Különleges tanév ez a Siófoki SZC Marcali Szakképző Iskolában. Nem csak a koronavírus miatt. Az önálló intézménnyé válás ötvenedik évfordulóját ünnepelik. Összeállításunkban ma már többségükben nyugdíjas tanárokat kértünk arra, idézzék fel az intézményben töltött éveket, kedves emlékeket. Természetesen a sor nem teljes, hisz akár egy könyvet is megtölthetnének a múltidéző sorok.
Először röviden ismerkedjünk meg az iskola történetével!
1953-től működött Marcaliban helyi ipari tanulóiskola a megyeszékhely fiókiskolájaként. A közismereti tárgyakat Kőrösi Lajos, Kőrösi Lajosné, Pados Józsefné és Széll Ferenc tanította. A szakmai tárgyakat Szabó Lajos építészmérnök, Szakonyi Gyula gépész és elektronikus, Puska Lajos fodrász, Mohácsi Lajos szabó, Kőrösi Lajos asztalos. Tanárok, diákok, helyi kisiparosok közös munkával alakították ki a tantermeket.
Igazgatók 1970-ig: Pados József, dr. Kis László, Széll Kálmán, Varga István.
1970-ben lett önálló intézmény a szakképző, hat tantermet kaptak a volt polgári iskola (Hősök tere) épületében. Az 522. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet nevet kapta. Az igazgató Szabó János volt.
384 tanuló 12 osztályban kezdte meg ekkor a tanévet.
A legelső osztályfőnökök: Bódis Irén, Déghy László, Fábos Zoltán, Kovács Józsefné, Péter Lajos.
Rá egy évre megkezdődött a sportpálya építése is Déghy László testnevelő tanár vezetésével.
Később a megnövekedett tanulói létszám miatt a gimnázium épületében is béreltek három tantermet. Véglegesen a mai helyére az 1979/80-as tanévben költöztek. Saját kollégiumot is kaptak, a mai X-házban.
Igazgatók 1979-től:
1982-re megvalósult a csoportos tanműhelyi képzés, később lett zárt televíziólánc, iskolarádió, fényújság. Hosszú János és villanyszerelő tanulói építették ki a rendszert. Bevezették Erdős Józsefné vezetésével a számítástechnika oktatását is. 1988-tól érettségire felkészítő csoportok is működtek.
Rá egy évre átadták az iskola tanműhelyét, itt kaptak helyet a Medicor Művektől kapott maró- és esztergagépek. 1991-ben a Templom utcai óvoda átalakításával gazdasszony képzés indult. Az önkormányzat pedig a termelőszövetkezettől épületeket vett át a gyakorlati oktatás segítésére. Elindult a bőrdíszműves és a számítástechnikai képzés. Kulcsár János vette fel a kapcsolatot a budapesti Neumann János Számítástecnikai Szakközépiskolával, s ők segítették a módszertani munkát. Igyekeztek mindig is felmérni, milyen szakmákra van igénye a településnek, a környéknek. Így bővült a képzési paletta pl. varró, vagy a cukrász-pék szakkal.
1995-től több fenntartó váltotta egymást az iskola életében. (Somogy Megyei Önkormányzat, Marcali Városi Önkormányzat)
2015. július 1-étől a Somogyi TISZK jogutódjaként létrejött Siófoki Szakképzési Centrum tagintézményeként, Siófoki SZC Marcali Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája néven működik tovább.
Az itt végzett tanulók megtalálhatók a város üzemeiben, gyáraiban, önálló vállalkozásaiban, intézményeiben. Többen végeztek egyetemet, főiskolát. S voltak, akik visszatértek oktatóként szeretett iskolájukba.
(Forrás: Marcali Szakképző Iskola1953-2013)
Nagy József (Dódi), 1996 februárjától volt igazgatóhelyettes:
-1971 nyarán a szüleimnél találkoztam Szabó Jánossal, aki a szakmunkásképző igazgatója volt. Érdeklődött a munkám, eddigi tevékenységem iránt, majd megkérdezte, nem szeretnék-e a szakképzésben dolgozni. Én? Még főiskolára jártam Körmendre, ekkor nősültem, a tinta még a képesítő bizonyítványomon alig száradt meg. Átgondoltam, a családom is biztatott, igent mondtam. Huszonegy éves voltam, amikor benyitottam az 522. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet ajtaját, és hatvanegy, amikor becsuktam magam mögött.
Sosem felejtem el, hogy amikor elvállaltam az igazgató ajánlatát, kijőve az irodájából, a folyósón találkoztam egy fiatalasszonnyal, aki szintén az igazgatót kereste. Kis idő múlva a buszmegállóban várakoztam, amikor ott is megjelent a hölgy és a menetrendet fürkészte. Odalépett hozzám, és megkérdezte, én is a szakmunkásképzőben fogok-e dolgozni? Bemutatkoztunk egymásnak. Erdős Józsefné, Erzsike volt. Akkori kézfogásunk egy életre szóló barátsággá érlelődött a hosszú évek során. János bácsi (az igazgató) olyan tantestületet „toborzott”, ami tartósnak bizonyult. Mindnyájan, akik az ő igazgatása alatt, 1970-1979 között kerültünk az iskolához, onnan is mentünk nyugdíjba a kilencvenes évek végétől kezdődően. Az volt az elve, hogy olyan emberek tanítsák a gyerekeket, akik művelték is a szakmát. Amikor odakerültünk, mindannyian a családalapítás, otthonteremtés időszakát éltük. Ebből a szempontból is összetartottunk, részt vettünk egymás építkezési, felújítási, korszerűsítési munkálataiban. Pl. Kincses Ábel falazási munkálataihoz felsorakozott szinte az egész tantestület férfi tagsága.
Meg is mutattuk a kőműves szakiknak, hogy nem csak „tintanyalók” vagyunk, ahogy ők mondták először. Hosszú János barátom volt a kollégák televízió szerelője- nem csak a villanyszerelőket oktatta-, hisz sokáig a Gelkánál dolgozott. Ő volt a hangulatfelelőse az iskolai rendezvényeknek, órák előtti és közti szüneteknek. Zenét szolgáltatott. Néha óráin is, főleg rajzórán, amíg a gyerekek dolgoztak. Ha a fiúk kemény rockot kértek, akkor ezt mondta: „Máté Pétert kaptok, beste kölkök!” Tanulói rajongtak érte, a lányok körültáncolták, mindenkihez volt egy kedves szava. Ő volt mindig az első érkező reggelenként az iskolába. Az iskola fényképésze is volt, neki köszönhetjük, hogy annyi fotó maradt ránk.
Az iskola sport életéért Déghy Laci volt a felelős, amit önzetlenül, odaadással végzett. Kézilabda, foci, atlétika, minden sportágban szervezett csapatot vagy éppen egyéni versenyzőt. A gyerekek mérkőzésekre való utaztatásában Hosszú Jani és Péter Lali volt a segítségére.
Sok szombatja és vasárnapja ment el a mérkőzésekre, versenyekre való utazással. Versenyzői nagyon szép eredményeket értek el a Vasas-kupákon és a Diákolimpián. A délutánok hangosak voltak a különböző sportágak edzéseitől, a házibajnokságoktól, amit az osztályfőnökök is nyilvántartottak, és ott szurkoltak csapatuknak a pálya szélén. Ő szervezte az ún. honvédelmi napokat is, ahol mi tanárok is kaptunk feladatokat. Országjáró Diákok Köre is volt nálunk, Péter Lajos vezette, sok tanulót megmozgatott. Ő volt az első főállású tanára az iskolának, Kovács Józsefné Malvinkával és Fábos Zoltánnal együtt. Összekovácsolták a tanárokat és diákokat az őszi mezőgazdasági munkák, a gólya-és diáknapok.
Az egyik diáknap fő attrakciója volt a tanárok által előadott Hófehérke és a hét törpe darab. Nagy derültség fogadott bennünket. Hófehérkét Erdős Erzsike alakította szenzációsan. A királyfi Bodrogi Csaba volt. Jelmezeinket a női szabók készítették nagy műgonddal. A narrátor Giberné Bódis Irénke volt. Egyébként ő váltotta Fábos Zoltánt az igazgatóhelyettesi poszton.
Magyar-történelem szakosként és vezetőként is alapos, precíz munkát követelt meg magától és kollégáitól is. Tanítványaitól is ezt várta el, nem tűrte például a rövid ö és ü betűk pontjai helyett a vízszintes vonalakat. A másik nagy sikerű előadásunk a népszerű szappanopera nyomán az Isaura paródiája volt. Izaurát Bozsóki Jánosné (Aranka) alakította, Leonziót Rádics János. Ismét nagyot játszott Erdős Erzsike, Várfalviné Marika, Landi Pisti. Nagy ováció kísért minden monológot. Itt a narrátor Surányiné Dóra néni volt. Ő Irénke után lett igazgatóhelyettes, ő is magyar-történelem szakos volt. Kiváló pedagógus, óraelemzései példaértékűek voltak. Nyugdíjba vonulása után eltettem ezeket, s én is az utódomra hagytam, mindenki tanulhat belőle.
Kevés iskola mondhatja el magáról, hogy kinevelte saját oktatógárdáját. A géplakatosként végzett és a Szakma Kiváló Tanulója versenyen 1972-ben felszabadult Kulcsár János, a női szabó Szabó Lajosné, az 1973-ban végzett Ferencz Jenőné, az 1976-ban szabadult Krénusz Éva és Árvai László, az 1977-es Landi István, a 79-es Francsicsné Karl Mária, majd Farkas Zoltán, 1986-ban Sándor Károlyné, mind nálunk sajátította el a szakma alapjait. Ha végigmegyünk Marcali utcáin, lépten-nyomon a szakiban végzett mesteremberek cégtábláival találkozunk. A teljesség igénye nélkül néhány név: Kéthely felől a Lantos Szerviz, a Pintér Szerviz, a Herceg Gumiszerviz, Szabó autókereskedés, Péter Robi vendéglője, Gáspár Zsolt villamosboltja. S mennyien lehetnek vidéken! Megtalálhatóak diákjaim a rendőrségen is, Enhoffer Tibi és Bájhóber Lali magas beosztást értek el.
Nyomozó volt Kiss Jenő, körzeti megbízott volt Vadál József, Landi István, Rákóczi Balázs. Most is ott dolgozik Marton Tamás és Márton Gyuszi. A Spar üzletet vezeti Czinkné Gyöngyi, tűzoltó Beck Tomi, Mercz András, a Rózsa testvérek. Mentősök Dombóvári István és Gazda Zoltán.
De dicsekedhetünk olyan volt tanulóinkkal, akik doktori címet szereztek: Árvai Tibor, Terjék Gábor, Bodoróczki János. Vagy mérnökök lettek: Mika László, Molnár Balázs, Osvald Ferenc.
Meg kell még emlékeznem egy szeretetre méltó, nagyon kedves és szorgalmas asszonyról, aki olyan rendet tartott körülöttünk első iskolámban, hogy enni lehetett volna a kövezetről. Ő Elek Gyuláné, Bözsi néni, aki a takarítás mellett postai ügyeket intézett, tízórait osztott a gyerekeknek, és még bolti bevásárlásokat is elvégzett nekünk, hisz gyakran egész nap tanítottunk.
Giberné Bódis Irén:
- 1970. szeptember 1-je számomra is új kezdetet jelentett: új iskola, új élet. Szinte a semmiből kellett mindent felépíteni, új hagyományokat teremteni, megszervezni az iskola életét. Magyartanár lévén a kulturális élet lett a fő területem. A 70-es évek szokásai szerint irodalmi szakkört, irodalmi színpadot szerveztünk. Hihetetlen, mennyi tehetséges fiatal töltötte itt együtt a délutánokat. Házi, megyei versenyekre, ünnepségekre készültünk. A legsikeresebb talán a Csokonai-év volt 1973-ban, amikor bemutattuk Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című darabot a Művelődési Ház színpadán. Ki kell emelnem a két főszereplő alakját, ami felejthetetlen: Magyar Sanyi és Nagy Erzsi (Kukac). A kollégák is segítettek, jelmezt varrtak, díszletet rajzoltak. Szakmai sikerem, hogy Major Krisztinával országos döntőben voltunk Győrben a Szép Magyar Beszéd versenyen. Futó Katalinnal pedig Nagykőrösön jártunk az Arany János balladamondó versenyen.
Aztán a következő évtizedek más feladatokat hoztak. 1987-től nappali és levelező tagozaton tanítottunk szakközépiskolásokat. Magyart és történelmet oktattam 36-40 gyereknek. Nem volt könnyű időszak. Délután meg jöttek a levelező tagozatosok. Jó volt tanítani a felnőtteket, a többségük tanulni, érettségizni akart, és érettségizett is. Hittek abban, amit csináltak. Tagozatvezetőként az én dolgom volt megszervezni az oktatást. A tantestület segítőkész volt, félszavakból is megértettük egymást. Megszerveztük a kétéves intenzív tagozatunkat is nappali képzésben azoknak, akik még nem dolgoztak, de valamilyen szakmát már tanultak. Nagyon szép eredményeket értünk el velük, még tanár is lett közülük. Utólag szép volt ez a 36 év, nehéz és jó időszakok váltották egymást, jó rájuk emlékezni.
Kulcsár János:
-1974. január 1. óta vagyok pedagógus a Szakmunkásképző Iskolában: oktatóként kezdtem a tapsonyi gépállomáson. Szabó János volt az akkori igazgató. Az önálló 522. sz. Szakképző Iskola először a Noszlopy Iskola újonnan elkészült épületrészében működött, az ottani terasz fémszerkezetét többek között én is csináltam, majd lekerültünk a Simon térre.
A kezdő tantestület fiatalokból és tapasztalt szakikból tevődött össze. Természetesen kollégaként kezeltek bennünket. Csak néhány név: Szabó János, Fábos Zoltán, Ferencz Ica, Szabó Erzsi, Bódis Irénke, Kovácsné Malvinka, Hosszú János, Nagy József, Szabó Béla. Majd később Csordás Ferenc, Surányiné Dóra néni, Bodrogi Csaba. A gazdaságisok, Huszárné Toncsi és Tüttő Marikára. (Mindenkit szívesen felsorolnék.)
Milyenek voltak a tanulók?
Amit igazán fontosnak tartok megemlíteni, volt mögöttük szülői háttér. Dicséretes volt a munkához való pozitív hozzáállásuk, felelősségérzetük egymás iránt. Éreztem és tudtam, nem vallok velük szégyent „idegen pályán” sem. Akiket akkor képeztünk, azok a szakemberek adják ma is Marcali iparának derékhadát. Országos versenyre háromszor is eljutottam a tanulóimmal, köztük Borsos Tamással, akinek a vállalkozása az iskola utcájában működik.
Ma sem rosszabbak a gyerekek, csak másképpen kell motiválni őket és tanulásra bírni. Számítástechnikai ismeretek és tudás nélkül szinte semmire sem megyünk. Én programoztam azt az első CNC vezérlésű gépet, ami a városban elsőként a mi iskolánkban volt. A gépet Bodrogi Csabával hoztuk haza, kalandos úton, szilveszter napján Nyírbátorból, de úgy érzem nem volt hiábavaló, hisz ez alapozta meg a jövőt.
Eszembe jut egy kedves kis történet:
A Simon téren az igazgatóhelyettesi irodába, ahol Dóra néni dolgozott, valahogy beköltözött egy egér. Hatalmas sikítozás közepette rohant ki az irodából, mint akit az egér be akar kapni.
-Most órára kell mennem, amire visszajövök, fogjátok meg!
Azonnal cselekedni kezdtünk, a kolléganők kérése az parancs. Csordás Ferenc igazgató hazament a vadászpuskájáért, és beült az irodába még kicsengetés előtt, lövésre készen a fegyverrel a kezében. Természetesen azért azt megszerveztük, hogy Dóra néni reakcióját minél többen „lesből” is lássuk. Lopakodva, tétovázva nyitotta ki az ajtót, és amikor meglátta a „fegyveres embert”, csak annyit tudott mondani, kérdezni rémülten:
-Te mit csinálsz itt?
-Várom az egeret.
Aztán kitört a kacagás.
Erdős Józsefné:
-1971-ben kezdtem tanítani a Marcali szakmunkásképző Intézetben, s ebből az iskolából mentem nyugdíjba is. Az épületünk kezdetben még „albérlet” volt a Noszlopy Iskolánál. Nehézkes körülmények között kezdtünk, de lelkesek voltunk. Mi is, és a gyerekek is. Tanítottam az iskola minden diákját. Ketten vittük Kovácsné Malvinkával a matematikát, a fizikát és a kémiát. Olyan osztályaink voltak, mint a bőrdíszműves-autószerelő párosítású vegyes osztály, amibe négyes és jeles tanulók érkeztek. Minden tanévet almaszedéssel kezdtünk, ami jó volt arra is, hogy összekovácsolódjunk a diákokkal. „Mumus” tárgyakat tanítottam, de kellettek a matematikai alapok a szakmai tárgyakhoz is. Versenyekre is jártunk, hoztunk el első helyezéseket is. Mindig fontosnak tartottam fizika órákon a kísérletezéseket, lett szertár és szaktanterem is a földszinten, amikor a Simon térre költöztünk. Voltam munkaközösség-vezető, ifjúságvédelmi felelős is. Volt, akinek ruhát, cipőt harcoltunk ki. Aranyos eset történt velem ezzel kapcsolatosan. Egyszer megállított egy megtermett felnőtt férfi az utcán, üdvözölt, és közölte velem, hogy tőlem kapta az első cipőjét.
Több tanítványom szerzett érettségit, tanult tovább. Büszke vagyok erre. Lettek közülük kollégák is. Milyen érdekes, Pékné Marikát még Pusztakovácsiban tanítottam 5. osztályban, Jósti (Erdős József) tanítványaként megyei matematika versenyt nyert. S később évekig együtt „laktunk” a fizika szertárban, ami egyébként mint menedék szolgált sokaknak. Viccesen ki is írtuk a falára: „Kávé, teja, lyó szó!”
Marikával lelkileg nagyon közel kerültünk egymáshoz, egyfajta anya-lánya kapcsolat lett ez.
Azt kell mondjam, nem a kapott kitüntetés tett büszkévé és töltött el örömmel igazán, hanem az azóta már szülővé és nagyszülővé lett gyermekekből áradó hála és szeretet, ami még mindig övez. Azt szoktam mondani, hogy Marcali és környéke összes gyermekét vagy a párom a gimnáziumban, vagy én a szakképzőben tanítottam, és azokból rendes emberek lettek. Most ugyanazon falak között Babi lányom tanítja mindenkinek a matematikát, akire nagyon büszke vagyok.
Déghy László:
-1969. augusztus 15-én kerültem Marcaliba, testnevelés-történelem szakos tanárként. Először a gimnázium épületében, majd a Noszlopy Iskola új szárnyában tanítottunk. Egy év alatt 40X20-as kézilabda pályát építettünk. Jó tantestület volt, még tornaünnepélyeket is tartottunk. A Simon téren már tornatermünk is lett. Itt is két kézilabda és egy kosár pályát építettünk a gyerekekkel. Tíz osztályom volt a harminc év alatt. Szép eredményeink voltak, országos atlétikai versenyen, kézilabdában. Segítettük a város labdarúgó csapatát is, az ifiben heten is szerepeltek. Sok mindent szerveztünk, szép időszak volt. Negyvenkét év tanítás után mentem nyugdíjba 1997-ben. Azóta megkaptam az aranydiplomámat is.
Pék Róbertné:
1979-től a szakképző kollégiumában dolgoztam, hisz pedagógia szakot is végeztem. Úgy nyolcvan körül volt a létszám, az igazgatója Bódis Irénke volt. Utána GYES-re mentem, s 1983-ban mentem át az iskolába matematikát tanítani. Itt is együtt dolgoztam Irénkével, egészen a nyugdíjig, 2018-ig. Végig osztályfőnök voltam, vittem szakközepes osztályokat, kétéves intenzív tagozatot Malvinkával, s okítottam a szakmunkásokat is. Sok gyerek volt a kezeim alatt. Öt igazgatóval dolgoztam együtt az évek alatt, mindegyikkel megtaláltam a hangot. Családcentrikusak voltak, ez fontos, mivel a kezdetekkor kisgyerekeket neveltünk, én közben Pécsre egyetemre is jártam. S a párom is sokat segített, nélküle nem bírtam volna a sok tennivalót. Nem ijedtem meg a kihívásoktól. Volt olyan, hogy 26 fiúnak voltam az osztályfőnöke, esztergályos-villanyszerelő-kőműves tanulóké. Nálam végzett Gáspár Zsolt, Horváth Krisztián fényképész, Apagyi Miklós, aki még mindig esztergál. Szántó Péter, vagy a gazdálkodó Horváth Péter. Mind sikeresek Marcaliban. Mindig rám köszönnek, érdeklődnek felőlem a volt tanítványok, jó velük találkozni. Sok kollégától tanultam, továbbörökítettük azokat az értékeket, amiket ők képviseltek munkájukban s az életben. Soha nem vágytam másik tantestületbe a 39 év alatt.
Szakonyi Hajnalka (tanítvány):
Hajnalka érettségit, majd diplomát szerzett. Ma az ÁNTSZ-nél dolgozik.
-Az első emlékem a beiratkozásomhoz köthető. Emlékszem, azt mondta nekem akkor az igazgató úr, hogy itt is tanulni kell ám. Abban a percben elhatároztam, hogy majd megmutatom én, hogy mire is vagyok képes. Mindent megtettem ennek érdekében. Nagyon jó tanáraim voltak. Különösen szerettem többek között a történelem tanáromat, Tálosné Újság Zsuzsannát és az ő óráit. Én voltam a „kis Jókai”, mert mindig kisebbfajta regényeket írtam neki az esszéimben. Fehér Andrea magyartanárnőmmel csoportos irodalom versenyekre jártunk, ahol mindig jó eredményeket értünk el. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor átiratkoztam ide, még sokáig kérdéses volt, hogy valóban el tud- e indulni a pék-cukrász szak, mert nagyon nehéz volt gyakorlati helyeket találni. Remek osztályfőnökünk volt Herbel Ferenc személyében, aki az egyik szakmai oktatónk is volt. Mindent, amit megtanultam, részben neki köszönhetek. Ahogy azt is, hogy 2009-ben eljuthattam a Szakma Kiváló Tanulója Versenyre, és lelkiismeretes felkészítésének köszönhetően felszabadulást nyertem az év végi vizsgák teljesítése alól. Ez a verseny az iskola életében is jelentős volt, mert egy teljesen kezdő szak volt akkoriban, nem tudtuk, hogy mire számíthatunk a versenyen. Szántó Angéla tanárnőre is mindig jó érzéssel emlékszem vissza. Mindig bátorított és megerősített abban, hogy bármire képes vagyok, csak hinnem kell benne. És igazából most felsorolhatnám az egész akkori tanári kart, mert mindenkire szívesen gondolok vissza.
Csonka György:
Bár csak kettő tanévet voltam az intézmény vezetője (2015/2016, 2016/2017), így is van pár dolog, amire szívesen és büszkén emlékszem vissza. 2015-ben előzetesen felmérésre kerültek a szakképzési centrumok és tagintézményeik elengedhetetlen felújítási és karbantartási igényei. Ezt követően 2016.02.11-én kaptam egy e-mailt, amelyben jelezte a Centrum, hogy az NGM tervezni szeretné a várható feladatokat és költségeket.
A megalapozott tervezés érdekében átfogó fejlesztési tervet kellett összeállítani, négy területre. Épület felújítás, energetikai fejlesztés, iskolai tanműhely géppark fejlesztés és informatikai eszközök beszerzése. A határidő elég szoros volt. Az első témában február 15, a többiben február 18. Közte egy hétvége.Az általunk benyújtott fejlesztési terv elfogadásra került, amelynek köszönhetően aztán a közelmúltban elkészült iskolánk homlokzatának felújítása, nagyobb műszaki tartalommal, mint az eredeti tervezet volt. Sok egyeztetésbe került.
A 2016-os év igazán sikeresnek mondható a felnőttoktatás területén. Egy nappali és egy esti osztályban is sikerült indítanunk informatikai rendszerüzemeltető képzést. Ugyanebben az évben keresztféléves képzés keretén belül indítottunk egy osztályt ipari gépész szakmában. Sajnos újabb képzés azóta sem indult. Szintén 2016-ban, több évi szünet után sikerült ismét elindítanunk az érettségire történő esti felnőttoktatást, ami jelenleg is folyik intézményünkben.
Kerner Krisztina:
2002 óta tanítok a szakképzőben testnevelést, hamarosan osztályfőnök is lettem. Ez volt az első munkahelyem, azelőtt a versenysport határozta meg az életem. Az egy burok, meg is rémültem az elején, mint tanár. De hamar felvettem a ritmust s élvezem a tanítást. Kihívás kamaszokkal foglalkozni, az ő kis világukat megismerni, hatni rájuk. Sok jó sportnapot, kirándulást szerveztünk együtt.
Mi motivált, hogy pályázzak az igazgatói posztra? Testnevelés tanárként elkezdtem mással is foglalkozni, én lettem a szervezője a kompetencia méréseknek, majd munkaközösség-vezető lettem. Megint más jellegű feladatok hárultak rám. Igazából azért, mert úgy éreztem, mi jó kis iskola vagyunk, s valamiért mégis vannak olyan nyolcadikosok, akik elmennek tanulni a városból. Nem értem, miért? Ezen szerettem volna változtatni, hisz élsportolóként sosem szerettem a legyőzöttség érzését.
Az évfordulóra lelkesen készültünk. Minden hónapra terveztünk valami programot, nem tudjuk, ezekből mit enged megvalósítani a járványhelyzet. Tavasszal lesz egy nagyobb ünnepség a Művelődési Központban. Ki szeretnénk adni a tablókból összeállított könyvet, ehhez anyagi forrásokat keresünk.
Nálunk a sikereket nem doktori címekben mérik. Sokszor egy hátrányos helyzetű, nehéz sorsú diák eljuttatása a szakmához felér azzal. Kicsi, de jelentős sikerek ezek, s bízom az iskola jövőjében.