Alkotói díjat adományozott a Városi önkormányzat idén Héger Györgynek, a Honvéd Nyugállományúak Klubja leköszönő helyi elnökének.Alkotói díjat adományozott a Városi önkormányzat idén Héger Györgynek, a Honvéd Nyugállományúak Klubja leköszönő helyi elnökének.- Sokan ismernek a városban, nemcsak katonai körökben, azon kívül is.
Tősgyökeres marcali vagy?
- Én már itt születtem, de a család eredetileg nem idevalósi. A szülőházam ma is megvan a Templom utcában, az Ősz Orsiék laknak most ott. Ez az épület a szó szoros értelmében véve is a szülőházam: Akkor még otthon szültek az asszonyok, a véletlen meg úgy hozta, hogy a szomszédasszony is éppen akkor vajúdott, amikor anyám, a bába szegény oda-vissza futkosott a két nő között. Így lettünk születési „ikrek” Horváth Marikával. 1946-ban történt ez, alig a háború után, el lehet képzelni, milyen idők jártak akkor.
A család apai ágon egy kis Tolna megyei településről, Hőgyészről származik, az a környék hódoltsági terület volt, a kipusztult lakosság helyére sváb telepeseket hoztak, ekkor kerültek az őseim Magyarországra. Nagyanyám még erősen törte a magyart, boltba a nagyapám járt, ő könnyebben tudta megértetni magát, jobban beszélte a nyelvet. A két világháború között még a falu háromnegyede sváb volt, mára ez alig tíz százalék.Nagyapám ácsmester volt, a fiait, apámat meg az öccsét kötélgyártónak taníttatta. Már állt a háború, amikor apám idekeveredett Marcaliba, Friss Sándor köteleshez, és amikor a mester meghalt, ő vette át az üzletet. De hamarosan megjött a behívója, ezért Jóska bátyámat, az öccsét kérte meg, jöjjön ide, és vigye tovább a boltot, vegye át a műhely vezetését. Apám hazakerült ugyan 43-ban, de alighogy elkezdett dolgozni, a front is ideért. Az üzletet bombatalálat érte, megint lehetett mindent elölről kezdeni.
A kötelesek akkoriban sokat jártak vásárokra, piacokra, főleg ott lehetett az árut értékesíteni.Volt Balatonújlakon egy jól működő, híres fogadó, a hosszú utakról hazatérő mesteremberek ott szoktak megállni megpihenni kicsit. Addig-addig pihengettek a Lukácsék kocsmájában, amíg apám szeme megakadt a takaros kocsmároslányon, nemsokára az esküvő is megvolt. Anyai ágon tehát újlaki eredetű a család, ma is élnek ott rokonaim, Zsuzsi unokahúgom onnan jár be Marcaliba dolgozni az öregek otthonába. Szilvi unokatestvérem ugyan Kéthelyen lakik, de az ő Gréti lányának is van köze Marcalihoz - nemrég nyitottak üzletet a Kopári sarkon.
- Édesapád volt az első, aki idejött, őt követte a nagybátyád, aki szintén itt alapított családot. De hogyan keveredtek ide a hőgyészi nagyszülők?
- Az egy kicsit kalandos is volt, egy kicsit veszélyes is. A vásározók ugye többfelé megfordultak, több mindent láttak-hallottak, időben hírét vették, hogy viszik a svábokat Németországba. Villámgyorsan kellett cselekedni, hogy megmentse a szüleit, apám idelopta őket hozzánk. Egymás hegyén-hátán laktunk ugyan, de együtt maradhatott a család. Ilyen egyszerű a magyarázata, miért is van ma már csak egy maroknyi sváb Hőgyészen. Az otthonaikból kiebrudaltak házaikba bukovinai székelyeket hoztak, földönfutóvá tett a politika mindenkit, nehezen gyógyuló sebeket ejtve a szerencsétlen embereken.
Marcali focicsapata és a két "mentor": Bősz Ádám és Bognár Béla
- Az önszántából vagy kényszerűségből idekeveredett család gyökeret eresztett a városban. Hogyan folytatódik a történet?
- Beindult lassan az üzlet, persze nem magától. Rengeteg munka, szorgalom, kitartás kellett ahhoz. Az albérletből saját otthon lett a Kossuth utcában, új műhely is épült. Egyre jobban ment a bolt, olyannyira, hogy a két testvér külön tudott válni, mindegyikük önállóan vihette a saját vállalkozását. Közben született egy húgom is, aki felnőve, tanulmányait befejezve, szintén itt alapított családot, ma is itt él. Hivatalosan Csiszár Lászlóné a neve, de mindenki csak úgy hívja, a Héger Hugi. Sok marcali kisgyereket tanított, nevelt, a Mikszáth Iskolából ment nyugdíjba. Az ő gyerekei viszont már messzire repültek a marcali fészekből - Gyuri fia, aki egyébként négygyerekes családapa, Ausztráliában talált otthonra.
- Vannak-e gyerekkori emlékeid a régi Marcaliról?
- Mi az hogy! Ma is el tudom egymás után sorolni a házakat a Kossuth utcában, melyikben kik laktak. Ahogy reggelente iskolába mentünk, az utca végéről elindultak az elsők, és a gyalogmenetbe szépen sorban csatlakoztak be a házakból a többiek, Budvig Jutkától Németh Elzáig. Mire fölértünk a mai Noszlopy Iskoláig, amit mindenki csak polgári iskolaként ismert, egész kis osztag képződött belőlünk. Az épület akkor még teljes szépségében, eredeti pompájában ragyogott, nem csúfították el barbár elmék a hozzáépítéssel. Megvolt a szimmetrikusan képzett két bejárat a déli és az északi oldalon is, egyik a fiúknak, a másik a lányoknak, nem volt szabad keveredni egymással, a két szárny szigorúan el volt választva egymástól. Azért az igazán életbevágó dolgokban meg tudtuk találni a kiskaput egymáshoz, ilyen volt például az orosz dolgozat kérdése. Ezt ugyanis a párhuzamos lányosztály egy órával előttünk írta, így kézenfekvő volt a megoldás, szünetben majd átcsempészik nekünk a válaszokat. Ezeket be is másoltuk szépen a füzeteinkbe, gondosan ügyelve rá, hogy mindenki csak egy-két jegyet javítson a saját színvonalán, nehogy kiderüljön a turpisság. Néztünk is értetlenkedve, amikor Paál Ica néni behozta a nagy halom egyes dolgozatot. Pedig nem volt nehéz rájönnie a puskázásra - nem írtuk át a nőnemet hímnemre, ahol kellett volna ...
- Gimnáziumba is itt jártál?
- Igen. Cigott Irénke tanárnőnek mi voltunk az első osztálya, a mi regnálásunk alatt ment férjhez Táncos Miklós tanár úrhoz. A kamaszkor együtt átélt évei hihetetlenül össze tudják kovácsolni a fiatalokat: Lassan hatvan éve lesz, hogy leérettségiztünk, többen nincsenek már köztünk sajnos, de akik élünk, ma is összetartunk, és bármiben számíthatunk egymásra.Vannak, akik igen messzire kerültek - Szabó Győző Venezuelába például -, de többen is itt maradtunk a városban. Bereck Tibor, Mezei Lajos, Cserneczky Margitka / dr. Navracsics Lászlóné / vagy Németh Elza / Kiss Lajosné / évtizedeket dolgoztak végig a városban, a városért.
Szerettük az iskolát, fiatalok voltunk, mindenkibe szerelmesek voltunk, és hát persze, rendetlenkedtünk is, belefért egy kis csibészség is, de a tanárainkra felnéztünk, tiszteltük őket. Közösségi programjaink a kor szelleméhez igazodtak: Gál tanár úr a nagyatádi gimibe vitt el bennünket, hogy testvériskolai kapcsolatot szervezzünk, Ambrus tanár úr meg színdarabot tanított be nekünk, amivel jártuk a környező falvakat. Nagyon élveztük, ma is jól emlékszem az egészre - Karinthy frigyes Visszakérem az iskolapénzt című darabját adtuk elő, dalbetétekkel fűszerezve. Ez utóbbiakat Zsankó Kati énekelte, aki később a Kultúrház vezetője lett Marcaliban.
Ambrus tanár úrnak számtalan „beceneve” volt, tartottunk tőle rendesen, de egyszerűen lenyűgözött bennünket hatalmas tudása, széleskörű műveltsége. Nem kémiaszakos volt, de amikor úgy hozta a helyzet, hogy váratlanul be kellett ugrania hozzánk helyettesíteni, olyan kémiaórát tartott, hogy tátva maradt a szánk.
Mi nem tetszik Gyurika?
- Hogyan alakult az életed érettségi után?
- Székesfehérvárra kerültem, elektroműszerésznek tanultam. Abban az időben még volt kötelező katonai szolgálat, én is megkaptam a behívómat. De ki lehetett váltani a sorkatonaságot tartalékos tiszti iskolával, és én ezt választottam. Híradósnak tanultam Vácott, alhadnagyként végeztem, de nem maradtam a seregben, leszereltem. Akkortájt indult Marcaliban a kondenzátorüzem, az ELKO, ott helyezkedtem el az eredeti szakmámban. Kontra Sanyi, Csécs Gyuszi voltak a munkatársaim. Pár év után váltottam, elmentem az Állami Biztosítóhoz, ott sokkal jobban lehetett keresni, meg a munkaidő is kötetlen volt.
Volt azonban valami, ami egyre kellemetlenebbül zavarta a napi munká: Mint tartalékos híradóst, állandóan behívtak hosszabb-rövidebb időre katonai szolgálatra. Olyan is volt, hogy több hónapra, és jó messzire. Az egyik bizosítós kolléganőm, Magyarné Éva katonatiszt-feleség volt, és ő adta az ötletet: ha már ennyit katonáskodom, akkor érdemes volna a hivatásos szolgálatot választanom, itt, Marcaliban. Megfogadtam a tanácsát, és bevonultam, ide, a belső laktanyába.
MHSZ: marcaliak gyűrűjében
- Nem volt furcsa ennyi idő elteltével újra katonáskodni?
Nem, mert én civilként se szakadtam el soha teljesen a seregtől. Az MHSZ / Magyar Honvédelmi Szövetség - hogy a fiatalabbak is értsék / kötelékében folyamatosan tevékenykedtem, távírászokat oktattam, különböző versenyekre jártunk a marcali csapattal. Mindig nagyon jól szerepeltünk, fönn hordtuk az orrunkat, törvényszerű volt már, hogy egyszer nagyot koppanjunk. El is jött ez a pillanat, hamarosan ...Felmenő rendszerű országos bajnokság járási fordulóját rendezték, itt, Marcalinál. Formális, tét nélküli bulinak tekintettük az egészet, még térképész is volt a csapatunkban, félvállról vettük az egészet. Hát kérem úgy eltévedtünk a Fácánosban, hogy azt már éreztük, hogy mindenki megverhetett bennünket, a kérdés csak az volt, egyáltalán odatalálunk-e, ahova kell. Fölcsillant a szemünk, amikor ismerős helyre keveredtünk ki a reménytelen bolyongás után, a bizei bakterházhoz. Ráadásul még egy idős bácsi is kapirgált ott, akitől meg tudtuk kérdezni, látott-e erre katonákat. Megkönnyebbültünk, amikor igennel válaszolt, de aztán hozzátette a kisöreg: valamikor 1944-45 telén volt az. Már az egész verseny régen befejeződött, a sátrakat bontották, amikor megszégyenülten odakullogtunk. Kitűnő lecke volt, hogy ideje visszavenni a nagy arcunkból.
- Kevés szó esett eddig a magánéletedről.
- A szüleim meghaltak már, a család életét sajnos több tragédia is beárnyékolta, de muszáj volt újra és újra talpraállni. Manyi, a feleségem fiatalon elhunyt, ő műtősnő volt a kórházban, biztos akadnak, akik emlékeznek rá. Erzsivel, a párommal már több, mint húsz éve vagyunk együtt, és mivel nekem nem született gyerekem, az ő lányai, Barbara és Melinda révén lett nekem is családom. Éppen a napokban fogunk „bővülni”, az unoka, Julcsi bármelyik pillanatban világra hozhatja a dédunokát, a kis Mártont.
- Reméljük, hamarosan gratulálhatunk. Marcali azelőtt igazi katonaváros volt, ennek vége lett. Hogyan éltétek meg tisztként, belülről ezt az egészet?
- Én személyese mondhatni szerencsésen. Amikor megszűnt a laktanya, nekem mindennel együtt már megvolt a nyugdíjazáshoz szükséges 25 évem, elmehettem nyugdíjba. De sok tiszttársam ezt nem tudta megtenni, nekik két választásuk volt. Vagy maradtak a seregben, és családostól szedhették a sátorfájukat, mehettek a kijelölt új szolgálati helyre, esetleg ha a családot nem lehetett vinni, akkor jöhetett a kétlaki élet. Vagy leszereltek, és megpróbáltak a civil szférában munkát találni. Kár volna szépíteni, óriási trauma volt - a honvédségnél biztosabb munkahelyet el se tudtunk képzelni addig ...Egy reggel a mindennapi rutin szerint tiszti gyűlést hívott össze Hornok parancsnok elvtárs, aki közölte velünk, hogy mától kezdve egyikünk se elvtárs, hanem mostantól a hivatalos megszólítás „bajtárs”. A következő tiszti gyűlésen tehát már mint bajtársak jelentünk meg, de onnan meg már urakként távoztunk. És amire urak lettünk, megszűnt a munkahelyünk.
- A városi kitüntetést a klub leköszönő elnökeként kaptad, eddigi munkád elismeréseként. Mit lehet tudni erről az egyesületről?
- A Honvéd Nyugállományúak Klubja eredetileg a volt katonák és családtagjaik összetartására alakult civil szervezet, jó ötven éve működik már a városban. Jómagam korábban titkárként, aztán tíz évig a klub elnökeként dolgoztam benne. Közösségi rendezvényekkel, változatos programokkal igyekszünk összetartani a csapatot, de hivatalos ügyeik intézésében is segítjük tagjainkat. A mi életkorunkban a betegségek is egyre gyakoribbak, ezekben a helyzetekben is támogatjuk egymást. Szoros kapcsolatot ápolunk a nagykanizsai, a varasdi, a csáktornyai testvérszervezetekkel, de a helyi vagy például a csömendi hozzánk hasonló egyesületekkel is, vannak közös rendezvényeink is. Szeretünk kirándulgatni, igyekszünk színesebbé, mozgalmasabbá tenni hátralévő éveinket, vagy pótolni mindazt, amire aktív éveinkben nem volt idő vagy lehetőség. Az évek hihetetlen gyorsasággal múlnak, és fogyunk, egyre fogyunk... Ma a tagság alig 30 %-a, valamivel több a katonafeleség vagy özvegy, egyre több a „civil”.
A Lukács nagyszülőkkel
- Civil? Hogy kerülnek civilek a nyugdíjas katonák közé?
- Ez nem valamiféle zárt kaszinó, bárki jöhet közénk, ha elfogadja az alapszabályunkat, szeretettel várjuk. Legidősebb tagunk a 95 éves Bakos Péter bácsi, a legfiatalabb marcali illetőségű pedig Huszárné Piroska, de van német nemzetiségű tagunk is, Nagyszakácsiból jár be hozzánk. Jól érzi magát köztünk, pedig ő sokkal fiatalabb mindannyiunknál.
- Miért vonultál vissza, miért nem vállaltad tovább az elnöki pozíciót?
- Mert eljárt fölöttem az idő. Egészségügyi problémáim is akadnak már, a klub vezetése, az egyesület jogszabályoknak megfelelő működtetése sok, napi elfoglaltsággal jár, örülök, ha ezeket a terheket leveszi valaki a vállamról. De a klub életéből eszem ágában sincs kimaradni, ez nekünk marad az „életünk”, ameddig csak lehet.
A kitüntetéshez szívből gratulálunk, és mi mást is mondhatnánk, mint: Erőt, egészséget őrnagy / elvtárs, bajtárs / úr!