Régóta sajátos színfoltja városunknak a nyugdíjas egyenruhásokból szerveződött Dalárda. Élénk egyesületi életet élnek, és válogatás nélkül fellépnek mindenütt, ahova csak hívják őket. Produkcióikat jó ideje már Illésné Bene Judit karnagy irányítja - terelgeti - nyesegeti megfelelő irányba, egy énekelni szerető közösségből színpadképes, változatos repertoárral rendelkező kórussá formálva az összetartó kis csapatot.Régóta sajátos színfoltja városunknak a nyugdíjas egyenruhásokból szerveződött Dalárda.
Élénk egyesületi életet élnek, és válogatás nélkül fellépnek mindenütt, ahova csak hívják őket. Produkcióikat jó ideje már Illésné Bene Judit karnagy irányítja - terelgeti - nyesegeti megfelelő irányba, egy énekelni szerető közösségből színpadképes, változatos repertoárral rendelkező kórussá formálva az összetartó kis csapatot.Most azonban magukra hagyja őket, elköltözik Marcaliból.
- Az egész életedet itt élted le, most akarsz mindent elölről kezdeni, idegenben?
- Nem idegenben. Oda megyünk, ahol a fiunk él a családjával. Öregségünkre mindenképpen az ő közelükben szerettünk volna élni, a nagy házból egy kisebbe menni, ami könnyebben fenntartható. Ezen kívül egyetlen dolog volt fontos még számunkra is, mint mindenki másnak: a megfelelő orvosi ellátás. Így aztán eladtuk a marcali házunkat, és kikötöttünk Veresegyházán.
- Családodat jól ismerik a városban, nemcsak téged, hanem a szüleidet is, hiszen ők mindketten olyan munkakört töltöttek be, hogy sok emberrel kerültek kapcsolatba. Tősgyökeres marcaliak voltatok?
- Apámék igen, a Templom utcában laktak, elég szegény embereknek számítottak. Anyám viszont kissé kalandos úton, fiatal tanítónőként került ide. Az esztergomi tanítóképzőben végzett, és azon a környéken, Visegrádon, Esztergomban élt a família, a De la Casse család. Ahogy a név is mutatja, eredetileg valamiféle rangot is viselő, francia - olasz eredetű emberek voltak. A napóleoni háborúk után keveredtek Magyarországra. Gyümölcskereskedésből éltek sokáig. Az én nagyanyám került először kapcsolatba az oktatómunkával, igaz ő még iskolaszolgaként. Mihály nagyapám pedig igen jó nevű ácsmesternek számított a környéken, például ő végezte az ácsmunkát Gobbi Hilda villáján is, szívesen mesélt erről.A De la Casse név egyébként okozott nekünk bonyodalmat, nem is egyszer - a daliás ötvenes években volt bizony, hogy kémgyanúsnak tűntünk vele egy - egy túlképzettnek nem mondható „hatósági közeg” szemében. De még tanítóképzős koromban is akadt tanárom, aki veszélyt szimatolt a lehetséges rokoni kapcsolataimban...
- De hogyan került ide az édesanyád?
- Akkoriban - 1951 - nem lehetett a friss diplomával szabadon munkába állni. Vezényelték őket, mint a katonákat, és őt egy Marcali környéki kis faluba helyezték, már nem emlékszem pontosan hova. Kijelölt állomáshelyére utaztában a vonaton beszélgetve ismerkedett meg egy kedves emberrel, Takács Pista bácsival, akinek az volt a véleménye, hogy egy fiatal hajadon tanítónőnek nem való egy kis falu, és elintézte, hogy cserével Marcaliba kerülhessen. Hát ilyen véletlenek formálják az ember sorsát...Így aztán anyám az egykori Simon téren kezdhette el a pályát, ahol ma szakképző iskola van, apám pedig ifjú kereskedőlegényként naponta járt el az iskola előtt, Templom utcai lakásukból munkahelyére, a „ Hangyába „ / későbbi vasbolt / sietve. Így ismerkedtek meg egymással, nemsokára jött az esküvő, 1953 - ban pedig már megszülettem én. Soha ki nem törölhető emlékem kisgyerek koromból, hogy télen akkora hó volt, hogy majdnem elmerültem benne. A zsidó templom mögötti tanárlakások egyikében laktunk, és úgy tudtunk csak hazamenni a hosszú téglafal mellett, hogy mindig anyám lába nyomába kellett lépnem. Dehát ő olyan nagyokat lépett! Sírva kiabáltam neki végig az utat: Ne akkorákat! Ne akkorákat! Rettenetesen féltem, máig az a meggyőződésem, hogy krónikus víziszonyom innen ered.
- Édesanyád, Bene Lászlóné, Ottilia néni nemzedékeket tanított a betűvetésre. Katonás asszony volt...
- Azt meghiszem. Sokat tudnék erről mesélni. Imádta a hivatását, rengeteget dolgozott. Kemény, határozott nő volt, származásának megfelelően olaszos temperamentummal. Ellentétben apámmal, aki szelíd, víg kedélyű ember volt, mondhatom, jól kiegészítették egymást . Anyám mindig hálával gondolt az esztergomi apácákra, akik mindenre megtanították őket, amire csak szükségük lehet az életben, így kézimunkázni is. Nemcsak az egész családnak kötött - horgolt, hanem bedolgozott a Paál Vali néninek is - Marcaliban még sokan emlékezhetnek erre a névre -, ezzel egészítette ki a keresetét, meg sok maszek tanítványa is volt. Mindig többet keresett, mint apám, és ezt észben is tartatta.
- Marcaliban teltek a diákéveid. Mire emlékszel?
- Zenei tagozatra jártam, és most, ahogy számba veszem az egykori osztálytársakat, döbbenten látom, milyen tekintélyes részük nem él már, ahogy sorra meghaltak a tanító nénik is: Nádor Erzsi néni, a tragikus sorsú, máig kiderítetlen körülmények között elhunyt Fazekas Emma néni. Szeretettel gondolok vissza felsős osztályfőnökeimre, Paál Ica nénire, és az örök példakép, eszményi pedagógus Szaniszló Imre bácsira, aki zongorázni is tanított, és később, a gimnáziumban volt nagyra becsült tanárunk. De ki ne felejtsem Ősz Lajos bácsit, aki egyszemélyes zenei intézmény volt Marcaliban. Harminchatan voltunk az osztályban, el lehet képzelni, milyen volt, amikor egyszerre szólaltattuk meg a furulyánkat - azt hogy lehetett elviselni!Jó volt járni a gimnáziumba is, igazi közösség volt az osztályunk, mennyire szerettük egymást! És a tanárok, Ambrus tanár úr például, akinek kuncogva lestük - sőt, kilestük! - emberi gyengéit, de tátott szájjal bámultuk elképesztő tudását, sokszínűségét, humorát, pedig tartottunk tőle rendesen! Vagy az osztályfőnökünk, Kállai tanár úr, aki igazán nem minket érdemelt volna a sorstól. Különc, mindennel szemben álló egyénisége örök talány maradt a számunkra, és egyúttal megkerülhetetlen formálója az életünknek.
- De édesanyád is hatott rád, hiszen az ő hivatását folytattad magad is.
- Igen, érettségi után Kaposvárra mentem, a Tanítóképzőbe. Én sehol, egyetlen egy iskolában se voltam eminens soha, viszont mindig közösségi embernek számítottam, imádok rendezkedni, szervezkedni, és a szám is elég nagy. A gimiben ifivezető voltam, a képzőben kollégiumi titkár, építő - és úttörőtáborokba jártam, mindig valamit éppen szerveztem, örökké nyüzsögtem.
- A diplomával a zsebedben hazajöttél, egykori iskoládban kezdve a pályát.
- Gyakorlós is itt voltam. Muszáj elmondanom ezzel kapcsolatban valamit, mert szinte misztikusan kerek: Az én elsős tanító nénim a Nádor Erzsi néni volt, és gyakorló tanítóként is hozzá kerültem, ő lett a szakmai vezetőm. Aztán a pálya végén egyszerre tüntettek ki bennünket - még azt is megadta a sors, hogy az ünnepségen én, az egyik kitüntetett, köszönthettem fel őt, a másik kitüntetettet. Bár én, vele ellentétben nem voltam elsős tanító néninek való, nem én féltem a piciktől, őket féltettem magamtól.A Noszlopyban azonnal a felső tagozatba kerültem, mert az iskolának énektanárra volt szüksége, így elvégeztem a szakot a pécsi főiskolán, és ettől kezdve a zenével fonódott össze az életem.
- Azért magánéleted is volt, van.
- Marcaliba hazakerülve pár év múlva férjhez mentem, rá két évre megszületett a fiam, gyesen voltam, akkoriban ez volt az élet természetes rendje. A férjemet is sokan ismerik, régi marcaliak ők is, és Zsolt kivételével, aki Pécsre került, a testvérei is mind itt telepedtek le, itthon alapítottak családot. A házasságomról röviden csak annyit szeretnék mondani jellemzésül, hogy ha egyszer látni lehet majd Marcaliban egy bronzszobrot esetleg, ami feltűnően hasonlít az Illés Ferire, nem kell pusmogni, nem kell találgatni - igen , ő lesz az, én fogom állítani neki. Ez a legkevesebb mindazért a végtelen türelemért, amivel engem elviselt. Nyugodt, visszafogott lényével próbálta kordában tartani az én eléggé fékezhetetlen, örökké izgő-mozgó, harsány személyiségemet.
- Tanítottál három iskolában is, kicsiket, nagyokat egyaránt.
- Amikor a Mikszáth utcában megnyílt az új iskola, Grüblné Terike hívott, és én szívesen mentem, aztán 23 évig ott is maradtam. Amikor gyesről visszamentem, a napközibe tettek, ez így volt szokás, nem véletlenül. A kisgyerekes anyukák gyakran és kiszámíthatatlanul hiányoznak ugyanis, és ez a napköziben kisebb zavart okoz, mint egy osztályban. Nem gondoltam volna, hogy mennyire meg fogom szeretni ezt a munkakört. Itt szabadabbra lehetett engedni a fantáziát, rengeteg érdekes játékra, hasznos foglalkozásra nyílott lehetőség, nagyon élveztem. Tíz évig tanítottunk - neveltünk párban Tanainé Adrival, akivel kitűnően lehetett együtt dolgozni, jól kiegészítettük egymást.
De itt volt szerencsém találkozni Stamler Editkével is, akit nem hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatnom.Felejthetetlenek számomra a farsangokra kitalált csoportos produkciók, ahol persze mindig én voltam a negatív figura, az Északi Szél vagy Szörnyella...Sokszor csak utólag derül ki, hogy az ember életében melyik fordulat számít rossznak vagy jónak. Konfliktusos helyzetben jöttem el a Mikszáth útról, félig - meddig fejest ugorva az ismeretlenbe, énektanárnak és fejlesztő pedagógusnak Szőcsénybe. Egészen más korosztály, más képzési profil - nem mondom , ráment egy egész évem, míg összeszoktunk, meg kellett fizetni a tanulópénzt rendesen. De csodálatos éveket töltöttem el ott, melegszívű kollégák remek közösségében, és talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy szakmai sikereket is elérve.Ahányszor csak meghallom a kürtösöket, eszembe jut, mennyi kínlódáson mentünk keresztül, mire mindezt elértük, de elértük! Képes voltam Török Ferihez járni tanulni, hogy amit tőle összeszedtem, tovább adhassam a saját tanítványaimnak, de megérte.
- És a Dalárda? Egyáltalán hogyan kerültél a nyugdíjas katonák közé?
- Ennek is 12 éve már! Csömenden voltam a Szivárvány Nyugdíjas Egyesülettel egy fellépésükön, ott találkoztam velük először. Elmondtam a véleményemet a produkciójukról nekik, a jót is, a rosszat is. Azonnal látszott, hogy mennyire szeretnek énekelni, és milyen jó közösséget alkotnak, de az is, hogy zeneileg lehet még csiszolódniuk. Felajánlottam a segítségemet, ők pedig szívesen fogadtak. Kétségtelen, volt náluk divatban néhány szokás, amit én nem fogadtam el - ki is irtottam -, de én annyi szeretetet és tiszteletet kaptam tőlük, ami mindent megért. Gyönyörű évek voltak.- Itt hagyod őket...- Ez az élet rendje, minden megy majd tovább. Tischler Pista bácsi velük marad, és ez elég is lesz. A közösen eltöltött évek alatt szövődött barátságok nem múlnak el így sem, és a várossal sem szakad meg minden kapcsolatom: a fiamnak is van itt munkahelyi érdekeltsége, rokonság is marad itt, a temető is ide köt, és egyáltalán, Marcali örökre a mindenem marad.Lezártuk életünk egy hosszú és mozgalmas szakaszát, most már a családnak szeretnénk élni, csendesebb évekre készülünk. Ha majd elérkezünk az elé a bizonyos küszöb elé, jó lenne, ha nem kellene se átugrani, se belebotlani vagy átesni rajta, hanem méltósággal tudnánk keresztül lépni.
O.I.