagy munkabírású, szorgalmas emberek voltak a felmenőim - idézi fel a családi emlékeket Mihalicsné Kemény Mária, a Marylla, azaz a „Bőrdíszmű” ügyvezetője. - A tekintélyes, jól működő középparaszti birtokon gazdálkodó nagyapám sváb lányt hozott feleségnek a házhoz, akivel tovább gyarapították a család vagyonát. Tágas, szép házat építettek otthonuknak, a gazdaságot modernizálták, gépesítették. Hangyaszorgalmukkal, józan, takarékos életvitelükkel rangot vívtak ki maguknak a faluban. A szépen felfele ívelő életutat a háború törte meg először. A házat találat érte, leégett. Újjáépítették. Abban a háború utáni nincstelen világban! El lehet képzelni, milyen áldozatok árán lehetett ezt véghezvinni.
- Lassan visszatérhetett az élet a régi kerékvágásba? A háború végetért, a sebek is gyógyulgattak.
- Igen, úgy nézett ki. Édesapám szerencsésen túlélte a háborút, és abban is szerencséje volt, hogy amerikai hadifogságba került, ahonnan épségben, nemsokára haza jöhetett. Lett fiatal, friss erő, akire számítani lehetett a munkában, és ő nagy kedvet is érzett magában a gazdálkodáshoz. Megnősült, és a szó minden értelmében elkezdett gyarapodni a család.
- De megint történt valami ...
- Történt. Kuláknak nyilvánították őket, és szépen, sorban mindenüket elvették. A maguknak, a maguk erejéből felépített, a tűz után még
egyszer megépített otthonukból kiebrudalták őket, és egy jóval kisebb házba zsúfolták össze a családot. Onnan nézhették naponta, hogy az övékébe betelepített családok hogyan lakják le a szemük előtt a házat, ami az otthonuk volt.
A föld meg természetesen a tsz - ben végezte, a sok drága géppel, mindennel együtt - nem lehetett ugrálni, muszáj volt engedelmeskedni. Lehetett újra a nulláról indulni. A szűk család anyai nagyanyám házában húzta meg magát, édesapám felnőtt fejjel nekiállt továbbtanulni. Ha rá gondolok, ma is így látom őt: esténként a könyvei fölé hajol. Tudásával, tisztességes munkájával az új helyzetben is megállta a helyét, növénytermesztési ágazatvezetőként ment nyugdíjba.
- Tőle mit tanultál? Mit kaptál útravalónak az életre?
- Elsősorban azt, hogy az életben mindenért keményen meg kell dolgozni, és alkalmazkodni kell a körülményekhez, nincs mese. Az ő példájukat látva belém ivódott, hogy mindig, minden helyzetből fel lehet és fel is kell állni. Sokszor elmondta, tanulni kell,mert a tudás az egyetlen, amit soha senki nem tud elvenni tőlünk.
- Mi lett a házzal? Később, amikor már enyhült a szorítás, voltak, akik visszakapták az otthonukat, vagy legalább egy részét. Ilyenre Marcaliban is akadt példa.
- A házzal? Volt folytatása a történetnek, igen. Mi is visszaigényeltük, amikor mód nyílt rá,és a sok utánajárásnak lett is eredménye, visszakaptuk. De a lakókkal együtt, akiket nem lehetett elküldeni onnan. Ám az eljárás roppant jogszerű és méltányos volt ránk nézve, még lakbért is kellett nekünk fizetniük: ez olyan kevés volt, hogy a ház éves kéményseprői díját se tudtuk belőle kifizetni. Sőt! Nemcsak anyagilag jártunk rosszabbul, hogy újra háztulajdonosok lettünk, hanem még röghöz is kötöttük magunkat vele.Akkor olyan törvény volt, hogy egy család tulajdonában csak egy lakás lehet, és mivel nekünk ezzel már lett egy, se venni se építeni nem tudtunk magunknak, hiába spóroltuk össze a rávalót.Teljesen kilátástalan helyzetbe kerültünk.A nagyszüleim beleroppantak ebbe az egészbe, egymást követve, hamarosan meg is haltak.
- Közgazdasági pályára hogyan kerültél?
- Sokáig nem dőlt el, merre induljak. Vonzott a mezőgazdaság is, nagyon szerettem édesapámmal a határt járni. Viszont a matematikát is szerettem, a számok egyértelmű világában otthon éreztem magam. Pápára mentem középiskolába, főiskolára pedig Zalaegerszegre.
- Na és hogyan keveredtél Marcaliba?
- Ide jöttem férjhez. Egy kicsit a véletlen révén, egy kicsit talán a sors által is támogatottan.
A gólyabált szerveztük a főiskolán, és én kaptam a feladatot, hogy zenekart találjak. De annyira rövid volt az idő,hogy égen-földön sehol nem találtunk senkit. Nem csoda, ősz volt, a szüreti bálok, lakodalmak, az összes többi gólyabál ideje. Végül egyik iskolatársunknak Marcaliban sikerült szerezni egy zenekart. Őket kísérte el Mihalics Géza. Ő akkor már megkapta a katonai behívóját, és úgy gondolta, mielőtt el kell búcsúznia a szabad élettől, a bevonulás előtt még mulat egy jót. Így ismerkedtünk meg egymással: Azt hitte, csak két évre köszön el az önálló civil élettől, de ekkor elkezdődött egy másik kötelék. Egy olyan, ami egy életre szól.
- Ismerve a korabeli közlekedési viszonyokat, nemigen tűnhetett járható útnak hosszú távon fenntartani ezt a kapcsolatot - te Zalaegerszegen tanulsz, Géza pedig Marcaliban katona.
- Persze hogy nem. De a sors másként akarta, és szinte hihetetlen módon sietett a segítségünkre. A laktanyában, mint műszaki ember, Géza a parancsnok sofőrje lett, a marcali laktanya pedig Zalaegerszeghez tartozott. A főnöknek rendszeresen és elég sűrűn kellett a központba járnia. Ilyen szerencsés véletlenek szinte csak a mesében vannak.
- A Mihalics - család, ahova kerültél, eléggé ismert volt Marcaliban.
- Igen. Főleg az apósom révén, aki egy hihetetlenül színes egyéniség. Érdekes, ő is a katonaság révén talált feleséget magának, akárcsak évtizedekkel később a fia. Ő a repülősöknél szolgált Pápán, az anyósom odavaló lány volt. Arról a vidékről jött Marcaliba, ahonnan én is ...
A papa környékbeli, Somogyfajszról származik. Mondhatni, egész életében műszaki vonalon dolgozott, de a világon minden érdekelte, és érdekli ma is: a képeslap- és éremgyűjtéstől az asztaliteniszen át a motorsportig. Ez utóbbiban országos bajnok volt, a városban pedig a pingpong -szakosztály szervezésében és irányításában szerzett érdemeket.
Ő volt annak idején az első gépjárművezető-oktató Marcaliban, és a mai napig vezet. Igaz, ma már csak egy korlátozott sebességű kisautót - 93 éves ...
Kis technikai segítséggel ugyan, de a közelmúltban még egy régi értékpapírra is licitált, internetes árverésen.
Klári mama eredetileg fodrász volt, de talán jobban emlékeznek rá a kórház kartonozójából vagy a bedolgozó kézimunkázók köréből. 89 éves, és a mai napig kevés segítséggel ellátja a háztartást. Nemcsak megfőz ám, hanem hetente többször süt is, még kelt tésztákat is .
Szépen megvannak együtt.
Még nem forrott ki, mi legyen annak az értékes - és a marcaliak által jól ismert - gyűjteménynek a sorsa, amit az apósom egy élet munkájával felépített, de mindenképpen azt szeretnénk, ha a család gondozásában maradna, valaki közülünk továbbvinné.
- A férjed üzemmérnök, autógépész, akinek az életét a rendszerváltás ugyanúgy átformálta, akárcsak a tiedét.
- Azt hiszem a városban őt nem elsősorban a Volán vagy az IKR kötelékében végzett munkája révén ismerik, hanem az Opel által. Amikor az AFIT privatizációja zajlott, olyan törvény volt életben, hogy az ilyen típusú cég működtetéséhez szakirányú felsőfokú végzettségű embert is kellett alkalmazni, így került képbe Géza. A vállalkozás szépen fejlődött, a lendületet a 2008-as gazdasági válság törte meg. Aki jár-kel az országban, láthatja, hogy mindenfelé kihasználatlanul állnak, vagy teljesen más funkcióval működnek a hitelekből felépített, csillogóbbnál csillogóbb autószalonok. Ahogy másokat, az Opelt is megroppantotta a válság autókereskedelemre gyakorolt hatása. Nem volt irigylésre méltó állapot, de tudtunk alkalmazkodni az új helyzethez, sikerült talpra állni. Nem volt egyszerű. Hiába, azt mindig be kell kalkulálni, hogy a vállalkozás kockázattal is jár.
A férjem ma már nyugdíjas, de nem él tétlenül. Besegít a családi vállalkozásba, kertészkedik, szőlészkedik. Nemcsak a műszaki beállítottságot, hanem a sport szeretetét is örökölte az édesapjától. Sokáig kosárlabdázott a marcali csapatban, ez ma már a múlté, de a tenisz ma is fontos szerepet játszik az életében. Amit nem is gondoltam volna: Nagyon szoros és bensőséges a kapcsolata a három kisunokánkkal, Csodálatosan megtalálják a hangot egymással.
- Több, mint negyven éve élsz Marcaliban, de dolgozni nem a városban kezdtél.
- Először a környékbeli falvakban helyezkedtem el, Pusztakovácsiban, a sáripusztai szociális otthonban, a marcali ÁFÉSZ-nél. Közben megszülettek a gyerekeim, a kicsik mellett nem lett volna ésszerű az ingázás, helyben kerestem munkát. 1986-ban kerültem a Bőrdíszműbe számviteli csoportvezetőnek. Ezzel végérvényesen megtaláltam a helyem, ma is itt vagyok. Más feladatkörben és más körülmények között ugyan, de közel negyven éve dolgozom itt.
- A helyszín és a tevékenységi kör valóban ugyanaz, de a szerep egészen más.Egy állami vállalat alkalmazottjából egy kft. ügyvezetője és részben tulajdonosa lettél.
- El szokták sütni azt a poént, hogy vannak, akik jókor voltak jó helyen. Ez részben igaz is, mert ez a lehetőség csak akkor és ott adódott, a kilencvenes évek elején. És az is igaz, hogy aki egy adott vállalatnál dolgozott, és rálátott a helyzetre, lényegesen előnyösebb pozícióból indulhatott. De azért az is kellett, hogy az ember tudjon is, és merjen is élni a lehetőséggel. Akkor senki se tudhatta, mi sül ki ebből, nagy kockázatot kellett vállalni. Ahhoz, hogy bele merjünk vágni - többes számban fogalmazok, mert társaim is voltak: VlasitsnéOlbrich Margit és Juhász Mihály -, az is hozzásegített, hogy ebben a cégben már a nyolcvanas években is a kreativitás, az önálló gondolkodás, a kezdeményező-készség számított alapértéknek. Erre támaszkodhattunk mint tapasztalatra, de hogy mi lesz a jövő, arról nem lehetett fogalmunk.
Ezt az üzemet nem „kibulizta” valaki magának, hanem dolgozói többségi tulajdonba került, 104 tulajdonossal. Azóta történtek változások, ma negyven körül vagyunk, bár éppen mostanában emelkedik ez a szám: sajnos, ahogy múlik az idő, egyre több a haláleset a régiek között, az örökösök száma pedig változó.
- Elég hamar szembesülhettetek a kockázatvállalás árnyoldalaival is, hiszen pár év alatt látványosan összeomlott a hazai könnyűipar.
- Ennek szerintem két fő oka volt.A privatizációban megjelent külföldi cégek nem annyira termelőegységeket,hanem inkább piacot akartak maguknak vásárolni. Ahogy sikerült megkaparintani egy céget, ugyanazzal a lendülettel be is zárták, abban a pillanatban, ahogy módjuk nyílt rá. Akik viszont továbbra is termelni akartak, azok az olcsó magyar munkaerőre alapozták üzleti terveiket. Közben azonban nálunk is emelkedni kezdtek a bérek,a szabad kereskedelemmel pedig elárasztották a piacot a lényegesen olcsóbb kínai termékek.
Mi akkor felmértük, hogy ezzel konkurálni nem lehet. Kerestük a reálisnak látszó kitörési pontokat,és a minőségben találtuk meg a járható utat. Minőségirányítási rendszert vezettünk be, felépítettük a fejlesztési elképzeléseinknek megfelelő gépparkot, hangsúlyossá tettük a folyamatos képzést. Magam is újra iskolapadba ültem, marketing menedzser szakközgazdász képesítést szereztem Pécsett, a Janus Pannonius Tudományegyetemen.
Az idő bennünket igazolt, a cég talpon maradt, ma is áll.Nemsokára azonban félig-meddig már nélkülem ...
- Nyugdíjba készülsz? Hogyan tovább Bőrdíszmű?
- Nyugodt lelkiismerettel megyek el nyugdíjba, úgy érzem, megfontoltan készítettük elő a váltást. A folyamatosság biztosítva van, Marton Ferenc kerül a helyemre, aki nem sokkal utánam került a Bőrdíszműbe. Műszaki igazgatóként vele együtt vezettük a vállalkozást. Irodavezetőként fog mellette dolgozni a lányom, Andrea, aki kellő tapasztalatot szerzett a jelenlegi munkahelyén. A szakmája is idevágó, vállalatirányítást és - gazdálkodást tanult a Szent István Egyetemen, angol nyelvtudását pedig Ausztráliában tökéletesítette. Mostani feladatkörétől sem fog megválni, megfelelő segítséggel meg fog tudni birkózni a teendőivel.
A jövőben én csak gazdasági tanácsadóként leszek jelen a cég életében, most már szeretnék kicsit pihenni is, kicsit élvezni még a nyugdíjas éveket.
- Andrea lányodról most hallhattunk, de van egy fiad is. Vele mi van?
- Zoltán Kaposváron él a családjával, a felesége gyógytestnevelő. Ő nemzetközi kapcsolatok szakon végzett, és egy napelem - telepítő cégnél dolgozik. Három gyereket nevelnek, bennük sok örömünk telik nekünk is. Ha nem is élnek Marcaliban,szoros kapcsolatot tudunk tartani - manapság Kaposvár időben közelebb van, mint annak idején nekem Pusztakovácsi, ahova naponta kijártam.
- Arról már beszéltél, mit hoztál magaddal útravalóul az életre a családodból,de mit tettek hozzá ehhez a Marcaliban eltöltött évek?
- Itt is tevékeny, dolgos, szorgalmas családba kerültem. A férjemmel mi valahogy mindig erősítettük egymást vállalkozószellemben, és ez a kritikus helyzetekben lendületet adott mindkettőnknek. Megsokszorozza az ember erejét, ha a mellette állók maguk is hisznek a kockázatvállalás értelmében.
A családomban, a munkámban és a városban is otthonra leltem itt.
Amikor idekerültem, ha mentünk haza látogatóba és elértünk oda, ahol már látszanak Pannonhalma körvonalai, elöntötte a melegség a szívemet: Itthon vagyok, megérkeztem, ez a táj a legszebb a világon.
Ma már ugyanezt érzem, ha visszafelé jövünk, meglátom a Balatont, és elénk tárul a somogyi táj.