A képeken látható kis szelence a múlt század negyvenes éveiben készült, orosz fogságban.
A fiatalember, aki kifaragta, egy marcali illetőségű asztalosmester volt, aki harminc éves koráig békében, nyugalomban élhetett szép kis otthonában két kisfiúval, fiatal feleséggel, biztos egzisztenciával.
De egyszer csak eljött a nap, amikor háborúba szólította a haza - egyike lehetett azoknak, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy mindenütt ott lehettek, visszafoglalhattak mindent: Felvidéket, Délvidéket, Kárpátalját, Erdélyt. Az érem egyik oldalát jól ismerhetjük a korabeli filmhíradókból, az elcsatolt területek visszaszerzésének mámorító boldogságát, a nemzeti büszkeség diadalát, a virágesőt, a magyar ruhás lányokat, a fehér lovat.
Az érem másik oldaláról csak a hazatérő katonák suttogtak: vérről, könnyekről, hideg napokról ...Azt még nem sejthették, hogy a bosszú milyen rettenetes lesz majd.
Hősünknek nagy szerencséje volt, épségben jutott haza mindenhonnan. Ezért aztán rendelkezésre tudott állani akkor is, amikor megérkezett a sokadik behívó, ezúttal a Donhoz. Átélte, végigszenvedte azt a minden képzeletet felülmúló kiszolgáltatottságot, nyomorúságot, amit a harcok, majd az összeomlás okozott.
Miután a megbillent idegrendszerű, szerencsétlen sorsú Jány Gusztáv vezérezredes hírhedett hadparancsa szerint kettőszáz ezer sorstársával együtt ő is „elvesztette a becsületét” /meg a hallását/, megpróbált valahogyan hazavergődni.
Végtelen hómezőkön át, úttalan utakon, egyetlen parancsnak engedelmeskedve: menni, csak menni, nem megállni, mert a „csak egy kicsit megpihenni” szirénhangja a biztos fagyhalált jelentette volna. Ezért aztán
„ fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem ? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”
Egyre fogy az erő, egyre kevesebb a remény, amikor hihetetlen, már-már isteni beavatkozásnak tűnő szerencse éri - egészségügyisekbe botlik, akik elfagyott fülére tekintettel magukhoz veszik, s a többiekkel együtt Lembergbe viszik kórházba.
Ha csontsoványan is, ha félig süketen is, de sikerül hazavergődnie. Ám hamarosan megérkezik az újabb behívó, de ez már a végjáték, hazai földön éri a háború vége. Hét esztendeje már, hogy egyébből se áll az élete, mint a behívás, csatatér, túlélés, hazakerülés, újabb behívás lélekölő körforgása, el lehet képzelni, milyen boldogan kanyarodik rá a hazafelé vezető országútra, tele békebeli tervekkel, normális emberi életre vágyva.
Hát nem egészen így lett. Útközben annyi sorstársához hasonlóan őt is összeszedték az oroszok, több mint három év hadifogság következett, amit legalább olyan keserves és reménytelen volt túlélni, mint magát a háborút.
Nem is sikerülhetett volna másként, csak azzal a bámulatra méltó akaraterővel, amit egyedül a távolból felködlő otthon vonzása táplált.
Ez a kis szelence nem hobbiból, nem a semmittevés unalmának elűzése kedvéért készült.
Nem, ezt a mindennapi embertelen robot után, holtfáradtan, éhezve-fázva, elgémberedett ujjakkal faragták, hogy hivatását betöltve élni segítsen: Amíg dolgoztak rajta, készítője „haza indult ilyenkor”, szárnyakat kaphatott a képzelet, megelevenedtek a „régi, szelíd esték”, amikor még „éltek a holtak s otthon voltak a foglyok „. Mindenek előtt azonban ébren tartotta a reményt, hogy igenis egyszer véget ér ez a pokol, hogy haza fog menni, haza KELL mennie, az otthonra készülő ajándékot át is kell adni!
Aztán végre 1948 nyarán ez a nap is elérkezett, ha a fagyos földről összekapart krumplihéjon, ha marharépán tengődve is, de túlélte.
De már a debreceni vasútállomáson fölsorakozva jól az eszükbe vésették velük, ha nem akarnak rövid úton visszakerülni oda, ahonnan jöttek, akkor mindarról, ami az elmúlt három és fél évben történt „Soha, sehol, senkinek” nem beszélhetnek. Lakat is került a szájakra: ők aztán pontosan tudhatták, mit kockáztatnának ...
Ám családi körben, vacsoraasztalok körüli félhomályban elsuttogták rettenetes titkaikat. Szűkszavúan, tényszerűen, lényegre törően - valakinek muszáj volt elmondani, de az emlékezés fájdalmát lehetőleg minél rövidebbre fogva.
Az asztalosmester hazatérve elkezdte újra, szinte a semmiből felépíteni egzisztenciáját, bár szerencsésnek is mondhatta magát. Élt a családja, a fiúkból egyedül is embert faragott a felesége - édes istenem szinte felnőttek már, 13 és 17 évesek lettek közben! - és a családi méhészetet is megőrizte - meggondozta az asszony, ez biztosította végig a megélhetésüket.
Baljóslatú éveknek lehetett elébe nézni ugyan, amelyek nem látszottak kedvezni a polgári igényességgel dolgozó - élő mesterembereknek, de talpon maradt, sőt később engedett a nyomásnak, és elvállalta Marcali asztalosüzemének vezetését is. /Miután egy Siófokról importált káder, egy szerencsétlen szabólegény vészesen tönkretette./
Keménykötésűvé, szűkszavúvá tették az átélt rémségek, de sem életerejét sem erkölcsét kikezdeni nem tudták, aki megérdemelte, számíthatott rá. / Például Csomósék , akiknek a holmiját - szerszámoktól szőnyegekig - ő rejtette el maguknál az államilag felhatalmazott tolvajok elől, és adott vissza a viharfelhők elmúltával, leltár /!!!/ szerint, épségben, hiánytalanul mindent. /
Alig hetven évesen a sokadik infarktus vitte el, mely talán az elmondottaktól nem egészen függetlenül jött el érte.
Csinnadratták, felvonulások, hordószónoklatok mellőzésével szóljon ezúttal érte és sorstársaiért, minden hétköznapi hősért, áldozatért képzeletünkben a harang.
Varga István asztalosmester emlékére, szobor helyett.
O.I.