Huszonöt évvel ezelőtt...

20170308 105054


Huszonöt évvel ezelőtt, 1992-ben írta alá Marcali első szabadon választott képviselő-testülete a testvérvárosi szerződést a németországi Künzelsau városával.
Auguszt Bálint, a Polgármesteri Hivatal nyugalmazott főtanácsosa az első tapogatózó lépéseknél már jelen volt, a későbbiekben pedig a kapcsolatépítés főszereplőjévé vált: gondozta, koordinálta, mélyítette az együttműködést. Mintegy két évtizednyi munkájának oroszlánrésze van abban, hogy ez a szerződés olyan sokrétű, gazdag tartalommal telt meg, hogy huszonöt év után is életképes. A jubileum apropóján vele beszélgettünk.

 


- Hogyan kezdődött?

- Egy telefonhívással. A 90-es évek elején még nagyon kevesen beszéltek nyugati nyelveket, így aztán amikor egy német nyelvű hívás érkezett a városházára, mint a nyelvet értő, éppen kéznél lévő dolgozót, engem hívtak tolmácsolni. Karl Wunderlich künzelsaui képviselő telefonált: Érdeklődött, hogy lenne-e kedve Marcalinak kapcsolatfelvételhez. Városunk vezetői láttak fantáziát a dologban, és meghívták egy tájékozódó látogatásra a német város vezetőit. Alig egy hónap múltán a marcali küldöttség is útra kelt, a tárgyalások gyorsak, alaposak, lényegre törőek, így aztán ősszel már mindkét képviselő-testület alá is írja a szerződést - az ötlettől a megvalósulásig alig egy fél év telt el.

20170308 105436 2- Mi kellett ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, ráadásul ilyen gyorsan? Egyáltalán miért jut eszébe Baden-Württemberg egyik legszebb, virágzó kisvárosának, hogy kapcsolatot keressen velünk?
- A rendszerváltozás körüli években Magyarország megbecsültsége, nemzetközi tekintélye elég nagy volt, különösen Németország értékelte nagyra hazánknak a szögesdrót lebontásában, a menekülő kelet-németek befogadásában és nyugatra engedésében betöltött szerepét. Ezzel párhuzamosan a hivatalos európai szervezetekben is feltámadt az igény arra, hogy az egymástól évtizedekig elzárt népek közeledhessenek egymáshoz - nemcsak a kormányok, hanem az állampolgárok szintjén is, és ezt anyagilag is támogatták. Egy bizalommal teli, segítő szándékkal átitatott, lehet talán mondani: szeretetteljes légkör uralkodott a kontinensen.

- A kedvező történelmi helyzet kiaknázása azonban mégiscsak az embereken múlik...

- Ez így igaz. És akkor mindjárt egy adalék is ehhez: A II. világháborút követő, népességcserének nevezett bosszúhadjárat részeként Magyarországról elüldözött, földönfutóvá lett svábok egy részét akkoriban Künzelsauban telepítették le. És amikor csaknem fél évszázad elteltével megnyíltak a határok, akkor ezek az emberek nem bosszúért lihegtek, nem revansot akartak venni, hanem az egykori erős kötődés emléke támadt fel bennük - magyar „gyökereik” felidézésével fáradhatatlanul bábáskodtak a magyar-német kapcsolatok újraépítésénél. Német részről az együttműködés „motorjának” tekinthető Stefan Schmidt úr, a CDU járási-városi elnöke például Budaörsről kitelepített egykori honfitársunk volt. Nem felejtett el magyarul...
De talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, marcali részről is megfelelőek voltak a személyi feltételek, és a hozzáállás is az volt. Német partnereink nemcsak fogadókészséget tapasztalhattak, hanem kulturált megközelítést is: Nem a szegény rokon alamizsnáért kinyújtott keze kapaszkodott beléjük, hanem a kölcsönös előnyök kiaknázására törekedtünk.
Az is hamar világossá vált, hogy a két polgármester hasonlóan gondolkodik, könnyen szót ért egymással - ez nyilván nagyot lendített a dolgok folyásán. Nem tudom, mennyire közismert, hogy Künzelsau három jól szituált, szép magyar kisvárost keresett meg kapcsolatfelvételi szándékkal, és a háromból végül Marcali lett a befutó.


- Mindez valóban elég az induláshoz, de mi a magyarázata annak, hogy a kapcsolat ma is él? Annyi minden elindult akkoriban, de aztán többnyire - ahogy az már lenni szokott - lelohadt a kezdeti lelkesedés vagy egyszerűen formálissá vált az egész. Ezzel szemben ez a kapcsolat huszonöt év múltán is változatlan súlyú tartalommal él.

- Azt gondolom, hogy egyfelől a már említett kölcsönösség, másfelől pedig a széleskörű beágyazottság. A 90-es évek elején például a szocialista gazdaság hirtelen összeomlása Marcaliban is súlyos problémákat okozott. Egymás után szűntek meg az ipari üzemek, sok ember egzisztenciája került veszélybe. A város számára létkérdés volt, hogy tudjon újakat telepíteni a régiek helyébe, hogy ne váljanak tömegek egyik napról a másikra munkanélkülivé. Német részről viszont érzékelhetővé vált a magyarországi termelési költségek számukra kedvező volta. Volt benne munka bőven, az igaz, de alig egy évvel a testvérvárosi szerződés aláírása után, 1993 őszén már sor kerülhetett a künzelsaui székhelyű Mustang cég 600 fő foglalkoztatására tervezett üzemének alapkőletételére, Boross Péter akkori belügyminiszter jelenlétében - igaz, az üzem más formában jött létre, de létrejött. A rákövetkező év karácsonya előtt pedig megalapíthatják Marcaliban a Ziehl-Abegg motor- és ventillátorgyártó Kft.-t. Ez utóbbi jelenleg mintegy 750 főt foglalkoztat, sőt, a szakmunkásképzésbe is bekapcsolódott.
De német partnereink nagyra értékelték azt is, hogy városunkban milyen magas színvonalú német nyelvoktatás folyik, hogy a diákok - mindenek előtt Jandrics Róbert személyének köszönhetően - mennyire ismerik és szeretik a német kultúrát.
Tapasztalatcserére, egymás alaposabb megismerésére egyre-másra szerveződtek az intézményesített kapcsolatok az iskolák - zeneiskola, gimnázium, szakmunkásképző -, a tűzoltóság, rendőrség, a különböző művészeti csoportok, az egyesületek között, a kertbarátoktól a foltvarrókon át az öregfiúk focicsapatáig: a felsorolás korántsem teljes.
Ha valaki csak ebbe belegondol, ez már több ezer embert érint.
A hivatalosan elindított vagy gyámolított együttműködések „melléktermékeként” e mellett jó néhány magánbarátság is kialakult családok vagy kollégák között. Ezek ma már városi közreműködés nélkül is, spontán működnek.


- Tárgyi, anyagi segítség is érkezett hozzánk, nem is kevés. Ebben mi a kölcsönösség?

- Igen, érkezett, nem is lehetne mindent felsorolni, az óvodai játékoktól a tűzoltóautóig, de a gimnáziumban például német nyelvi könyvtárat szereltek fel. Vagy ott van a nyári nyelvi kurzus: huszonöt éven át húsz-húsz diákot két hétig vendégül látni künzelsaui családoknál és iskolai rendszerben tanítani is, teljesen ingyen; könnyen belátható, hogy ennek bizony nem akármilyen vonzata van. De vajon megtörténhetett volna-e mindez, ha német partnereink nem érezték volna jól magukat velünk? Ha nem kaptak volna kellő figyelmet, nem érezhették volna az igazi, őszinte magyaros vendégszeretetet? Ezekről azonban nem volna elegáns pont nekünk beszélni...
De tények bizonyítják, hogy ez a kapcsolat tényleg működik, és mindenekelőtt attól, hogy ez nem néhány tisztségviselő ide-oda utazgatásából áll, hanem - ahogy az eredeti európai célkitűzés szólt - tényleg a polgárok egymásra találását jelenti. Több száz vagy ezer ember programjainak koordinálása azonban úgy, hogy az élményszerű, személyre szabott, unalmas ismétlődésektől mentes legyen, az azért nem kis feladat. Ahhoz, hogy minden gördülékeny, elegánsan könnyed legyen, komoly háttérmunka kell.
Egyet biztosan állíthatok: Marcali részéről a gyerekektől a vezetőkig, a hivatalos delegációk tagjaitól a magánemberekig, szinte mindenki mélyen átélte annak a felelősségét, hogy egy ilyen kapcsolatban nemcsak önmagát, hanem a városát és a hazáját képviseli.
Arról is meg vagyok győződve, hogy nagyon sok marcali ember juthatott felejthetetlen élményekhez, élt át kellemes napokat a testvérvárosi kapcsolat jóvoltából. Ha ennyi év után visszagondolok a kezdetekre, jóleső érzés azt mondani: megérte.

Auguszt Bálint évek óta nyugdíjas már, de Künzelsauban ma sem igen lehet olyan, a programokban valaha is részt vett emberrel találkozni, aki nem említené a nevét, ne gondolna rá megbecsüléssel, szeretettel. Bízunk benne, hogy a következő huszonöt év is sikeres lesz - ezt az ő áldozatos munkája is megalapozta.
O.I.