Az oral history tudományos műfajában a történész faggatja a szemtanút egy adott korszak személyesen megélt hétköznapjairól. Ezúttal azonban megfordul a szereposztás: a Marcaliból elszármazott tekintélyes történész - múzeológus, Ihász István idézi fel Marcalihoz köthető emlékeit. Ihász tanár úr a Magyar Nemzeti Múzeum történeti tárának igazgatójaként szerteágazó tudományos tevékenységet folytatott, amit a XX. századi történelem iránt érdeklődők bizonyára jól ismernek.Az oral history tudományos műfajában a történész faggatja a szemtanút egy adott korszak személyesen megélt hétköznapjairól. Ezúttal azonban megfordul a szereposztás: a Marcaliból elszármazott tekintélyes történész - múzeológus, Ihász István idézi fel Marcalihoz köthető emlékeit. Ihász tanár úr a Magyar Nemzeti Múzeum történeti tárának igazgatójaként szerteágazó tudományos tevékenységet folytatott, amit a XX. századi történelem iránt érdeklődők bizonyára jól ismernek.
- Hazajársz-e még Marcaliba, köt-e még ide valami?
- Haza már ritkán megyek, a családi kötelékek felszámolódtak, a barátokkal pedig többnyire itt, Pesten találkozunk. Szinte csak érettségi találkozókra megyek - amiket Németh Zsuzsa mindig gondosan megszervez, köszönet érte -, meg temetésekre, sajnos egyre gyakrabban /Sávoly Dóra, Gelencsér Gyuri.../. De a kötődés a városhoz nagyon is erős: a rengeteg emlék, a régi és mai barátok, az ifjúságom, a „növelő közösség” - ez mind-mind Marcali.
- Hogyan él benned gyerekkorod Marcalija? Kikre emlékszel, mi volt számodra érdekes vagy meghatározó?
- Mi a múlt században, sőt a múlt évezredben születtünk, ez nem hangzik túl biztatóan...Korosztályunk a tegnapira egyre kevésbé, viszont a gyermek- és fiatalkori élményekre - ha opálos ködben, megszépülve is - egyre intenzívebben emlékezik ( és főleg parttalanul ). A történelem ugyan mindent megtett annak érdekében, hogy korosztályom vesztesnek érezze magát, de egy gyerek ezt másként éli meg. Születésemmel egy időben jelent meg egy, a kulákokat tovább sanyargató, tartalmában is groteszk rendelet, de nekem a kulákság azt jelentette, hogy kisgyerekként naponta többször is elfuthattam Hikman Béla műasztalos - az ország egyetlen ipari kulákja - art deco-s kapuja és gyönyörű sárkányos cégére előtt boltba, iskolába, templomba. Ministrálhattam az általa készített ezüst tabernákulum-ajtóval szemmagasságban.56-ból már vannak emlékfoszlányaim: A kulákosított Kövesdiék 20-as években épült házába három családot raktak, s az egyik lakó Pacsirta márkájú világvevő rádióját a velük közös falra szorított füllel hallgattuk. A szintén államosított szomszéd villában két katonatiszt-család lakott, ők csak pisztollyal a kézben közlekedtek az udvaron. Szó esett valami lőszerraktárról is, aminek a felrobbantásától féltek a felnőttek, merthogy akkor egész Marcali a levegőbe repülne. Az iskolát 59-ben kezdtem, az akkor Kovács Józsefnek hívott Templom utcában, a sok „ratkós” majd szétfeszítette a falakat. Az iskolaszolga, Somogyi Pista bácsi - a szünetre hívó csengőhang helyett - kalapácsot vert egy vasrúdhoz, s mi tódultunk a 40 filléres kifliért, fonott mákosért, később a 90 filléres olajos lángosért. „Oly korban éltünk”, amikor Pados igazgató úr felesége, Jutka néni szaladt utánunk a hittan beiratkozásról kijövet, hogy: „Ilonkám, húzasd ki a Pityukát, én is otthon tanítom Klárikának a kiskatekizmust...”
- A Ratkó - gyerekek többsége az ún. kettős nevelés jegyében szocializálódott. Nyilván neked se ez az egyetlen ilyen emléked.
- De nem ám! Volt, hogy a vasárnapi ministrálás után kisdobos majd úttörő egyenruhába bújva énekeltünk a Tiszti Klub nagytermében rendezett névadó ünnepségen vagy esküvőn, és olvashattuk a piros függönyre nagy fehér betűkkel felgombostűzött idézetet: A vallás egy ... soviniszta világ lelke. A kapubejárónál a harcsabajszú Kulcsár bácsi állt, az élő - később kiderült: self made - legenda , ennen szobra , aki a szovjet-orosz polgárháborúban beállt a vörösökhöz , és még „látta Lenint” (Alapjáratban persze az volt a vasárnapi gyerekmenetrend, hogy kismise, tízfilléres karamella vásárlása Horváth Vendi bácsi trafikjában, aztán két forintért matiné a moziban.) - Kulcsár bácsi az iskolába is szokott járni ápr.4. vagy nov.7. környékén „élménybeszámolót”-- tartani, és hát nem volt egyszerű a fegyelmezés a tanároknak, amikor szegény öreg úgy belelendült a mesébe, hogy már Csapajevvel, sőt Kutuzovval / sic! / is parolázott emlékei szerint...- Április 4-én a lassú gyászzenére koszorúzó dolgozókat a kivezényelt úttörőifjúság kordona szegélyezte a kórházparkban, május elsején pedig a költői hevület ifjú osztályharcos megtestesítőjeként „pirosló arccal és piros zászlókkal” masíroztunk el a Pártbizottság, illetve az eléje ácsolt, vörös krepp papírba és textilbe csomagolt tribün előtt, amelyen fenn trónoltak a „gyüttment” entellektüelek: a suszterből, birkapásztorból lett vezetők s elmaradhatatlan kellékként egy szovjet tiszt a belső és külső laktanya parancsnokával karöltve.Mai szemmel visszatekintve tulajdonképpen kevés tárgyiasult játék vett körül, de ezeket nagyon megbecsültem. Főleg a Jézuska ajándékaként érkeztek: fémépítő, körvasút, sorompó, alagút, a karos repülőgép. Meg a Gazdálkodj okosan nevű! társasjáték, amit az unokáimmal a mai napig használok.Mi akkoriban egymással játszottunk, és nagy szerepe volt a fantáziának, a kreativitásnak: kardot, íjat, csúzlit gyártottunk, harcoltunk, bújócskáztunk - és persze fociztunk, fociztunk végkimerülésig. Minden, velem egykorú, akkor volt kisfiú emlékszik a cserebogárszekérre: a cserebogarak szőrös-fogazott hátsó lábára ráhurkolt cérnával befogatoltuk őket a 30 illetve 40 filléres gyufásdoboz belső fiókja elé, miután azok két-két gyufaszáltengelyre kerültek...
- Milyen emlékeid vannak az általános iskolás évekről? Kikre gondolsz vissza jó szívvel?
- Zenei tagozatra jártam, ez máig meghatározó élménnyel, fő szakmám melletti párhuzamos életútkijelöléssel ajándékozott meg: 1973-ban (11+2 havi hódmezővásárhelyi katonaság után) az ELTE-re kerülve magába szippantott az Eötvös Művészeti Együttes kebelén belül működő Bartók Béla Énekkar, amellyel akkor /!!!/ évente /szolgálati útlevélbetétlappal, kvázi világútlevéllel/ bejártuk majd az egész világot a kanadai Vancouvertől a szíriai Palmyráig, Sanghajtól San Franciscóig, a Szentföldtől Rómáig. Vidékről fölkerülve előbb lehettem a Zeneakadémia színpadán, mint közönségként a nézőtéren. 13 éves Anna unokám járja most ugyanezeket a színpadokat a Rádió Gyermekkórusával.Zenei tagozatosként kötelező volt hangszert is választani - én a csalitosan elhagyatott, de alig romosan is gyönyörű, szecessziós zsinagóga - aminek lebontása kultúr-botrány! - mögé jártam gyakorolni a tanári /korábban rabbi/ lakások egyikébe, Kolozsvári Benő István tanár bácsi és felesége, Rózsika néni jéghideg szobájába, havi 40 forintért - nekünk ugyanis nem volt zongoránk. Rózsika néni hirtelen és váratlanul vetett véget életének, ahogy Benő bácsi második felesége, Fazekas Emma néni is zavarosan tragikus körülmények között halt meg, már fönt a Löbl Lipót /ma Vereckei/ utcában. A haláleset alaposan feldúlta a közvéleményt, tekeregve kígyóztak a mendemondák, a tanár úr aztán eltűnt Marcaliból.Az első tanító nénik emléke nyilván kitörölhetetlen: a két Éva néni, dr. Törzsök Istvánné és dr. Szolga Andrásné /a Puttkovsky doktor lánya/, Wagner Istvánné / Isten éltesse drága Mara néni! /, de fel tudom mondani az osztálynévsort is: Aradi, Balla, Bíró, Bősz, Csobod, Csőke...stb.Szaniszló Imre tanár úr, a hibátlanul drága ember Budapestről került Marcaliba tanítónő feleségével, később a kultúrházat is igazgatta, kaptam tőle egy egyest súgásért. Bessenyei Sári néni / később Schmidt Istvánné / talán azóta már megbocsátotta nekem, hogy oroszóráján fogadásból illetlen célokra használtam a tintatartót. Szüts István igazgatóhelyettes irodájában viszont olyan szikrázó pofonokat kaptunk Sandrik Miki barátommal, hogy össze-összekoccanó kobakunk kongva duplázta meg a fájdalmat, mert a szünetben egymást kergetve, véletlenül egy, a termünkbe tévedt szakfelügyelőt vágtam kupán a söprűvel, az ajtó mögül kiugorva...
Téli tanóráink üdítő színfoltjaként időnként megjelent Nébl Pista bácsi - előttem ülő Erzsike lányának kalácsfonatú copfjait gyakorta huzigáltam -, az óra menete ilyenkor megszakadt, amíg meg nem tömte a vaskályhát tojásbrikettel.A szünetek szalvéta- és gyufacímke-gyűjteményeink frissítésével, spécire esztergált gombfoci-játékosok, műanyag- és ólomkatonák cseréjével, takarékbélyeg-vásárlással, ármánykodó és szerelmes levelek postázásával teltek. Az évenkénti kulturális seregszemléken magam is gyakran színpadra kerültem, többnyire zenei számokkal /zongora, kórus/, de kakukktojásként beugrik emléknek ukrán népitáncunk színes selyemgatyás kavalkádja is Lantos Ernővel, Sandrik Mikivel, Kőrösi Gabival.Mindez már felső tagozatban a szép, ligetes, klasszicizáló épületben, amit akkor még mindenki polgári iskolának hívott. Nekem ez másfél kilóméter gyalogutat jelentett oda is vissza is, ami a különórák, próbák miatt gyakorta megtöbbszöröződött. Télen néha korcsolyával, a lovak és szánok kitaposta fényes úttesten esve-kelve. 
A felsőtagozati stúdiumokkal párhuzamosan a Gomba határában álló malommal szemben földbe süppedt kis házba német- és angolórákra jártam: A jobb időket megélt nobilis család németül-angolul-franciául-olaszul beszélő 80 körüli „lánya” Lúzsa Rózsa néni, egy, a vőlegényét még az első világháborúban elvesztett, de emlékéhez örökké hű menyasszony, továbbá a monarchiás gyermekkorból örökölt, vele egykorú, „hűséges szolgálólánya” által karbantartott környezete a kilencszáztizes évek enteriőrjében megkövült, avittas világot jelentette számomra. Valójában a megkopott, súlyos függönyök és drapériák mögé bújt szegénységet, az „osztályidegenek” megbélyegzettségének méltósággal viselt visszavonultságát hordozta.
Folytatjuk. O.I.