A szabadságharc bukása és az azt követő megtorlás megbénította ugyan a nemzetet, ám március tizenötödike a lelkekben változatlan erővel élt tovább.A szabadságharc bukása és az azt követő megtorlás megbénította ugyan a nemzetet, ám március tizenötödike a lelkekben változatlan erővel élt tovább.
Az első megemlékezésnek azt a néma tüntetést tekinthetjük, amelyik Vörösmarty Mihály temetéséhez kapcsolódik. 1855-ben húszezer ember kísérte a koporsót a Kerepesi temetőbe, és mindenki - a titkosrendőrség is - tudta, hogy ez miféle demonstráció, a nagy költőnek kijáró tiszteletadáson túl. /Ez a húszezer óriási szám: Pest- Budának abban az évben összesen 186 496 lakosa volt a csecsemőktől az aggastyánokig./
Az első nyilvánosan is felvállalt kis ünnepség, pár szál virág elhelyezésével a Kerepesi temetőben 1860-ban történt. A résztvevőkre azonban tüzet nyitottak, halálos áldozat is volt: Forinyák Géza jurátus.
A kiegyezés után is még harminc évet kellett várni rá, hogy hivatalosan is szabadjon emlékezni, mi történt 1848 tavaszán. Az engedélyezés gesztusával azonban a történések átpolitizálása is megkezdődött - emléknappá ugyanis nem március 15-ét, hanem április 11-ét, az áprilisi törvények szentesítésének napját nyilvánították. / Kár, hogy Kossuth ezt nem érhette meg, őt eléggé bosszantotta március 15-e kultusza. Azé a napé, amiben neki nem volt szerepe. „midőn egy kis pesti lármánál több nem történt” - írta Terézia asszonynak, a feleségének.
Az elvesztett háború következményeként összezsugorodott, Trianon utáni országban alig pár évvel 1918 őszét, 1919 tavaszát és nyarát követően nem tűnt égető szükségnek forradalmi emlékezetet ápolni.
A nemzeti összetartozás és önérzet ébren tartása viszont nagyon is aktuálissá vált - 1927-ben törvénybe iktatják március 15. ünnepét. Nincs abban semmi meglepő, hogy hatalmi szerepük vagy a társadalmi és szellemi ranglétra különböző fokán elfoglalt helyük szerint eltért egymástól a kortársak ünnephez és ünnepléshez való viszonya.
A kinyomtatott 12 pontot Szepessy Ferenc polgármester és a tanács tagjai aláírták, mjd Rottenbiller az ablakon át felmutatta a népnek, ezzel megszületett a szabadsajtó első hivatalos terméke Pesten, 1848. március 15-én
Franz Herzog - vagy ahogyan magyarosított nevén ismerjük: Herceg Ferenc - számos korabeli lektűr divatos szerzője azt tartja fontosnak kiemelni, „bizonyos, hogy a szláv vérű Petrovics Sándor sohasem emelkedik föl a világirodalom állócsillagjai sorába, ha ifjú Szigfridként előbb meg nem fürdik a turáni sárkányvérben.”
Márai Sándor szerint „Az egyén feladta szabadságát a párt nevében, a gondolat feladta szabadságát a politikai eszme nevében ... nem hiszek abban, hogy a párt, akármilyen párt, valaha is azonos lehet a nemzettel, tehát nem vagyok hajlandó feláldozni a pártnak azt a szabadságot, amelyet a nemzet eszményének vall.”
Babits Mihály úgy véli, a márciusi ifjak szelleméhez nem a „süket hivatal”, hanem az ifjúság lehet méltó, ha bátor és szabad mer lenni.
Petőfi születésének 100. évfordulójára így ír:
Hol a szem szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep
.....
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére - kőnek!
Kelj magyar ifjúság, légy te virág magad
.....
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!
A második világháborút követő évek nagy politikai dilemmája, hogyan tudnák megünnepelni a negyvennyolcas forradalmat egy megszállt országban úgy, hogy a függetlenség eszméjét el lehessen sumákolni - lévén nyakukon a centenárium.
Emlékbizottságok alakulnak, a kommunista párt létrehozza a saját centenáriumi ügyosztályát, amely azt jelöli meg fő feladatnak, hogy az ünneplés vezérfonala a „materialista világnézet népszerűsítése” legyen. Kossuth személye köré kell a kultuszt felépíteni, aki szinte tökéletes forradalmár.
Egyetlen hibája, hogy nem tudta átlépni osztálya korlátait ... A párt főideológusa, Révai József kiadja a „Lobogónk Petőfi” jelszót, ez azonban nem „a korláttalan természet vadvirágát” tekintené példaképnek a költőben, hanem alakját avitt stíluseszménnyé silányítva kívánják a kortárs művészet megrendszabályozására felhasználni.
Március tizenötödikét besuvasztják középre egy hármas ünnep fokozatosan eljelentéktelenített részeként, egyre inkább a két szélsőre eltolva a hangsúlyt: március 9. Rákosi születésnapja, március 15. és április 4. a felszabadulás ünnepe. 1951-ben egy kormányrendelet már ki is mondhatja, hogy „március 15. rendes munkanap.”
A kádári konszolidáció is elődei nyomdokain haladva próbálta kifogni a szelet a vitorlából - államosítással tenni unalmassá és veszélytelenné az ünnepet. 1848 emlékét úgy beállítani, mintha minden akkori követelés a nép bölcs vezérének áldásos ténykedése révén megvalósult volna. A legfontosabb cél, hogy vívmányainkat megőrizzük, az ország immár független, az oroszok a barátaink, a párt a szabad és demokratikus választásokon szerzett 98-99 %-os felhatalmazással vezeti az országot. Aki elégedetlen, az hazaáruló, a fiatalok a „mindennapok forradalmiságában” találják meg céljaikat: a munkában, a tanulásban, a szocializmus építésében.
1969-ben viszont történt valami. Valami elképzelhetetlenül döbbenetes és tragikus dolog. A március 15-i események ikonikus helyszínét, a Nemzeti Múzeum kertjét választotta tűzáldozatához egy budapesti középiskolás diák, Bauer Sándor. Iszonyú tettével, önmagát égő fáklyává változtatva vállalt sorsközösséget Jan Palach csehszlovák egyetemistával, aki hazája megszállása miatti tiltakozásul gyújtotta fel magát a prágai Vencel téren.Bauer Sándort kórházba szállították, ahol először is letartóztatták. Börtönbe zárni azonban már nem tudták, mert meghalt. „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember” - írta búcsúlevelében.Noha a rendőrség gőzerővel nyomozott tettestársak után, mindent és mindenkit megfigyeltek a környezetében, mégis akadt öt elszánt fiatal, akik kiírták a nevét a Múzeumkert falára. Elfogták és szigorított börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték őket. /10 hónaptól 3 és fél évig terjedően /Ennek ellenére vagy éppen ennek hatására a hetvenes évek kezdetén megindult valami a fiatalok körében. Először 1971-ben szerveztek civil megemlékezéseket március 15-én, amit több is követett. Nem maradt el a retorzió, többeket kizártak az ország összes középiskolájából vagy egyeteméről, de Szalay Miklós 1 év 8 hónapot kapott, és tönkretették az életét annak a Horváth Boldizsárnak is, aki a rendőrségi jegyzőkönyv szerint „Még azt a felháborító állítást is megkockáztatta, hogy hazánkban nem érvényesülnek az emberi jogok.”
A Legfőbb Ügyészség bűnéül rója fel a fiataloknak, hogy az egyik megmozduláson elszavalják Babits Mihály előbbiekben idézett versét, a Petőfi koszorúi címűt, merthogy „az alkalmas a népi demokrácia elleni gyűlölet felkeltésére.”
Az emberi jogok korlátlan érvényesülésére pedig mi más lehetne fényesebb bizonyíték annál, hogy a következő években bevezetik azt a szokást, hogy már előre, azaz március 14-én begyűjtik a gyanúsnak vélt fiatalokat - a „balhék” elkerülése érdekében ők a rendőrségi fogdán maradnak másnap estig.
Az iskolákat egész napos programok szervezésére ösztökélik, hogy ne tudjanak máshol megjelenni, a fővárosban pedig látványos központi ünnepségeket szerveznek, jelmezes - kosztümös szórakoztató műsorokkal. A rend fenntartására az Ifjú Gárda aktivistái és az Ifjú Gárda egyenruhájába bújt fiatal rendőrök vigyáznak, és bőven akad a tömegben fülelő besúgó is.
Március tizenötödike újfent betagozódik a „Három tavasz” egyikének, a Forradalmi Ifjúsági Napok részeként. Annyi a különbség, hogy Rákosi születésnapjának helyére a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója kerül.
De minden hiába: A nyolcvanas évekre nemhogy eltűnne, hanem még meg is erősödik a belső ellenállás. Az alternatív megemlékezések szervezettebbé válnak, március tizenötödike egyértelműen a civil kurázsi szimbólumává válik. Letartóztatások, utcai összecsapások kísérik évről évre az ünnepet. Közülük is a legemlékezetesebb az úgynevezett lánchídi csata lett, 1986-ban. Ebben az évben már több ezer ember vonult végig a szokásosnak nevezhető útvonalon, sorra felkeresve a forradalom emlékhelyeit. Az egész városban óriási volt a rendőri készültség, és amikor a tömeg fenn volt már a hídon, annak mindkét végét lezárták. Igazoltatás címén elvették a személyigazolványokat, és a gumibotok is előkerültek. Az akció elég csúnyára sikeredett, sok sérülttel. Volt, aki kórházban kötött ki, például az a Balassa János, aki így írta le a vele történteket: Amikor a kórházban kérték a papírjaimat, és kiböktem, hogy nincsenek nálam, mert elvették, meg kiböktem, hogy hol vették el, akkor ez nagyon tetszett ott mindenkinek. „A begyűjtött igazolványok alapján mindenkit könnyen tudtak azonosítani, az már csak az iskolai és munkahelyi vezetőkön múlott, hogy kire milyen retorzió várt, a 3-5 ezer forintos büntetésen túl. / Nagy pénz volt ez akkor. /
Forrás: www.facebook.com/retro.marcali
Forrás: www.facebook.com/retro.marcali
Bár az állami sajtó meg az állami televízió nem sietett a hiteles tájékoztatással, az események híre elterjedt, és nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. A „szervek” nem nagyon örültek ennek, egymás között is ment a felelősség áthárítása.
A helyzetet kitűnően jellemzi az a budapesti főkapitányi értekezlet jegyzőkönyvében található megállapítás, miszerint „A nyugati sajtó is és a Hoffi /sic!/ is kicikizett bennünket.A rendszerváltás előtti, 1989-es március tizenötödike - korabeli szóhasználattal élve - a rezsim temetési menetévé vált. Az állampárt még megtartotta ugyan a hivatalos ünnepséget, de az egységesen fellépő ellenzék rendezvényén ötször annyian vettek részt. A méltóságteljesen hömpölygő tömeg végül a Magyar Televízió székháza elé vonult, ahol Cserhalmi György felolvasta az aktuális 12 pontot. A sok ezer ember egy fűszálban se tett kárt, mert ahogy az ünnepi szónok, Csengey Dénes mondta, szabad magyar televíziót követelve: „Tőlünk ne féltse senki a televíziót. Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És ugyanúgy ne féltse tőlünk senki Magyarországot. Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk.”
