A hatvanas évek elejére világossá vált, hogy Marcali kinőtte az általános iskoláját: a tanítás váltott műszakban, délelőtt-délután folyt, és a környéken megszűnt felső tagozatok kisdiákjait is itt helyezték el, akik úgynevezett hétközi kollégiumban laktak /a mai X ház épületében/.
A meglévő iskola kertjébe építettek egy pavilont /így hívták/, ahol néhány felsős osztályt el tudtak helyezni. Ez tágas volt, világos és praktikus is, hiszen eleve iskolának épült, a kor követelményeihez igazodva. Ennek nem olajos padlója volt, hanem parkettája, utcai cipőben be se szabadott menni a tantermekbe! Az egykori diákok szerint jó volt a pavilonba járni -- legfőképpen azért, mert a tanári szoba a főépületben volt, így becsengetés után később értek ki a tanárok, kicsit tovább lehetett nyújtani a szünetet.
Nem csoda, hogy teljes értetlenséggel nézték a marcaliak, amikor pár év elteltével az épületből kiebrudalták az iskolát, nagyjából szétverték a belsejét, és nagy átalakítások kezdődtek. Hamarosan kiderült, hogy a Mechanikai Művek nevű budapesti cég nézte ki magának a helyet, itt fog egy kondenzátorokat gyártó üzemet nyitni. Ez lett marcali szóhasználatban a „Kondi”, az „ELKO”, ami egészen a nyolcvanas évek végéig biztosított munkát - megélhetést dolgozóinak.
Egy olyan házaspárral beszélgetünk, akik csaknem a kezdetektől a megszűnésig itt dolgoztak, itt ismerték meg egymást, kötöttek házasságot, telepedtek le a városban, ahol most már nyugdíjas éveiket élik: Varga Ilona és Jandrics József.
- Hogy is volt?
- Kéthelyről jártam be - kezdi az emlékezést Ica -, ha délelőttös voltam, négy órakor kellett kelni, mert öt óra öt perckor indult a busz, de jártak be Újlakról, Keresztúrról is, nekik nyilván még korábban volt ébresztő. Én mégis ezt bírtam jobban, az éjszakázás megviselt, igazán soha nem tudtam megszokni. Akkor még szabad szombat se volt, de fiatalok voltunk, viseltük, amit kellett. Én a munka mellett szinte állandóan tanultam is, meg még ezerféle mindent csináltam, még könyvterjesztő is voltam.
- Nekem nem volt újdonság a bejárás -folytatja a férj -,14 éves korom óta gyakoroltam. Ide jártam gimnáziumba, a busz hajnalban indult, mi, Zsitfa felől jövők érkeztünk meg elsőként reggelente. Ez egyáltalán nem volt baj: maradt idő a házi feladatok „egyeztetésére”, egy kis hajnali marháskodásra.
Érettségi után mezőgazdász szerettem volna lenni, aztán mégis úgy alakult, hogy elektroműszerész lettem. Ide az üzembe kerültem gyakorlatra, aztán itt is maradtam. Aki megélte az akkori időket, az tudja: a karbantartók munkája nem volt a végletekig feszített tempójú ...
- De a szalag mellett dolgozó nőké annál inkább - veszi át a szót a feleség -, akiknek elég sajátos korösszetétele volt, vagy nagyon fiatalok voltak, vagy nyugdíjra készültek. Az akkori szabályok szerint a nők 55 éves korukban mehettek nyugdíjba, és ehhez összesen 10 év munkaviszony kellett. Sok olyan 40-45 év körüli háztartásbeli asszony volt Marcaliban meg a környéken, akiknek a gyerekeik megnőttek, magukra lehetett hagyni őket, és el akartak helyezkedni valahol, hogy megszerezzék a nyugdíjjogosultságot. Szakképzettség nélkül jól jött nekik az itteni betanított munka, de a normát teljesíteni kellett. Igen ám, de a nehéz fizikai munkában - földművelés, állatok gondozása -, amit addig otthon végeztek, más képességekre volt szükség, mint az üzemben. A kézügyességet igénylő finom mozdulatokhoz nem mindig tudtak alkalmazkodni a durva falusi munkában elnehezült kezek. Ilyenkor segítettek, akinek ez sehogy se akart menni, annak találtak más munkát. Normális, emberséges volt a légkör.
De akadtak született tehetségek is, elképesztően ügyes volt Vigmond Erzsi néni - a Laci anyukája -, aki amikor még kézzel kellett tekercselni, olyan gyorsan dolgozott, hogy rázkódott az asztal is.
Egyszer még filmet is forgattak rólunk, Markos Miklós készítette, és levetítették a tévében. /Igen, A tévében, akkor még csak egy volt. / Emlékszem, Szabó Erzsi néni , az Ősz utcából, nyilatkozott benne, nagyon talpraesetten. Elmondta azt is, hogy az itteni asszonyok mind dolgoznak még mást is, amivel kiegészítik a család jövedelmét, ő például nyulakat tenyészt. Ez igen megtetszett a pesti fejeseknek, csak úgy hívtak bennünket, hogy a nyúltenyésztő asszonyok. Az akkori munkások valóságos kétlaki életet éltek, otthon is volt egy gazdaság: állatokat neveltek, a téeszben vállaltak részes művelést, működött a „háztáji”. Mi is rendszeresen hazajártunk besegíteni a szülőknek, igaz, a hasznát is láttuk. Hol ebbe, hol abba kaptunk egy kis pénzt, ami jól jött az otthonunk befejezéséhez. Ezt a telket még a férjem legényemberként vette, a házat is ő kezdte építeni. Ha nem is volt még készen, de lakható lett, mire megesküdtünk, úgyhogy be tudtunk költözni, aztán apránként befejeztük.
-Ezt szinte mindenki így csinálta akkor - veszi át a szót a férj. -Itt egészen végig, a mai Arany János-Vörösmarty- Kodály utca közötti terület kukoricaföld volt, amit akkor kezdtek parcellázni. 39 ezer forint volt egy házhely, ezeket többnyire a vidékről bejáró, Marcaliban dolgozó fiatalok vásárolták meg, és elkezdtek szépen sorban épülni a házak, kalákában.
Akié éppen következett, ott dolgozott az egész brigád, aztán vonultunk eggyel tovább. Tudom persze, hogy manapság már elég röhejesnek tűnik ez az egész brigádmozgalom, és voltak is benne nevetséges dolgok, de ezekkel mi nem foglalkoztunk. Hogy úgy mondjam, nem toltuk túl az ideológiát, nem is nagyon feszegette akkor már az ilyesmit senki. Az összetartás számított, a közösség, tudhatta az ember, ha bajba kerülne, számíthatna a többiekre.
- Marxista egyetemre / korabeli nevén foximaxira / azért jártunk - kapcsolódik be Ica -, mert jóformán egy egész évi plusz szabadság járt érte évente. Igencsak jól jött az a háztáji munkában, nekünk akkor éppen nagy málnásunk volt. Sokat dolgoztunk, de biztonságban éltünk, meg támaszkodhattunk egymásra, a családban éppúgy, mint a munkahelyen.
Később jött a vgmk vagy gmk, a / vállalati / gazdasági munkaközösség, ami már a szocializmus bomlásterméke volt, ma már tudjuk. Ez azt jelentette, hogy egy munkafolyamatot kiemeltek a termelésből, és azt az üzem bérmunkában kiadta az erre szerveződött brigádoknak, akik munkaidőn túl elvégezték a feladatot. Ezt lényegesen jobban megfizették, így tulajdonképpen négy órai többletmunkával dupla fizetést vihettek haza az erre hajlandó és persze képes dolgozók. Ez a világ öt évig tartott.
- Aztán jött az összeomlás.
- Az borzasztó volt. Olyasmivel kellett szembenézni, ami elképzelhetetlen volt azelőtt. 31 éve, 1989-ben bezárt a gyár, vége lett. Új, német tulajdonos vette át az üzemet, aki átalakította, később bővítette is az egészet, de ez már egy másik történet.
- Ahogy másoknak, nekünk is munka után kellett nézni -folytatja Józsi -, szerencsére találtunk is, elég hamar sikerült talpra állni. A feleségem alkalmazottként dolgozott tovább, én viszont más irányba próbálkoztam, és szinte állandóan képeztem magam.
Gázszerelő lettem, és amikor a KÖGÁZ átalakult, lépnem kellett, és megalakítottuk az új céget, ott folytattam a munkát egészen tavalyig. Ma már mindketten nyugdíjasok vagyunk, élvezzük az életet, amíg lehet --több órás szívműtétem volt a tavasszal, rezgett a léc, erősen. De nem hagyjuk el magunkat, én nagyon szeretek barkácsolni, komolyabb dolgokba is belevágok.
Megtervezem a folyamatot, precíz rajzokat készítek, és jöhet a gyakorlati munka.
Műszaki ember lettem a végére - neveti el magát -, nagy tekintélyű fizikatanárom, Kállai Miklós, aki a gimnáziumban a fizikát próbálta megtanítani nekem, nagyot nézne, ha láthatná.
De az ELKO , az felejthetetlen marad nekünk örökre, az volt az ifjúságunk, és igazán jó szívvel gondolunk az egykori munkatársakra is.